Comitatus, 2008. január-december (18. évfolyam, 168-176. szám)
2008-09-01 / 175. szám
2008. szeptember-október COMITATUS viszont a miniszteri fotel mellett ott volt a telefonkészülék. Milyen változást tapasztalnak még? - tette fel a keresztkérdést az altábornagy, a hifit viszont kiraktam - oldotta meg a rejtélyt. A beszélgetés során sok érdekes dolgot megfigyelhettünk a rendőrminiszteren. Először is beszéd közben mélyen a szembe nézett, ez úgy látszik a vizsgáló múltjából maradt meg. Nagyon tagoltan határozottan formálta a mondatokat, és igen rosszul tűrte, ha szavába vágtak. Ilyenkor felemelte a hangját, attól függetlenül, hogy jóindulatú volt e a közbeszólás. Hamarosan azonban ő is feloldódott, amikor Oláh Miklós keresztkérdésére bebizonyította, hogy igen is ismeri a mi korábbi munkásságunkat. Itt van a polcomon „A lebegő megye” és felállt és nem találta a szokott helyen a könyvet. (Ezt valaki ellopta? - villant az agyába) Később kis segítséggel megtalálta a polcra fektetve a fontos szakirodalmat, ugyanis mi (pontosabban Oláh Miklós) messziről kiszúrtuk a vastag betűs címet a könyv gerincéről. Már egy másik kötet volt ráhelyezve, lehet, hogy csak a takarítónő rakodott porolás közben. Ide volt készítve olvasásra - vágta ki magát a miniszter. Na, ha tényleg elolvasta az bevezetőt, akkor oda a bizalom. Ebben ugyanis Boross Péterről is megemlékezem. „Az első, ami szembeötlő volt, amikor beléptünk a miniszteri szentélybe, az egy karosszék volt, háttal az ajtónak a dohányzóasztal mellet. A székben egy úr ült, s újságot olvasott. Szemmel láthatóan nem örült nekünk, bizonyára nagyon érdekes volt az a cikk, aminek tanulmányozása közben megzavartuk. Nem is állt fel, hogy köszöntsön minket, s nem jött elénk, amint az jó házigazdához illik. Az igazi meglepetés azonban csak később ért. Boross Péter „nem lehetett lelőni sem”. Ahogy az első, felvezető jellegű kérdésre „beindult”, azt hittem, hogy egy óráig is letart, amíg befejezi. A miniszter úr szemmel láthatóan elhatározta, hogy mit fog nekünk mondani, s nem túlzottan érdekelte a mi véleményünk. „Ha ez így megy tovább, nem tudunk meg semmit”. Az első öt perc után rádöbbentem arra, hogy közbe kell szólnom, ezért nagyon figyeltem arra, hogy mikor csaphatok le egy szóra, s amikor tehetem fel a „keresztkérdéseket”. Arra is nagyon vigyáztam, hogy ugyanakkor ne tűnjek tiszteletlennek, s mint később kitűnt, nem volt felesleges az óvatosság. Bár már az első közbeszólásnál helyreigazított, azért a társalgási jó viszonyt sikerült fenntartani. „Nagyon okos, ravasz ember, veszélyes lenne mint ellenfél.” Minket ilyen veszély nem fenyegetett. Az interjú alapkérdésében, vagyis, hogy szükség van-e megyei önkormányzatokra, ebben ugyanis nagyjából-egészéből egyetértettünk, így ugye könnyű „vitatkozni”? Egyszer azért sikerült megdöbbentenem: a köztársasági megbízotti intézményről szólva kijelentette, hogy „az autonómia mértéke odáig nem terjedhet egy ilyen méretű modern államban, hogy ez az intézmény ne legyen”. Itt fordult elő az a 5