Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1. szám

Mutató Bereményi Géza: Az arany ára - Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház (Kállai Katalin)............................................ Vámos Miklós: Páros - Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház (Urbán Balázs)............................................ Szigethy András: Kegyelem - Pesti Színház (Dömötör Adrienne)...................................... Németh Ákos: Júlia és a hadnagya - Debreceni Csokonai Színház - Horváth Árpád Stúdiószínpad (Budai Katalin).......................................... Faragó Béla-Mohácsi István-Mohácsi János: Krétakör - Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház (Mikola Gábor)............................................ Zsolt Béla: Oktogon - Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban (Budai Katalin)............................................ Hubay-Vas-Ránki: Egy szerelem három éjszakája - Szkéné Színház (Marik Noémi)............................................. Horváth Károly-Józsa Erika: Leányrablás - Szatmári Északi Színház Harag György Társulat (Darvay Nagy Adrienne)................................ Shakespeare: Romeo és Júlia - Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban (Csepeli György).......................................... Regős Pál: Életbúcsú - Szkéné Színház (Lőrinc Katalin).......................................... Alonso Alegría: Kötélen a Niagara fölött - Fővárosi Nagycirkusz (Urbán Balázs)........................................... Shakespeare: Hamlet - Miskolci Nemzeti Színház (Gyulai Eszter)............................................ Goldoni: A chioggiai csetepaté - Új Színház (Gabnai Katalin).......................................... A manna: A párduc - Szigligeti Tánctársulat, Szolnok (Lőrinc Katalin).......................................... Rossini: Hamupipőke - Magyar Állami Operaház a Thália Színházban (Zala Szilárd Zoltán).................................... Hetvenhét - Merlin Színház (Bácskai Júlia)............................................ Mi a sláger? (Lamb Attila)............................................... Jerry Herman-Michael Stewart: Hello, Dolly! - Budapesti Operettszínház (Gabnai Katalin).......................................... SZÍNHÁZ A KÉPERNYŐN Házról házra (Zappe László)............................................. Emulziók (Józsa Ágnes)............................................... 2 3 4 5 5 7 7 9 10 10 11 12 12 13 14 16 16 18 19 19 AZ ÁTIRAT ÁRA Bereményi Géza: Az arany ára Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Tarzan a hordágyon ma már egyszer kihívták­­ az állami /—/ - mentőszolgálatot, beteg nélkül mí­g nem távozhatnak. (Ez logikus.) Fő­leg az ötvenes években nem. Monori nagy­papa így Tarzant, a bugyuta szépfiút fekteti a hordágyra, merthogy a gyereket, azt nem adja. Még ha haldoklik, akkor sem. A gyerekbe ott helyben leheltet életet az ismerős orvos­sal. A csoda­­ némi presszió és sok-sok arany árán de megtörténik. Az Eldorádó című já­tékfilmben - ugye emlékszünk rá - mindez a kórházban zajlik. Nincs Tarzan a hord­ágyon, a gyereket a hullaházból kotorja elő az öreg. A jelenet a film megrendítő pillana­ta. Persze, ott könnyen ugráltunk. Egyik helyszínről a másikra. Itt, a színpadon határt szabnak a színház mint műfaj törvényszerű­ségei. Bereményi, az író­­ szerencsére - örege­­dett annyit, hogy a színpadi változatba épp a legmegrendítőbb pillanatban merjen némi humort csempészni, így a színház itt és most­­jának farkastörvénye nem roncsolja szét a történetet. Sőt. És ez a sőt a színpadi mű tel­jes egészére jellemző. Bereményi, az író a remake-ben szinte már kötelező nosztalgiázást száműzi a színpad­ról. Egy határozott mozdulattal szétlapítja a történetet - a „piacos" Monori nagyapa tör­ténetét, amely a világháborútól egészen a lé­tező