Criticai Lapok, 1997 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
KIZÖKKENVE MÉG MINDIG Shakespeare: Hamlet Új Színház ALUDNI, ELSZUNNYADNI, SEMMI TÖBB...? / /J Hamlet olyan a színháztörténet Z- ben, mint az operairodalom sztár ✓ Szerepei. Minden színész álma, hisz ha eléri, bizonyíthat vele, a közönség érdeklődése eleve biztosított. Nemcsak a darabot ismeri a nézők többsége, de egyes részeit - általában a lét-nemlét alternatíváit kutató nagymonológot - kívülről is tudja. (Ezért kapják fel úgy a fejüket a bevált Arany János-fordítás ismerői a Mészöly Dezső-magyarítás egyes változásaira, mint egy másként hangszerelt operaáriánál.) A dráma minden újabb premierje - a német verzió alapján készült Kazinczy Ferenc-szöveg 1793. november 22-i ősbemutatója óta, amely Kolozsváron volt - a magyar színjátszástörténet nagy eseményei közé tartozik. De nemcsak mi vagyunk így vele, hanem a glóbusz majd minden társulata, s ekképp a legjobb Hamlet-előadások világszerte ismertek. Gondoljunk csak a közönségünk számára is emlékezetes Ljubimov-féle vendégjátékra Viszockijjal a címszerepben, vagy az épp a napokban kinevezett román kulturális miniszter, Ion Caramitru híres bukaresti interpretációjára a Bulandrában! A dráma közismertsége okán újabb színművek, parafrázisok is születtek (például a Tom Stoppardé), sőt a múlt században is játszották színpadjainkon a Hamlet paródiáját, amelynek léte az Új Színházban futó legfrissebb magyar verzió láttán gyakran eszembe jutott. Nem csoda, hogy a legújabb budapesti Hamlet-produkció tömegeket vonz, hiszen mind a színház és a rendező, mind a színészek neve erre predesztinálja. László Zsolt kiváló Hamlet lehetne, ezt néhány pillanata és két monológja is jelzi; Cserhalmi György pedig az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb Hamletje volt Győrött, a Bódy Gábor rendezte előadásban, így neki teljesen felesleges Claudiusként is hamletségét bizonyítania. Ez azonban nem az ő hibája, ahogy László Zsolt sem tehet arról, hogy a szerepre való rátermettségét nem tudja nyilvánvalóvá tenni. Ezért írásom elején szeretném hangsúlyozni, hogy esetleg „vitriolosnak" tűnő megjegyzéseimmel a legkevésbé sem akarom bántani a színészeket, ők valószínűleg legalább annyira szenvednek a közel négy órás előadásban, mint a nézők jó része. A díszlet (Menczel Róbert munkája) több szintes. A felső szint - többek között - lehetőséget nyújt akrobatikus képességekkel rendelkező művészeink számára (Cserhalmin kívül László Zsolt is ilyen), hogy a magasból leugráljanak. (Rosencrantzcal /Mihályfi Balázs/ és Guildensternnel [Horváth Virgil/ szemben, ez nagy előnyhöz juttatja Hamletet a Claudiushoz [?!] való versenyfutásnál.) A hallgatózáson és nagymonológon kívül e játéktér jó terep a nászhoz is, amelyre az „ifjú" királyi párnak feltűnően alkalmatlan helyek állnak rendelkezésére. Mihelyt a néző „bejut" Gertrud szobájába, mindjárt megérti az igényt, tudniillik a szűk, katonai priccsre emlékeztető fekvőalkalmatosságon aludni is kényelmetlen, nemhogy szeretkezni. A semleges és egyéníthető középszint játékterén kívül van még egy mély szint is, a mozgatható ráccsal elfedett kanális, amelynek képzete alátámasztja a „Dániában valami bűzlik" kijelentést. A jelmezek (Szakács Györgyi a tervezőjük) ugyancsak kerülik a „makulátlan" látszatot, főként a kétes tisztaságú atlétatrikók gyakori megmutatásával. Tetszetős ötlet, hogy amikor a királyné arra kéri Hamletet, vesse le a gyászruhát, ő minden fekete felsőrészt lehány magáról egészen az atlétatrikóig, ami szintén fekete. E játéknak azonban semmiféle dramaturgiai funkciója nincs, teljesen öncélú. Akkor már sokkal érthetőbben ironikus, és a teatralitásra, a látszatvilágra ugyancsak jobban felhívja a figyelmet, ahogy Claudius a házikabátját (vagy házipalástját?), illetve Gertrud a vörös pongyoláját fogja, vállát mindig szabadon hagyva, mint a nyugati pletykamagazinok sztárfotóinak modelljei. Az előadás egyébként nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren, sőt a foyer-ban is játszódik, hiszen mozdulatlan katonák