Criticai Lapok, 1992 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1992-10-01 / 1. szám

‘ECOCjáró beszéd A lap, amelytől a címet kölcsönöztük, mindössze egyetlen számot ért meg Brassai Sámuel szerkesztésében, 1855-ben. Hogy nem ezt a hala­n­dó hagyományt szeretnénk folytatni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy immár másodszor jelenik meg a - ha úgy tetszik - újra indított Criticai Lapok, még ha e pédány (a próbaszámot követve) az egyes számot viseli is. Kísérletet Brassai előtt és után is tettek az esztétikai értékteremtés, értékőrzés ilyetén elősegítésére - 1831-ben Bajza, 1862-ben pedig Riedl Szende -, ám ezek a Kritikai Lapok sem voltak hosszú életűek. Talán mert a műbírálat sem az a műfaj, amely képes eltartani önmagát. Ennyi rossz ómen után miért vágtunk bele mégis? Mert hisszük: egy piacorientált, az eladhatóságot mindenekelőtt tisztelő társadalomban nagyobb szükség van az anyagiakra - legalábbis rövid távon - nem konvertálható értékek felmutatására, védel­mére, mint valaha. Egyáltalán arra, hogy ez a másfajta értékrend létezhessen, működjön, hasson. Nem a tévedhetetlenség hite, csupán a gondolkodás igénye vezet bennünket, amikor útjára indítjuk e küllemében szerény, ám szándékaiban nagyratörő Criticai Lapokat, az archaikus írásmóddal tiszteletünket jelezve a régiek - de akár a tegnapiak - által felhalmozott, ránk hagyott szellemi, művészi értékek iránt. A névválasztásban van azért persze némi pragmatizmus is (miért volna egy bölcsész mindenáron élhetetlen?), lapok ezek a szó szoros értelmében, fűzés nélkül is összetartozók. Cseké­lyebb így az előállítási költség, s nagyratörő terveinknek megfelelően tetszés szerint - no azért nem a végtelenségig - növelhető a terjedelem, s bővíthető a tartalom. Ma még csak a kritikai visszhangot tán leglátványosabban (és keservesebben?) - már ami a vidéki társulatokat illeti - nélkülöző színháznak próbálunk tükröt tartani, holnap-holnapután - ha akadnak ehhez támogatóink - más művészeti ágak is számíthatnak ránk. Ezért, hogy bár e pillanatban a lapot tartalmilag a színház uralja, címében nincs semmi utalás a teátrum­ra. S hogy addig se kössük meg magunkat túlságosan, amíg leheőségeink korlátlanok nem lesznek, a „criticai" fogalmát sem értelmezzük szűken. Számunkra nem pusztán műfajt, inkább attitűdöt jelöl, ami érvényesülhet akár esszé, tárca, glossza vagy jegyzet formájában is (nem szólva a grafikáról, a karikatúráról), de még a vitától sem zárkózunk el. Ám ameddig a határ a csillagos égen innen van, addig a színház területén szeretnénk kifejteni áldásos tevékenységünket, egységes egésznek tekintve a magyar színikultúrát, amelynek az alternatív színházak éppúgy részei, mint a zenés-, a moz­gásszínházak vagy akár a kabaré. A teljesség igénye a vezérlő elv mennyiségi szempontból is: valamennyi színházi előadásra szeretnénk reflektálni - ami csaknem lehetetlen. Megpróbáljuk. A sors s a szponzorok kezében vagyunk, amiért is ezúton mondunk köszönetet mindazok­nak, akik a lap létét lehetővé tették: a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak, a Fővárosi Önkormányzat Színházi Alapjá­nak, a József Attila Alapítványnak és a Színházművészeti Szövetségnek. Akkor hát kezdődjék a játék, életre... A szerkesztő AZ EMBER FANTOMJA J. W. Goethe: Clavigo Radnóti Miklós Színház volt