Confessio, 1998 (22. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - RAVASZ LÁSZLÓ EMLÉKNAP, LAKITELEK, 1998. MÁRCIUS 21. - Bölcskei Gusztáv: Ravasz László emlékezete

Ravasz László Emléknap, Lakitelek, 1998. március 21. A lakitelki Népfőiskola Alapítvány a történelmi keresztyén egyházak XX. századi ki­emelkedő személyiségeire emlékezett a közelmúltban. Az emléknapok sorát Mindszenty József hercegprímásra emlékezés nyitotta meg, majd Apor Vilmos római katolikus püspök­re, Ordass Lajos evangélikus püspökre, 1998.március 21-én pedig-egész napos előadás­­sorozat keretében - Ravasz László püspökre emlékezett a Népfőiskola Kölcsey-házának előadótermét zsúfolásig megtöltők sokasága. Az ünnepi megemlékezés reggel 9.30-kor Szabó Tamás lakitelki református lelkipásztor igehirdetésével kezdődött, az 1997 nyarán felszentelt Szent István kápolnában. Az istentisztelet keretében a helybéli református lelkipásztor és a római katolikus pap fel­szentelte a kápolna új harangját. Az emlékülést Lezsák Sándor, a Népfőiskola Alapítvány Kuratóriumának elnöke nyi­totta meg. Majd az előadások hangzottak el, a következő sorrendben: Bölcskei Gusztáv, Kozma Zsolt, Molnár Miklós, Ladányi Sándor, Füri Zoltán, Barcza József és Tenke Sán­dortól. (Az előadásokat teljes terjedelmükben közöljük.) Az emlékülést fórum követte, amelyen Lezsák Sándor és dr. Bölcskei Gusztáv püspök, a Zsinat lelkészi elnöke válaszolt a kérdésekre. Az emléknap a Himnusz eléneklésével ért véget. (Lapzártánk után tartotta Ravasz László­ emlékezését a Magyarok Világszövetsége Szent László Akadémiája, 1998. március 30-án, Budapesten, a Magyarok Házában, ahol dr Hegedűs Lóránt püspök és Szénási Sándor tiszteletbeli esperes tartott előadást. Ez utóbbi előadás megjelent - folytatásban - a Reformátusok Lapja 1998. április 12., 19. és 26-i számában.) (­ A Szerk.) BÖLCSKEI GUSZTÁV Ravasz László emlékezete Tisztelt Egybegyűltek!­ Hölgyeim és Uraim! 1975-ben exmisszus teológus diákként kirendeltek Berettyóújfaluba, kisegítő szol­gálatra. Néhány nap múlva összeismer­kedtem a gyülekezet gondnokával, Szántó Béla bácsival, aki nagyon szeretett mesél­ni, nagyon szeretett engem, a fiatalabbat, a régmúlt időkről és a közelmúlt nem hiva­talos eseményeiről felvilágosítani. Tőle hallottam, hogy amikor Ravasz László elment a minden élők útján, ezt a hírt érthető mó­don és természetesen nem kürtölték világgá az akkori sajtóban. Magyarország legkülön­bözőbb településeiről, falvaiból, városaiból mégis elindultak az emberek, akik amikor megérkeztek a Nyugati pályaudvarra, azt sem tudták, merre van a temető, ahová el kell menni. Nem volt ez megszervezve, nem volt kiplakátolva, de amikor Béla bácsi megér­kezett a Nyugati pályaudvarra, s tanácstalanul nézelődött, megszólította valaki: — A Ravasz püspök úr temetésére jött?­­ És mindenki odatalált. Magyarország elment annak az embernek a temetésére, aki életében és életéből a leg­fontosabbnak azt tartotta, ahogy maga írja: „Ötven éves közszolgálatom alatt sokféle cí­met, titulust, méltóságot kaptam. Ezek közül sok mindent el lehet tőlem vitatni, csak egyetlenegyet nem. Hogy én 50 éven át Magyarország vándorprédikátora voltam.” Magyarország vándorprédikátora. Őreá emlékezni gyűltünk egybe. Az emlékezés mindig nagyon veszélyes műfaj. Emlékezni csak annak szabad, akinek megvan hozzá az erkölcsi felelőssége. Mert az, akire emlékezünk, mindig védtelen, mindig kiszolgáltatott. Mert mi ?

Next