Criticai Lapok, 1992 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1992-10-01 / 1. szám

Csaba utánozhatatlan­ul groteszk fintorral fogadja, hogy éppen a Búsképü lesz az epit­­heton ornansa. A sikerült részek között sajnos csupán teleget az idő. Az igyekvő stúdiósok csak ér­dektelen népségként elevenítik meg a rabo­kat: arctalanok mind. Egy-két diplomás színművész se jobb. Komoly fejtöréssel sem nagyon lehet magyarázatot kiagyalni arra, miért kellett a fiatal Hans Vander Pétert (Kormányzó) klasszikus küllemű Don Qijo­­tévé maszkírozni, így ő egy közepesen ki­dolgozott figurát, és egy nem túl jól meg­épített díszletet jegyez (a talán bástyabör­tönbe szolgáló felvonó különösen otromba és működésképtelen vegyüléke az emelőnek és a teherliftnek). Segesdi Róbert m. v. (Pap) énekkel és arcjátékkal bírja az alakot, prózai szövegmondása viszont az érthetetlenségig iskolázatlan. A Herceg (és Tükörlovag) a diákos Czvetkó Sándor mérgeskedése he­lyett idősebb, súlyosabb egyéniséget kért volna, aki az említett szembesülési jelenet­ben nemcsak a véres ruhát, de az örökre megvert, szétvert lelket is hordozza. Tarján Péter jó úton jár a Házvezetőnőd­ bravúr­számának színesebb megoldása felé. Puskás Tivadarnak egy percig sem hisszük, hogy egymaga üti-veri a foglyokat - annál in­kább az inkvizíció kapitányának végső beve­­zetése. Ahogy ő fél a záróképben, úgy a le­tűnő uralkodó osztályok erőszakszervezete fél, az egész elnyomó hatalom képviseleté­ben. Ivánka Csaba nem erőlteti a jellemépí­tést: Cervantesről keveset tudunk, a lovag­ról mindent tudunk amúgy is. Inkább abban mester, hogy a kelepcébe került, írását féltő művészt, a küszködő értelmiségit bemutas­sa, s hogy a vádlottból lassacskán fanyar mosolyú főhőst faragjon, aki a börtöntársa­dalom számára már nem jelent kevesebbet a „bandavezér" kormányzónál. A színész mesteri módon teremt viszonyt a főalakkkal, a darabbal és az előadással is. Kívülálló módján azonosul velük. Ács János eljátssza - színház a színházban, ugyebár -, hogy ő most Ivánka Csaba segédrendezője, ponto­sabban, hogy Sancho a szerepeket osztó, je­leneteket szervező Cervantes dirigensi jobb­keze. Néha jobban tudja a tennivalókat a gazdájánál. Ez a derűsen testvéri igyekvé­­sük persze az igazi rendező, Kanda Pál ta­lálékonyságát dicséri. Ács mindemellett ki­lóg a sorból, mert teljesen más, némiképp rutintalan módon játszik. Papadimitriu At­­hina viszont - mindkét férfi főszereplőtől el­térően - teljes beleéléssel formál hiánytalan figurát. Cervantes a La Mancha lovagja, Sancho „segédrendező" - de Aldonza Al­­donza. Az utcalány sistergő élet- és férfi­­gyűlölde, az érzékiség és a kapzsiság, az uralkodói akarat és a gyáva alázat éppúgy meghatározója az alaknak, mint a szellem és a lélek záróakkordként föltisztuló jósága. Bakó Gábor m. v. koreográfiájával tar­kítva - inkább csak pettyezve - jellegzetes „szerethető" előadás kellkezdi az Arany János Színházban. Szerethdő, mert sejlik benne a mostaninál gazdagabb produktum is. Szerethdő, mert az évadkezdés napjai­ban szerdnénk az egész évadot szeretni. TARJÁN TAMÁS FELIZZIK AZ ÉLET Goldoni: Csetepaté Chioggiában Szegedi Nemzeti Színház gy sudár lány várakozik a tenger kékje