Criticai Lapok, 1993 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
Kárpáti Aurél avagy a szemtanú lázadása Sugárzás-kereső ember volt, varázslat-kereső kritikus. Káprázat-hívő, sugárzások és varázslatok nélküli korokban. Kritikáiban gyakran körbejárja ezeket a szavakat. Néha szemérmesen, máskor kissé akadémikus hanghordozással mondja ki őket, de végül mindig hozzájuk téved, mindig hozzájuk érkezik. A megérezésben van valami mélységesen törvényszerű. Az átélt évtizedek értelmiségi illemtankönyvei nem érdekelték Kárpátit. Szemérmessége mélyebbről fakadt, rettenetesebb volt. Pontosan tudta, hogy amit szeretne, az nem illik egy apokaliptikus világba, nem a világ általános természete, hanem az apokalipszis mestereinek aljassága folytán. Mindig a potenciális áldozatok nevében volt szemérmes. Szükségszerű tehát emlékét idézni akkor, amikor eszelős indulatok és gyilkos mániák járják újra közveszélyes haláltáncukat. A Nemzeti Színházban 1952. február 26-án került színre új betanulásban Schiller Don Carlosa, Sebestyén Károly fordításában, Ódry Árpád rendezésében. II. Fülöpöt Ódry, a címszerepet Abonyi Géza, Erzsébetet Váradi Aranka, Pósa márkit Lehotay Árpád, Eboli hercegnőt II. Tasnády Ilona alakította. Kárpáti kritikája másnap jelent meg. Az írás a XVIII. századi német szerző, F. M. Kiinger „csupán címében halhatatlan" drámájának, a Sturm und Drangnak felidézésével, az „érdemtelen és nagyhangú dicsőség" előjátékával kezdődik. Nyers, radikális és mélyértelmű intonáció. A Götz, a Werther, a Haramiák, az Ármány és szerelem felsorolása kapcsolódik hozzá, nem az ellenpontozás, hanem a bizonyítás szándékával. A sorozat, a mondatok legvégén, belső csattanóként a Don Carlossal zárul. Mindez tizenkét sor. Kárpáti így, tizenkét sorban mondja el, amihez másoknak olykor egy életmű is kevés: bejárja a teljes utat a fatális végpontok között, a szellem halálától a szellem ébredéséig. A halvaszületettség állapotától a cselekvő érték élő diadaláig. Ezen a ponton Kárpáti kritikájában időváltás történik. A halálból az élet felé tartó utazás múltidejét fölváltja a termőre forduló élet jelenideje. Az érdemtelenség és a nagy hang korából az „új történelmi szemlélet jellegzetes színpadi megnyilatkozásának" korába érkezünk. Ha úgy tetszik, kezdetét veszi a valóságos, az eszmények jegyezte történelem. A fellobbanó fényben hirtelen minden megnő". A diadalmas élet új dimenzióba helyezi az embereket és tetteiket: „A szerencsétlen sorsú spanyol infáns beteg, jelentéktelen figuráját a képzelet csapongó hevülete Schillernél rajongó szabadsághőssé magasztosítja, melléje adva az eszményi ideált, Posa márki preromantikus alakjában." Majd retorikus következetességgel, sőt már-már köznapi értelemben vett szívósággal számba vétetik az eszmények élete. Az eszmények igen kiábrándító, igen véres, igen tragikus élete. Baj van az ideák történelmével is. „Törött jellemek", kényszerpályás sorsok hadakoznak újra egymás ellen. A mű árnyéka megnyúlik, egészen a következő század kiábrándult francia drámájáig, amely nem az erény diadalát, csupán a „játékszabály" piszkos és megalázó működését figyelte már. A tények ugyan tények maradnak, ám Kárpáti elemző végszava mégsem a keserűségé vagy a vereségé, hanem az „erőély és a „gazdagságé". Majd e kettőn is túl az új történelem krónikája a kritikusi életmű két kulcsfogalmának felhangzásával zárul: a végső szó a