díszőrsége fogadja a közönséget. Hogy kik ezek az urak, csak a fenyegetettséget érzékeltetik-e, vagy Fortinbras katonái már megszállták a talpalatnyi földet, az hamarosan kiderül: Claudius udvartartásához tartoznak. A hírhozó igazát bizonyítva, Fortinbrasék egyáltalán nem jelennek meg. Az ironikus-szertartásos claudiusi béke kihirdetése meghatározza a vélhető alaphangot, és feltehetően ez lehet a színpadra állítás aktualitása is. ]an Kott immár közhelyszerű megállapítása - miszerint a Hamlet mint szivacs szívja magába a mindenkori előadás korát - erre a produkcióra is érvényes, csakhogy ez a szivacs magába szívja, de el is nyeli, megmutatni nem akarja. A drámán kívül megrendezett keretjelenetek fejezik ki leginkább az 1996-os Hamletet (és László Zsolt színészi tragédiáját). Az előadás elején gyorsan körbeforgó vörös drapéria - talán az idő vagy a történelem körforgása - kivet magából egy meztelen lelket, s a produkció végén ugyanez a sebes centrifugális mozgás elnyeli áldozatát: pietá-beállításban a Horatio (Schneider Zoltán) karjában fekvő halott királyfit. Ez utóbbi azért is érdekes, mert a két állítólagos barát között más kapcsolat nemigen van az előadás folyamán, mint hogy durván lökdösődnek, pofozkodnak, s csak a darab vége felé találnak egymásra, különösen az Osrick (Hajdú István) elleni heccben. Hiszen ha egy előadásban van víz, akkor abba muszáj lemerülni (lásd Horatio és a kanális esetét!), s játékot kezdeni (például Osrickot köpködni). E „három gatyás" jelenetre már csak azért is szükség van, hogy a megalázott udvaroncnak nagy-nagy oka legyen Hamlet meggyilkolását elősegíteni. Ács János rendező ugyanis - mint produkciója során mindenben - a szemszög kiválasztásában is szakított az eddigi adaptációk konvencióival. Ezért a történetet nem Hamlet, hanem Claudius szemszögéből ábrázolja. Eképpen Claudius rendkívül szeretetre méltó, kellemes vagány. Igaz, kicsit megölte a bátyját, feleségül vette a sógornőjét, kitúrta unokaöccsét a hatalomból, node mindez meg van indokolva! Hamlet izgága, barátságtalan, antiszociális, idegesítő fickó. Gertrud (Takács Katalin) fiatal, szép, szerelemvágyó, mégis szűzies nő, mint a régi romantikus előadások Opheliája volt, és hát nagyonnagyon szeretik egymást a sógorral! Az öreg Hamlet meg csak a fia szemében különb, mint a nagybácsi, amúgy - a nagyon konkrét, hús-vér Szellem - elég jelentéktelen. Gertrud szobájában ugyan megszépül, mint egy jobb sci-fi kitelepített földönkívülije, de akkor is, hol van ő Claudiustól?! A Szellemet természetesen Székely B. Miklós játssza, hiszen a Don Juanban már bevált ebben a szerepkörben. A Hamlet egyébként az Új Színház más hagyományait is követi. Tóth Ildikó például Opheliaként be kellene mutassa, hogy hova jutott volna Donna Elvira, ha vérmesebb, vagy Ivanovné, azaz Anna Petrovna, ha nem hal meg tüdőbajban. Egyáltalán nem naiva, sokkal inkább naiv a megoldás, ahogy a zord északi szélben bátyjától búcsúzó „traktoroslányt" az apja védeni akarja. A szűziesbe öltöző leányka - az udvar felbujtására - aztán úgy letámadja Hamletet, és a színielőadás alatt annyira élvezi Hamlet ízlésesnek nem mondható „közeledését", hogy teljesen alátámasztja az angol szöveg kettős értelmét, miszerint a „kolostor" szó Shakespeare korában bordélyházat jelentett. Ophelia őrülési jelenetében is eltér az elődöktől: az eddigi hibbant hölgyek általában ziláltak voltak, bomlott hajjal. Ács hősnője viszont szigorú kontyot visel, olyan, mint egy privatizált nagyvállalat igazgatósági titkárnője, csakhogy mezítláb. Claudius szemszögéből ábrázolt a tudálékos, szóviccgyártó házi bohóc, Polonius is (Sinkó László), aki leginkább egy vidéki párttitkárra (figyelem: nem csak MSZMP-s funkcionáriusra!) hasonlít. Idegesítő pojáca a királyi párral szemben, de álarcát hamar leveti, mihelyt Hamlettel találkozik, akit egyáltalán nem tart bolondnak, csak feljelent. Polonius (helyzetéhez méltóan) hamar elszigorodik az ellenszegülés láttán. A király-nagybácsi számára legalább olyan nyilvánvaló, hogy Hamlet kifürkészésére nem Horatio al- 3