Goethe", csakugyan. Szép esszéjében Deák Tamás megkoc­káztatja a gondolatot: sem a r/ strassburgi szellemkirály, sem a weimari miniszter nem szerzett egész életé­ben egyetlen barátot sem. Még Schillerrel is csak egyfajta magasrendű sorsközösség kap­csolta össze, így lehetett, így volt. Bizonyo­san. Barátkozni hétköznapokból gyúrt em­berekkel lehel, titáni szemtanúkkal nem. Márpedig a Clavigót a tanúskodó ko­losszus írta. Nem érdemes feidézni az iro­dalomtörténeti anekdotákat. Azok az esetle­gesség álarcai. Az igazi dráma az emberisé­gé, amey éppen ekkoriban, a darab szüle­tése idején lép át történelme nagy küszöbén. Hauser Arnold kategóriáival élve a törté­­nemi tudat nélküli, parmenidészi világból a hiteles történelmi tudat héraklétoszi vilá­gába. Az emberi nem létfordulatának, a hi­­telttlen és az autentikus értékrendek viszá­lyának tanúságtétele a Clavigo. A Radnóti Színház előadásán Szlávik István drámai tere pontosan meg is jeleníti ezt. Tükröző felületek kapcsolódnak össze, ablakformájú, de ablakként nem funkcionáló, átláthatat­lan, átjárhatatlan térnyílásokkal, amelyek nem távolságot tárnak fe, csak árnyképek vetítővásznai. Nincs arányos magasság, nincs igazi mélység, szűkösség van, ár­nyakkal, alattomos tükröződésekkel. Egy­másra zsúfolódnak arcok, sorsok, szenvedé­lyek. Valló Péter rendezése a zsúfolt világot jeleníti meg, programszerűen letisztult, pu­ritán, koncentrált eszközökkel. Megnyer ve­le egy nagy csatát, ha nem is a színielőadás csatáját. Az egymásra zsúfolt sorsok értően reagálnak. A szeptember 17-i bemutató kö­zönsége tévedhetetlenül működő önvédelmi mechanizmussal - nem, nincs tévedés, nem ránevetett, kinevetett - minden jelenetet, ameyben eszményekről, érzemekről, meg­bocsátásról, igaz indulatról, vagy az emberi nem haladásáról volt szó. Valló nyert. Sike­rült provokálnia a múlandóságot. A rossz jelenidőt. És ez nem kevés. Ami korlátozottabban sikeres, az a meg­formált színpadi jellemek körüljárhatósága. László Zsolt Clavigója eredeti szellemű, hiteles érzékenységű, de - és ez komoly baj - veszélytelen ember. Godhe Clavigója az alulról jött, a semmiből a miniszterség felé gázoló, elszánt törtető, és­ Julien Sorés. Ké­ső leszármazottjához hasonlóan ököllel és talppal még csak bírná, lelkiismeretlenség­­gel és gyomorral már nem, így szükségkép­pen ráfizet. Társadalmi keszonbetegségben szenved, ebből ered tétovasága, manipulál­hatósága. A Sötétruhás fiút oly meggyőző­en játszó László Zsolt birtokában van ennek a figurának­­, most nem sikerült teljesen összeraknia. A meg- és feltisztulás vágyá­nak perceiben őszinte és hittes, a válság pillanataiban azonban értéktudatában meg­rokkant férfi helyett rémült kamaszt játszik. Ironikusan rímel rá Kulka János­­Tarlósá­nak koncepcionális töredékessége. Hiányzik belőle a nagy manipulátor démoni szenve­délyessége, a lélekszobrász rövidlátó, beteg fanatizmusa. Ez a Carlos világszemléleté­ben nyegle. Alkatilag nyegle. Márpedig ilyen ember utoljára kamaszokat tud megté­veszteni. Hogy egy szelemi pubertáskorát élő értelmiségi és egy cinikus intellektuális voyeur közös erővé Európa-hírű folyóiratot szerkesszenek, ebben az előadásban ugyanis erről van szó, egyszerűen elképzelhetetlen. Széles László sajátos módon próbálja áthidalni azt a tényt, hogy Beaumarchais fi­gurája sem életkorával, sem színészi alkata- 2

Next