Criticai Lapok, 1998 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
őrségre citált násznép jelenete. Hiszen itt mindenkinek köze van ahhoz, hogy Irma botrányt csinált, visszakövetelte az ő gyönyörű pilótáját, akit a menyasszony még csal is, s hogy nem sikerül az akció, hát a Duna hullámsírja helyett bekéredzkedik a kurtizánok közé. Itt a legjobb László Zsolt is a léha, de vadul szerető Császár Pali alakjában, Schneider Zoltán a részeg házmester szerepében, s a „privátoktól" meghatódó Botos Éva. Meghatározó Menczel Róbert grundos, vashálós gangos udvara a középső felvonás menynyegzőjének hátteréül: ilyen az előadás is. Hiteles, korrekt, érzelgősségmentesen könynyet kibuggyantó. BUDAI KATALIN Tamási Áron -1997. A sepsiszentgyörgyi magyar színház jellemzői csak első pillantásra tűnhetnek paradoxnak, tudniillik a hagyományok ápolása és (nem pedig „vagy") a művészi kísérletezés, a színház egészét - ekképp az elméletet is - korszerűsíteni kívánó szándék együttes szorgalmazása valójában minden színházi műhely célja (kellene legyen). A társulat névadója születésének centenáriumán - Tamási Áron életművéhez, különösen színpadi munkáihoz híven - kiváló alkalom nyílt e szintézis demonstrálására. A szervezők nemcsak felismerték a jubileum megrendezésében rejlő lehetőséget, hanem az eseményt színháztörténeti mérföldkővé avatták. Az eddigiekben Tamási munkásságát kissé egyoldalúan, „csak" mint a székelység identitásának, helytállásának, életképességének szinte mitológiai erejű megfogalmazását interpretálták; a „Bajlátott szülőföld" szeretete, az otthonhoz való példaértékű kötődés, az „itt élned, halnod kell" huszadik századi újrafogalmazása, megérzékítése emelte emblematikussá az író életművét. Igen helyesen ez a fesztivál sem hagyta figyelmen kívül az ünnepelt ismert arcát. A marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia hallgatóinak irodalmi összeállítása torokszorító szépséggel idézte fel Tamási szülőföldhöz, családhoz, a szűkebb közösséghez kötődésének, hűségének megannyi pátoszmentes, emberi-írói megnyilvánulását. A Háromszéki Népi Együttes Ábel című táncszínházi produkciója pedig saját, világszerte tisztelt módján és eszközeivel hirdette: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". De ez a „valahol" csakis ott lehet, ahol egy közösséghez tartozunk, melynek ismerjük a szokásait, hagyományait. A más kultúrkörben élők esetleg szívesen befogadnának maguk közé, de a jóindulat ellenére gyökértelenek maradunk, ahogy ezt Könczei Árpád a néptánc elemeivel és lehetőségeivel, professzionista táncfantáziájával bizonyítja. A koreográfia Ábelnek az egyarcú (és emberarcú), de mind eltérőbb tradíciókkal és viselkedésmintákkal rendelkező tömeggel való személyes kapcsolatán keresztül példázza, hogy „az otthon egyszerre jelent egy szűkebb és egy tágabb közösséget, úgy ahogyan az erdélyi székely magyar családi és faluközösség mellett, a tágabb etnikai és kulturális közeg életteret és ezáltal otthont jelent". (Részlet a műsorfüzetből.) De minél távolabb kerül a címszereplő saját „életterétől", annál nehezebben illeszkedik „a táncba", hogy végül Amerikában a country vagy pláne a Broadway-revü elemei között „legényese" kódolatlan maradjon, az otthontalan ember, e fura székely pedig végül - mint A majmok bolygója című film híres képsorában - bezárt, egzotikus múzeumi tárgyként merevedjék holt kövületté. Meglepő módon ez a jóindulatú befogadást feltételező, mégis otthontalan idegenség jellemzi a színműíró Tamásit is, legalábbis színpadi munkásságának első, érdekesebb és értékesebb szakaszát tekintve, amely az Ősvigasztalásid a Csalóka szivárványig terjed. A Visky András szerkesztésében megjelent Színház és rítus című tanulmánykötet részletesen bizonyítja, hogy Tamási miért rekedt kívül, miért félreértelmezve volt látható a magyar színpadokon; hogy miért szerette volna inkább maga rendezni alkotásait, mint hogy a magyar dráma- és színháztörténeti hagyományoktól merőben eltérő műveket a premiereken írói attitűdjétől messze eltávolodott eredménnyel lássa viszont. A könyv Tamásitól kölcsönzött mottója érzékletesen demonstrálja a szándék és a megvalósítások között