Confessio, 1998 (22. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - SZÉPMÍVESSÉG - Medgyessy Ferenc: Az archaikus mosoly avagy az elhárított házibotrány
30 HEGYI-FÜSTÖS ISTVÁN íme, édesapjához írt leveléből egy részlet, amikor 1905. január 29-én tudatja végleges szándékát a szülői házzal, a biztos megélhetést jelentő orvosi pálya helyett a művészi hivatást választja: „Énszerintem az a legszegényebb ember, aki a legjövedelmezőbb pályát keresi. Aki a pénze kedvéért alakítja élete folyását...Nekem pedig mit kellene most tennem? Ne tekintsem azt életcélul, ami az életemnek egyedüli örömét adja? Mondjak le róla, vagy legalább hagyjam azt leghátul, éppen azért, mert legbensőbb kívánságom, ha az a szenvedélyem, vágyam, hát törjem meg, amire ugyan ha lenne is elég erőm, de másra már nem maradna, mert mind rámenne. Próbáljam akarni azt, amit akarni nem tudok. Akarjam, hogy a diófa ne diót, hanem barackot teremjen. Mutassam meg, mekkora erőm van és tekerjem ki saját nyakamat...Apa, tessék megnyugodni, én már régen tisztában vagyok magammal, tudom, mit csinálok...Vannak az embernek olyan világos percei, mikor okosabb önmagánál...Hát én mindenre kész vagyok. Kész a legnagyobb nélkülözésekre is. Hisz mások is így kezdték. Nincs az a szép szó vagy fenyegetés, kérés vagy ijesztgetés, ami eltérítene...Én bízom magamban.” Van-e a művészetben ősi örökségünk? Erre a kérdésre 1944-ben — a germán „kultúrfölény” térhódítása időszakában — nem volt egyszerű dolog igenlő választ adni. Medgyessy programja: „...szeretettel őrizzük és nézegessük népművészetünk minden egyes darabját, mert az a hitem, hogy bámennyire is európai iskolákat jár is művészetünk, az őshazából örököltet vagy a mi földünkből sarjadzottat lebecsülni, megtagadni egyenlő volna saját magunk megtagadásával.” Hol jelentek meg Medgyessy Ferenc írásai? Az Építünk és az Építészet c. szakfolyóiratokban, az Új Hangban, a Debrecen című lapban, a Magyar Nemzetben, a Magyar Rádióban hangdokumentum formájában és a most következő, bűbájos elbeszélés - a szépíró Medgyessy derűs vallomása — az 1948-as Szabadművelési Kalendáriumban, Debrecenben. (Ó, ha többet is leírt volna, ilyet, gazdag élménytárából!) MEDGYESSY FERENC Az archaikus mosoly avagy az elhárított házibotrány A minap, ahogy ott matatok a padlásom félhomályában, a harminc év óta összegyűlt sűrű szoborlerakat közepéből egyszerre csak rám nevet egy női arc. Megállok. Hm! Nahát, ez meg itt van? Egy furcsa emlék elevenedik meg előttem, amire elnevetem magam. Utánanyúlok. Nagyjából leporolom és lehozom a padlásról. Mosolyog, csak mosolyog. Persze, nem tud szólni. Minthogy én meg tudok, elmondom hát, min mosolyog azóta is még mindig. Ott kezdem el még a párizsi iskolánál. Hogy mi az a szobor, tulajdonképpen a Louvreban eszméltem rá, az ókori egyiptomi, asszír, sumér és archaikus görög bálványok között. Itt ezeknél az ógörögöknél különösen megfogott az, hogy ezek a bálványszerű szobrok milyen melegen tudnak mosolyogni. Örülnek az életnek. Tulajdonképpen a szobrászok lelke mosolyog itt ezekben a harmadfélezer éves kövekben. Addig kerülgettem őket, amíg egyszer csak elhatároztam: én is csinálok ilyet még valaha. Aztán hazajöttem s elfelejtettem. Vagy három évi előzetes hányódás után a mai művésztelepi tanyámon kötöttem ki. Na, ha itt vagyok, itt is maradok most már. De aztán meg is kell itt élni. Nem elég csak szobrászkodni. Lakbért meg adót kell fizetni és sok miegymást. Múltak az évek, jöttek a gondok és olykor adóhátralékok behajtása is. Pedig én kiírtam az ajtóra a jelszót: pénzt ide csak hozni lehet, aminek Móricz Zsiga azt írta utána: „akkor ide sűrűn jövök.”