Cikádor, 1993 (3. évfolyam, 1-17. szám)
1993-08-04 / 16. szám
Cikádor 3 1993. augusztus 4. Elkopott a szavazógép Hiányoznak (?) a képviselők Foglalkoztat már egy ideje a gondolat, hogy számba kellene venni, mekkora érdeklődést tanúsítanak az önkormányzati képviselők a testületi ülések iránt. A cikket egy másik lapba szántam (bizonyára többen kitalálják, hogy a Jövő(ü)nkbe, de annak csak későbbre tervezzük megjelenését). A téma mielőbbi feldolgozását ösztönzi az az apropó is, hogy március 24-e után július 28-án ebben az évben már másodszor volt határozatképtelen a képviselő-testület a képviselők nagyszámú távolmaradása miatt. Elöljáróban szeretném leszögezni, nem az a célom, hogy bárkit is pellengérre állítsak. Igazságtalan is volna, hiszen Bátaszéken az önkormányzati képviselők ellenszolgáltatás nélkül, a szabadidejük, vagy éppen munkaidejük rovására foglalkoznak községünk ügyeivel. Másrészt, ahogy a táblázat bizonyítja, magam sem vettem részt mind az 55, illetve 57 ülésen. A statisztika mégis alkalmas néhány következtetés levonására. Az adatok ismeretében talán nem erőszakolt a megállapítás, hogy a képviselők érdeklődése az idő múlásával csökken. Lanyhul tehát a lelkesedés. Megnyugtat, hogy a számok is ezt bizonyítják, mert a testületi ülések hangulatából ezt a következtetést vontam le. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy az első két évben minden várakozást felülmúlóan sokat üléseztünk. A képviselők többsége nem erre számított. Ezt bizonyítják az elégedetlenkedő hangok és a sokkal kisebb nyilvánosságot kapó bizottsági ülések szerény látogatottsága. Ez utóbbi mutatja legjobban a testületet alkotó képviselők alkalmatlanságát (kivételek itt is vannak) arra, hogy éljenek az önkormányzati törvény által biztosította jogaikkal. A törvény ugyan a képvielő-testületre testál jogosítványokat, de lehetővé teszi, hogy abból átengedjen a bizottságoknak. Ugyan léteznek nálunk is bizottságok, de ezeket inkább a kényszer hozza olykor működésbe, nem pedig a tagok aktivitása. Márpedig aligha működhetnek ott a bizottságok, ahol a képviselő-testületi ülések száma messze meghaladja a bizottsági ülésekét. (Itt elnézést kérek a szociális bizottság segélyeket elbíráló tagjaitól, akik tekintélyes időt üléseznek, de mindez nem mond ellent állításaimnak. A feladatukat jól ellátó önkormányzati bizottságoknak elsősorban az volna a dolguk, hogy előkészítsék a testületi ülések egy-egy napirendi pontjának témáját. Ezen felül pedig hosszútávú elképzeléseket alkossanak a bizottság hatáskörébe eső testületekről. Nem szeretnék túl nagy kitérőt tenni a bizottsági munka elemzésének irányába, de hangsúlyozom: a testület működési zavarai leginkább ezen a területen érhetők tetten. Ebbe a szerepbe senki sem kényszerített bele bennünket, kényelmességből választottuk a reprezentatív képviselői státuszt. Ennek a helyzetnek az elfogadását jelzi a képviselői tiszteletdíjak többség általi visszautasítása is. A testületi tagok ezzel elismerték, hogy az eddiginél több feladatot nem óhajtanak vállalni, ezért a munkáért viszont nem érdemelnek pénzt. A képviselő-testület tehát — bár még mindig döntések sokaságát hozza — valójában lemondott az önkormányzat életének alakításáról. Ezt a magára vállalt „reprezentatív” szerepet pedig idővel meg lehet unni. Bizonyság erre, hogy az 1991- es és 1992-es 21-21 testületi ülés után az idénre tervezett 12 is nehezen akar összejönni. Az sem kizárt, hogy a kifáradás egyik oka a személyes ellentétekben keresendő. Ennek ugyan éppen az utóbbi időben egyre kevesebb a jele, de ez nem a konfliktusok feloldásával, hanem a beletörődéssel magyarázható. Az ellentétek a régiek, csupán az „értelmetlen vitatkozni” felismerése fedi el őket. Nem lehet senki számára kellemes ellenséges közegben ténykedni. Tetejében az eluralkodott beletörődés elviselhetőbbé teheti a kívülálló számára az üléseket, de nem valószínű, hogy serkenti a tenniakarást a képviselőkben. Bár a képviselők alkalmatlanságáról, érdektelenségéről írtam az előzőekben, most mégis részben szeretném felmenteni a testület tagjait. Amikor a jelenlegi képviselők elfogadták 1990-ben az önkormányzati választásra a jelölést, még jószerével törvény sem volt, amely szabályozza ezt a tevékenységet. Senki sem tudhatta előre, hogy pontosan mit vállal. Hogy mégis miért vállalkoztak (vállalkoztunk) erre a feladatra? Motiválhatott a becsvágy, a tenniakarás, a félelem attól, hogy teljesen alkalmatlanok kerülnek ebbe a szerepbe. Szerencsére jövőre már felkészültebbek lesznek a jelöltek és a választók is. Reméljük, hogy azok, akiknek egyre terhesebb a képviselői munka, többre pedig kedvükből vagy idejükből semmi szín alatt nem telik, képesek lesznek ezt bevallani, és visszautasítják az újabb jelölést. Még legalább egy tanulsága van az egyre fenyegetőbben jelentkező határozatképtelenségnek. A statisztika azt igazolja, hogy a képviselők az utóbbi néhány kirívó példát leszámítva lelkiismeretesen eljártak az ülésekre. Ennek ellenére minden alkalommal fenyegetett annak a réme, hogy bár összegyűltünk, mégis a legfontosabb ügyekben nem tudunk határozatot hozni. Törvény szerint ugyan nyolcan már határozatképesek vagyunk, de valójában, ha nem jövünk össze tizen (a polgármesterrel együtt), akkor akár haza is mehetünk, hiszen az ügyek jelentős része minősített többséget igényel a szavazásnál, ami esetünkben 10 képviselő egyhangú állásfoglalását jelenti. Gyakorlatilag tehát a határozatképességünk 10 főnél kezdődik. Ilyen esetben aztán egyetlen tartózkodás megtorpedózhat egy határozatot. Nem szeretném azt állítani, hogy a hiba a törvényben meg a mi szervezeti és működési szabályzatunkban keresendő, és ha azt megfelelően módosítanánk, akkor a képviselők akár otthon is maradhatnának. A működőképességünk fenntartása érdekében azonban nem ártana az SZMSZ-t átalakítani. Az ésszerűség határáig csökkenteni kellene a minősített többséget igénylő határozatok körét. És nincs értelme tovább kitartani annál a magas aránynál, amit magunknak megszabtunk a minősített többséghez. A törvény ugyanis nem ír elő ilyen erős minősített többséget. írtam egyszer egy cikket a Cikádorban „Kié a hatalom?” címmel. Abban arra buzdítottam a képviselő-testületet, hogy küzdjön az őt megillető hatalomért a hivatallal (ide értve a polgármestert és a jegyzőt is) szemben. Ez a dilemma már régen elavult. Most ott tartunk, hogy a polgármester és a jegyző próbálja működésben tartani a „szavazógépet”. Pedig bő egy év még hátravan. Puskás Imre önkormányzati képviselő