tátongó szakadékot: „érzésem szerint a jövő drámája nem a tények művészi megszerkesztése folytán születik meg, hanem olyan költői mű lesz, melynek szárnyaló szertartása alatt bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy a madarak sorába került..." A kötet Tamási-szemelvényei és a Visky által felkért szerzők olyan módon és annyi irányból ragadják meg az író eddigiekben igazából feltáratlan, vagy legalábbis más oldalról „tapogatott" színpadi kincseit, hogy szinte megvilágosodik, miért nem sikerült mind ez idáig egészében érvényes Tamásielőadást létrehozni. A legfrissebb szakirodalmat is biztos érzékkel használó tanulmányírók ugyanis (hiszen a jegyzetekben szereplő források közül nem egy csupán néhány nappal a kötet nyomdába adása előtt jelent meg) nemcsak e korát megelőző drámaírói munkásság interpretálásához adnak támpontot, hanem látensen, lényegében arra is magyarázatot adnak, miért alkalmasak napjaink arra, hogy mind jobb rítusszínházi produkciók szülessenek. Visky Mítosz vagy zsáner című, előszóként szintén felfogható írásában, amelyet a legismertebb Tamási-rendező, Tompa Miklós emlékének ajánl, George Banu színházelméleti kategóriáit használja. Ennek szellemében szerinte gyakorlatilag „két, stílusvilágában egymástól lényeg szerint különböző, ám merev határokkal egymástól nem elválasztható színházi hagyományt különböztethetünk meg: az egyik az előadás alatt a figyelmét a falakon túli világra összpontosítja, a kinti »világnak« üzen; a másik viszont megmarad a színházteremben, olymódon, hogy az előadás idejére magát a színházat tekinti »az egész világnak« (...)". Az első típushoz tartozó előadások a „jövőre függesztett szemmel" üzennek, ez „a történelem színháza", míg a másik „befelé tekintve", „az eredetet faggatva" hozza létre produkcióit - az utóbbit Banu „az emlékezés színházának" nevezte el. A napi aktualitás függvényében működő színház - érthető okokból - mind ez idáig „üzenetes" módon kezelte Tamási darabjait is - elég, ha a keletkezésük idején volt történelmi szituációra gondolunk. (Ennek a tendenciának voltak tanúi a sepsiszentgyörgyi nézők a budapesti Nemzeti Színház Tündöklő Jeromos előadásának vendégjátékán.) A Tamási-ünnepség alkalmából színre vitt produkciók azonban a színházi gyakorlat változását ugyancsak híven tükrözve, a mai kor igényeinek jobban megfelelő, szertartás jellegű színházhoz állottak közel. Bocsárdi László főrendező eddigi munkái már bizonyították, hogy művészi elképzeléseinek leginkább „az emlékezés színháza" felel meg: az a rítus, ahol az előadás alatt a játék- és nézőtér összemosódik s a közös szertartás színhelyévé alakul át, aminthogy megváltozik az idő is. Korábbi produkcióit ugyancsak az archetípusok és archeszituációk színpadra vitele, erős látványvilág, többszörösen áttételes jelképiség, stilizált játékstílus határozta meg. A Tamási-ünnepség díszelőadásául a szerző egyik legnehezebb, s ekként legritkábban játszott művét választotta. A Vitéz lélek már a címében hordozza a kettősséget, hiszen a „vitéz" harcos, aktív „külsőt”, a „lélek" pedig valami nem evilágiságot, introvertáltat jelez. A darab összes motívuma, szituációja, szereplője, viszonyrendszere az ambivalenciát, a kétpólusosságot erősíti: a test és lélek, tudat és ösztön, az égi és földi stb. látszólagos ellentétét, mely éppen az egységet, teljességet teremti meg. Az „igazat a valóval szemben". A szamár a legfőbb kulcs. Az az állat, amely a fenségest és az alantast egyként szimbolizálja. Ahogy ez Klein-Varga Noéminek az említett kötetben megjelent tanulmányában olvasható, a szamár egyfelől „keresztes vitéz" (így nevezi Nikita bácsi a színműben), „szent állat", hiszen Krisztus nőstény szamáron vonult be virágvasárnap, és az állat hátán kirajzolódó kereszt ezt a kultikus eseményt jelzi, illetve „a csendes legyőzetés útján véghezvitt győzelmet". Másfelől a szamár a legföldibb lény, amennyiben az ostobaság, csökönyösség, a legalantasabb szexualitás (l. Zuboly) jelképe. Mindemellett egy székely közösség életében további jelentése van: az egyszerű, büszke, öntudatos emberek szemében újabb frusztrációk okozója, hiszen a székelység a fehér lótól származ.