Comitatus, 2008. január-december (18. évfolyam, 168-176. szám)

2008-09-01 / 175. szám

2008. szeptember-október COMITATUS viszont a miniszteri fotel mellett ott volt a telefonkészülék. Milyen változást ta­pasztalnak még? - tette fel a keresztkér­dést az altábornagy, a hifit viszont kirak­tam - oldotta meg a rejtélyt. A beszélgetés során sok érdekes dol­got megfigyelhettünk a rendőrminiszte­ren. Először is beszéd közben mélyen a szembe nézett, ez úgy látszik a vizsgáló múltjából maradt meg. Nagyon tagoltan határozottan formálta a mondatokat, és igen rosszul tűrte, ha szavába vágtak. Ilyenkor felemelte a hangját, attól füg­getlenül, hogy jóindulatú volt e a köz­beszólás. Hamarosan azonban ő is fel­oldódott, amikor Oláh Miklós kereszt­kérdésére bebizonyította, hogy igen is ismeri a mi korábbi munkásságunkat. Itt van a polcomon „A lebegő megye” és felállt és nem találta a szokott helyen a könyvet. (Ezt valaki ellopta? - villant az agyába) Később kis segítséggel megtalálta a polcra fektetve a fontos szakirodalmat, ugyanis mi (pontosabban Oláh Miklós) messziről kiszúrtuk a vastag betűs címet a könyv gerincéről. Már egy másik kö­tet volt ráhelyezve, lehet, hogy csak a takarítónő rakodott porolás közben. Ide volt készítve olvasásra - vágta ki magát a miniszter. Na, ha tényleg elolvasta az bevezetőt, akkor oda a bizalom. Ebben ugyanis Boross Péterről is megemléke­zem. „Az első, ami szembeötlő volt, ami­kor beléptünk a miniszteri szentélybe, az egy karosszék volt, háttal az ajtónak a dohányzóasztal mellet. A székben egy úr ült, s újságot olvasott. Szemmel látható­an nem örült nekünk, bizonyára nagyon érdekes volt az a cikk, aminek tanulmá­nyozása közben megzavartuk. Nem is állt fel, hogy köszöntsön minket, s nem jött elénk, amint az jó házigazdához il­lik. Az igazi meglepetés azonban csak később ért. Boross Péter „nem lehetett lelőni sem”. Ahogy az első, felvezető jellegű kérdésre „beindult”, azt hittem, hogy egy óráig is letart, amíg befejezi. A miniszter úr szemmel láthatóan elhatározta, hogy mit fog nekünk mon­dani, s nem túlzottan érdekelte a mi vé­leményünk. „Ha ez így megy tovább, nem tudunk meg semmit”. Az első öt perc után rá­döbbentem arra, hogy közbe kell szól­nom, ezért nagyon figyeltem arra, hogy mikor csaphatok le egy szóra, s amikor tehetem fel a „keresztkérdéseket”. Arra is nagyon vigyáztam, hogy ugyanakkor ne tűnjek tiszteletlennek, s mint később kitűnt, nem volt felesleges az óvatosság. Bár már az első közbeszó­lásnál helyreigazított, azért a társalgási jó viszonyt sikerült fenntartani. „Nagyon okos, ravasz ember, veszé­lyes lenne mint ellenfél.” Minket ilyen veszély nem fenyegetett. Az interjú alapkérdésében, vagyis, hogy szükség van-e megyei önkormányzatokra, ebben ugyanis nagyjából-egészéből egyetér­tettünk, így ugye könnyű „vitatkozni”? Egyszer azért sikerült megdöbbentenem: a köztársasági megbízotti intézményről szólva kijelentette, hogy „az autonómia mértéke odáig nem terjedhet egy ilyen méretű modern államban, hogy ez az in­tézmény ne legyen”. Itt fordult elő az a 5

Next