szocializmusig jut el -, és van bátorsá­ga újraírni, s ezzel együtt a legfontosabb dramaturgiai pontokon gyökeresen megvál­toztatni. A titok abban rejlik, hogy a törté­net ennek ellenére ugyanaz marad. Megejtő családi legendárium, többek között arról, hogy miként lehet bizonyos erkölcstelenségek árán erkölcsösnek maradni. Ám a titkot, azt a bizonyos titkot, közelítsük bármelyik oldal­ról is, lehetetlenség megfejteni. Tekintve, hogy a titoknak lényege e m­egfejthetetlenség, pró­báljunk elveszni a részletekben. Kezdjük talán a történet végén Miután az író a morál egyetemes kérdéseit nem kívülről erőlteti a műre (a film esetében sem tette és talán ez az egyik legnagyobb erénye), így az iln. erkölcsi tanulságokat ki­­nek-kinek magának kell levonnia belőle. Mo­nori amolyan „közép-európai keresztapaként" a bűnözés és a tisztességes (?) létmód hatá­rait a végsőkig negligálva jut el egy olyan pontra, ahonnan a negatív megnyilvánulásai - feketézés, kétes ügyletek stb. egyfajta pozi­tív erőt sugároznak, úgymint: család össze- és fenntartás, ügyesség, előrelátás, egyebek. Monori tehát egyfajta pozitív életenergia reprezentánsa, s ily módon már az is mellé­kessé válik, hogy a társadalmi folyamatok egy adott szakaszában az életéhez végsőkig ragaszkodva pusztul-e el (film), vagy jól el­rendezve családja további sorsát, tehát egy darabig még tovább sugározva az életigenlő pozitív energiát, önmaga öleti-e meg magát (színdarab). Teret nyitva a lelkendezésnek, azt is mondhatnánk, hogy a történetmesélés remeke Az arany ára című színpadi átirat, s egyben be is sorolhatnánk a tanítani kéne kate­góriájába. Ez azt is jelenti, hogy a színház­nak ezúttal nem kell megfizetnie az „átirat árát", azaz a műfajváltás eredményeként mindenképpen győztesnek mondhatja magát. A zalaegerszegi színház művészeti vezető­jeként Bereményinek ezzel az előadással si­került megcsillantania egyfajta művészi esz­ményrendszert. Annak is van jele, hogy en­nek kiteljesítéséhez jófajta segítőtársakra ta­lált, hiszen a darabban szereplő színészek - mondhatni - a legjobb formájukat hozzák. Fokozható-e mindez tovább? Három egymást követő színtéren építkezik a történet - a piaci raktár, lakásbelső, piac külső -, és Pauer Gyula (m. v.) díszlete nagy­vonalú térkezeléssel kínálja a kisrealista rész­leteket. Mindez így együtt poétikus térérze­tet ad, ahogyan a realizmuson nyugvó játék­mód is végtelenül poétikussá emeli önmagát. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a korszerűsé­get lényegi elemként hordozó szövegnek egy látszólag kevésbé korszerű színházi stílus ad színpadi formát, de úgy is, hogy a rendező Bereményi az átíró Bereményi szövegével már nem kísérletezgetett feleslegesen tovább. Az előadás mindenesetre remek játéklehe­tőségeket kínál. Egyrészt a szereplők életko­rának színről-színre történő változásával, és mindazzal, ami evvel jár, másrészt azokkal a hétköznapi szerepjátékokkal, amelyeket a történelem előrehaladtával a különböző tár­sadalmi szituációk az egyes figuráknak dik­tálnak. Vegyük például Kaszás Géza Tarzan­­ját, akit nagymenő vagányból pocakos piaci zöldségárussá fokoz le a sorsa a történet során. A főszerep természetesen ezúttal is az öreg Monorié, és Farkas Ignác megfogalmazásában főszerep is marad. Fojtott, befelé (is) élő Mo­­norit mutat, akinek kozmikus magányát - bármily harsány birtokosa is a környezete fölötti korlátlan hatalomnak - még az a ra­gaszkodás sem oldja, amelyet Wellmann György megejtő Bercijének haláláig tartó hűsége mu­tat. S ha ez a fojtottság egyszer-egyszer a szerep megoldatlanságait leplezi is, ponto­san vezet el az előre elhatározott halál végső elhagyatottságába. Egészen mást jelent Kubik Anna (m. v.) Monorinéjának társas magánya, aki egy hagyományos feleség/anya/nagyanya szerepkörben ítéltetik adakozó hallgatásra. A lányukat formáló Borsos Beáta túl látványo- 2

Next