Criticai Lapok, 1994 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám
totta embertelen és pusztító vonásaitól. Azt, ami maradt, a primitív háztáji akarnokot, érzékletesen jeleníti meg. Meszléry Judit vesztesége, ilyen értelemben, még súlyosabb, Ellen Deanjének azonban ennek ellenére meleg, komoly jelenlét köszönhető. Szabó Gyula öreg Earnshaw-ja az eltökélt és haragos humanizmus őszinte képmása. Martin Márta a szkeptikusan alkalmazkodó ép elme, Hámori Eszter az áldozati jelentéktelenség egyéni színekkel formált megtestesítője. „Isten tudja, a Te parancsodra még a pokolba is tétovázás nélkül sietnék, még meg is előznélek, vagy utánad zuhannék... Ha nem vagyok Nálad, nem vagyok sehol, és Nélküled nincsen lét és élet." Héloïse ír így Abelard-hoz intézett első levelében. A Művész Színház problémagazdag előadása egy-egy estére visszaadja a hitet a drámai szenvedélyek jelentőségében egy hideg és cinikus valóság közepén. MARTON GÁBOR A PŐRE PROVOKÁCIÓ Tony Kushner: Angyalok Amerikában Vígszínház - Sátor valaha aratott a tüdővész. Legalább I / a boldogult kaméliás hölgy óta. Az W után a rák, a leukémia szedte áldozatait. Jöttek a love storyk. Bármennyire is fenyeget minket a szívinfarktus, még senkit sem ihletett meg. Gyógyíthatatlan, hosszas haldoklással gyötrő betegség lehet csak a könnyfacsaró bestsellerek, kommerszfilmek témája, ritkábban a színdaraboké. A jobb szerzők hamar átlátták, a legsúlyosabb kór is csupán tragikus, de nem drámai. Mert e műfajban még a végzetnek is emberformájúnak kell lennie, az események akkor érdekesek, ha magatartásokat mutatnak be, mégpedig olyanokat, amelyek egymással szembefordítják a balsorsú személyeket. Most az AIDS van soron. Korunk pestise kétségkívül alkalmasabb drámai feldolgozásra. Hiszen fertőző betegség, így a vírus árulkodhat olyan kapcsolatról, amely jellemzi is azokat, akik megkötötték. A HIV pozitív és környezete egyaránt azon döntés előtt áll, „sterilizálják-e" az életüket, s nemcsak a higiéniát illetően. A rázós témaként számontartott AIDS-ről, mi tagadás, én nem hallottam, nem olvastam még egyetlen „rázós" gondolatot sem. Csak a fel-felbukkanó egészségügyi hirdetések, tanácsadó műsorok unszolnak az óvszer használatára mint üdvözítő megoldásra. Egy árva pszichológus, szexuálpszichológus sem akadt még, aki bátorkodott volna megemlíteni, milyen is lehet, ha egy vonzalom beteljesülésének küszöbén a szerelmesek előbb orvosi igazolást kérnek. Nem esik szó bizalomról, odaadásról, önfeledtségről, életre-halálra szóló összetartozásról. Ezzel példáznám, hoy lehetne e tárgyban lényegbevágó eszmékre is találni. Egyelőre ott tartunk, hogy fennhangon megnevezzük, úgy űznénk el a rontást. Mintha kimondaná Tony Kushner is, holott kerülgeti, visszanyeri a szót. Valójában nem az AIDS-ről beszél, hanem a homoszexualitásról. Ezért „gay fantázia" az Angyalok Amerikában. Nem is mutat be másokat egy kábítószeres feleségen, pár mellékszereplőn kívül, mint olyanokat, akik hasonneműek iránt vonzódnak. Kiről azonmód megtudjuk ezt, kiről lassacskán derül ki. Az is csak idővel tisztázódik, melyikük fertőződött meg. De a színmű nem írja senki rovására ezt, fel sem merül a felelősség, a tragikus vétek. Nem ártottak tudatosan a másiknak. Talán a gumi szakadt el. A hűség sem tétetik próbára. Az egyik pár hamarosan csak a látogatások alkalmával láthatja egymást, a másik pedig nem tépelődik meg ezen. Csupán ott motoszkál valamicske gondolat, hogy a diagnózist megismervén már vállalniuk kell, hogyan éltek-élnek. Bár sántít ez is, mert kaptak már AIDS-t injekcióstűtől, vérátömlesztéstől, heteroszexuális kapcsolatban is. Mégis, vegyük olybá a színmű kedvéért, hogy a fertőzés leleplezi a homoszexualitást. Ez esetben is csupán „ötvenszázalékos" a dráma, mert a két pár közül csak az egyik titkolózott, a másik sohasem tagadta. Ha néhány percentet még hozzászámítunk azon másságoknak, faji különbözőségnek, devianciáknak köszönhetően, amelyek érintőlegesen megjelennek, akkor sem kerekedik ki a színmű. Szigorúbb dramaturgiai szűrővizsgán kirostálnák a Pulitzer-díjas opust - gyaníthatta a szerző