előtt. A vékony pallón egészen a vízig merészkedett előre. Ő a leg­nyugtalanabb; nem tudja még, kit vár haza, ki lehet a kedvese. A többiek: lányok, asszo­nyok - mindegyiknek férje, jegyese - nyu­­godtnak tűnnek. A házak előtt üldögélve vár­ják a hajó visszatérést. Elfoglalják magukat a csipkeveréssel. Sokáig nem mozdul semmi. Ráérős beszélgdés indul a távolba hajózott, hazavárt férfiakról. Az első pillanatban csak a két család házát liválasztó kanális jelzi, nem tejes köztük az egység. Vékony az a palló, ahol átjárás kínálkozik, könnyen vál­nak vitává a túlpartról átkiáltott szavak. (A csatornákkal szeldelt várost idéző díszl­et Árvai György tervezte ) És valóban, ahogy folyik a beszélgetés, egyre több a nők között a feszültség, a gyanakvás, szaporodnak a félre­értések. Toffolo (Kövesdi László), az egyet­len közelben tartózkodó férfi megj­enésére felparázslik a veszekedés. És mire megjelenik a hajó, már áll a bál, dúl a hajcihő. A férfiak visszatértével végképp idizzik az élet, viha­rossá válnak a találkozások. Mintha a jegyes­párok be akarnák pótolni azt az időt, amit nem töltöttek egymás közelében: annyiféle gyors fordulatot kényszerítenek ki egymás­ból. Rövid idő alatt sokfajta átváltozáson megy keresztül mind Lucidta (Zborovszky Andrea) és Titta Nane (Gesztesi Károly), mind Orsolta (Csamóy Zsuzsa) és Beppe (Molnár Csaba) kapcsolata. Mintha mind­annyian megbolondultak volna. Mintha a ké­telyt: kibírták-e a távolidőt, egymásra rótt próbatételekké alakítanák. Kibírja-e szerel­mük a félreértésekd ? Tartogat-e még szívük elegendő megbocsátást és engesztelőt az új­rakezdéshez? Az egymásnak állított akadá­lyokon túljutva visszatalálhatnak-e egymás­hoz? Megfogadhatják-e egymást végképp a társuknak? Erről szól a szegedi színház Goldoni­­bemutatója. Meg arról is, hogy milyen ne­héz próbát vállalt magára az újjászerveződő társulat. A közönség számára is vonzóvá kell tenniük színházukat, el kel fogadtatni­uk a jobbára csak operát kedvelő városban a nagyszínházba visszatérő drámajátszást is. Ezért választottak bemutatkozásul komédi­át. Ugyanakkor jól láthatóan szeretnék azt a művészi igényességet is megtartani, amely a Szegedre került miskolci csapat korábbi el­őadásait jelemezte. Ezért tartják magukat távol mostani bemutatójukban is a komédia­játszás kommersz hagyományaitól. Nincs ripacskodás az előadásban, legfeljebb csak a szerepekre jelemző harsányságnak látni nyomát. Nem érzékelhető a közönségre ka­csintó színészkedés, csak a játékosság. Nem találkozunk olcsó humorral, a színházaink­ban megszokott, kiszólásokra alapozó poén­­technikával. Az ötletalkotásban szellemes­­­ségre, adagolásukban koherenciára töreke­dett Árkosi Árpád rendezése. Ezzel a mér­téktartással sikerült közönségsikert aratnia a társulatnak a szegedi bemutatón. Érdekes, igényes, de nem minden részle­tében megoldott előadás született végered­ményben. Nincsenek üresjáratok a produk­cióban, bár nem pereg mindig egyforma in­tenzitással a játék. Ahogy belekezdenek a veszekedésbe az asszonyok, rázendít a medi­terrán dallamokat játszó zenekar is. A sza­vakon, az artikulált mondatokon eluralkodó formátlanság ezzel az egymásba csúsztatás- Papp János jelmeztervei .

Next