varázsé és a sugárzásé. Ha létezik felemelő színikritika, akkor ez igazán az. A história számbavétele után léphet jogaiba a színházi előadás, melynek születése látszólag különös, valójában nagyon is törvényszerű módon párhuzamot mutat az eszmék sorsával. Kárpáti kérdése így hangzik: lett-e egy tizenhárom évvel korábbi halott színházból élő színház. Válasza nem egyértelmű, véleménye végső mérlegében nem kedvező. Kifogásolja a fordítást, szereposztási tévedést emleget, senkinél nem érzi lezártnak, befejezettnek az alakítást. Ezek szakszerű, az általános gyakorlatnak megfelelő kifogások. Ám ezúttal általuk váratlan asszimmetria születik. Dráma és előadás, írott szó és színház egyensúlya történelmi távlatban és történelmi szinten bomlik meg. A mulandónak és tünékenynek hirdetett teátrumot ez az átfogó szemlélet lépteti át az esetlegességből a folyamatos történelembe. Mindez azonban nem a dolgok általános természete, hanem a személyes ítélet ereje révén történik. Kárpáti nem csupán bírált. Kritikáival időt teremtett élményei számára. Mélyebb és igazabb maradandóságot biztosított. Ha munkásságát egyetlen szóba kellette sűríteni, akkor ez mélységélesség lehetne, így válhatott az érték igaz nagykövetévé a zsölijében. Számonkérőjévé a sugárzásnak, a káprázatnak, az elmélyült igénnyel őszintén megvalósított varázslatnak. A kötelező többletnek. Az emberinek egy gyilkos, sőt örömmel élő világban, amely újra és újra azzal kérkedett, hogy nem is akar emberi lenni, mert a humanizmus ugyan nagyon szép, csak nem politikus, nem racionális, és különben is, nagyon sokba kerül. Kárpáti az ítélkező szellem ereje által az ellenmorálnál is többet, személyes ellentörténelmet tudott teremteni. MARTON GÁBOR NYÍLT TÁRGYALÁS Platón: Szókratész védőbeszéde Merlin Színház rögletes félkörben „görögösen" elhelyezett dobogók, vagy inkább jellegzetes színházi emelvények: játéktér és ketrec ez egyszerre. Hátul egy szék is elegendő, hogy oda a bírói pulpitust képzeljük, s ha erre-arra jártában, mélyen a közönség szemébe nézve meg-megáll, két tenyerével vagy öklével a platókra támaszkodik a színész, akkor a védők vagy a vádlók ismerős testhelyzetét veszi föl. Jordán Tamás Szókratésze: vádlott (és nagyon jól tudjuk, sajno, a történelemből, hogy reá nézve kedvezőtlen ítélet született, ő maga pedig a fölkínált egérúttal nem óhajtott élni) - ezt a szerepet azonban elnyeri a többi, illetve bíró, védő, vádló, vádlott, tanú is az a nyűtt ruházatú, kopott aktatáskás középkorú férfi, aki a dialógussá csak percekig bővülő nagymonológban a lelkiismeretünkre, szunnyadó jobbik énünkre apellál. Jordán mosolygó színész. Nem nevető és nem nevettető, nem kacagó, nem hahotázó, nem fintorgó és nem pofákat vágó. Mosolygó. A szinte rajtakaphatatlan arcrándulás, a szájszél gimnasztikája, kínzott életjel az ő mosolya. A lélek üzenete. A Szókratész védőbeszédét, a gondolati magándráma felülmúlhatatlan platóni remekét a Merlin Színház spiritus rectora végigmosolyogja. Tehet-e mást, mint hogy mosolyog? Mosolyog azon a világon, amelyben őt az ifjak megrontásával vádolják, noha nem rontott meg ifjakat, és ha mégis, nem inkább, mint mások. (Egyébként is, azok az ifjak már korábban megbontottak, megromlottak maguktól, romlottan jöttek, ahogy - mindent egybevetve - a romlatlan Szókratész, aki maga is volt fiatal, ugyancsak romlott, hiszen ki merhetné állítani, hogy ő nem az?) .