is. Alibinek, vagy (némi jóindulattal fogalmazva) ellenpontként, kontrasztként beszűrődik hát a képzelet is, amely hol a szemfényvesztő „amerikai álmot" idézi, hol vigasztaló, máskor vádló látomásokat. A Vígszínház előadása viszont csak látszatra ellenpontoz. Összemaszatolódnak a különbségek. Ha álomba való például egy papucs, amely villogó szemű fókát imitál, vagy a „címszereplő" pihe-puha angyalka, illik-e a valóságba egy olyan zokni, amelyiken színes pomponok díszelegnek, vagy a kedvenc plüssmackó? A reklámok olcsó ízlését kölcsönözve a fantáziaképek maguk is földhözragadtakká válnak, ahelyett, hogy a realitás finoman megemelkednék. Ráadásul Horgas Péter afféle Bábeltornyot emelt a forgószínpadra, súlyos, rút vasszerkezetet, amely szinte agyonnyomja a szereplőket, akiket többnyire egy-egy lakásba, irodába, kórterembe, a földszintre „rendeztek be". S ilyenkor a színrevivő Rudolf Péter úgy is játszatja őket, mintha a leghagyományosabb szobadíszletben, lakályos világban ügyködnének, így mellékszereplők és főszereplők egyaránt feledhető alakításokat nyújtanak. Szabó Gabi szinte észrevétlen, Tábori Nóra a szerepei között elveszett, Kálid Artur karaktereket tupíroz, Selmeczi Roland korrekt megoldást keresgél, Méhes László mértéktartóan haldoklik, Pap Vera inkább riadt, mint roncsolt idegzetű kábítószeres. Ha frusztrációkat kell jólfésülten takargatnia, az mindig, most is megy Hegedűs D. Gézának. Olyan konokul és elkeseredetten „férfias" Lukács Sándor lehengerlően energikus, nagyhangú és nagybefolyású ügyvédje, hogy játéka mármár kegyetlenül groteszk. Figyelmeztet az előadás kihagyott lehetőségére. A sátornyitó bemutatónak ugyanis nincs stílusa. Egykor a Vígszínház a középosztálybeli magatartás természetességével „körözte le" a deklamálókat. Kérdés, hogy idejét múlta-e az a társasági-társalgási mértéktartás. Szerintem lehet haszna még a színiörökségnek, ha a mai hangoskodók mellett egyfajta szellemi understatement-et képviselne. Mégis, úgy tesznek azok a pályamódosító színészek, akik a Vígben rendeznek, mintha hátat kellene fordítaniuk a társulati hagyománynak, s alkalmazkodnának a korhoz, amely nem éppen disztingvált, nagyon is nyers. Semmi polgárit, inkább polgárpukkasztást! A durva szót ők szájukra merik venni. Megmutatják a pőreséget, a diszkrét aktusokat is, lám... Provokálni akarnak, vagyis provokációt színlelnek. Engem akkor győznek meg, ha majd - akár puritán, klasszikus formanyelven - pengeéles, elevenbevágó gondolatokkal lepnek meg. Szívesen jegyezném fel, mely eszmékkel ásott mélyebbre ez a generáció, mint elődei tették. Egyelőre a lapjuk majdnem üres. BOGÁCSI ERZSÉBET OSZTÁLYTÁRSAK Tadeusz Różewicz: Elment hazulról - átdolgozás García Lorca: Don Cristóbal és Dona Rosita tragikomédiája Odry Szamád vagy czinpa tja Trígon mellék Tadeusz Rózewicz től egy mogorvább pillanatában megkérdezvolna, mit szólna ahhoz, ha műve Federico García Lorcároz egy este kerülne színre, valószínűleg azt válaszolja, hogy őrültség. Abszurdoid világa oly messze van a spanyol író népies lírájától... „Ellenszínházától" idegen a hagyománytisztelet. De ha belemélyed a „probléma" elemzésébe, talán megenyhül és áldását adja a különös kísérletre. Miért ne ismerkedhetne a néző egyszerre a drámaírás különböző iskoláival; miért ne férne meg egymás mellett a fekete és a fehér; miért ne szólalhatna meg a színház a maga teljességében? Rendezői koncepcióként is szépen hangzana ez az eszmefuttatás. Csak az a kár, hogy a fele sem igaz. Székely Gábor két növendéke vélhetően sokkal prózaibb módon választott. Tanulmányaik során eljutottak a XX. század drámairodalmához, és Bal József Rózewicz, Novák Eszter pedig Lorca egyfelvonásosával kívánt közönség elé állni. Egymás mellé sodródott két másként látó drámaíró, két különböző gondolkodásmód, kétféle színházi stílus. Véletlenül. S ebből a találkozásból felemás este született. Nem véletlenül. Az első felet Bal József csupa kétségből, önmarcangolásból rakta össze. Mert az Elment hazulról - csakúgy, mint Rózewicz legtöbb drámája - nyitott dramaturgiájú mű, laza szövetét a színpadra állító szinte .