Criticai Lapok, 2010 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1. szám
nem utasítom el. Már csak azért sem, mert bevallom, hogy rettenetesen hiú vagyok. Akkor mégiscsak helyben vagyunk. Egyébként szerintem a színész szakmájával jár, hogy időnként akár a nyilvánosság bevonásával is szembenézzen önmagával, az elért eredményekkel, esetleges kudarcokkal. Szerintem meg nem. Egyébként sem szoktam boncolgatni önmagamat. Sem az életemet, sem a szerepeimet. De azért azt talán számon tartja, hogy hány szerepet játszott mostanáig. A Színházi Lexikon is alig győzi sorolni. Volt életrajz, ahol száz filmjéről, másutt százötvenről írnak. Na látja, hogy a nyomtatott információk sem megbízhatóak. A lényeg az, hogy eljátszottam, amit rám osztottak. Mindent? Ezek szerint, soha nem adott vissza szerepet? Dehogynem. Tudom, hogy vannak színészek, akik arra büszkék, hogy ők bezzeg soha..., de én vállalom, hogy amiről azt éreztem, hogy nem érdemes, vagy nem nekem kell eljátszani, azt igyekeztem elkerülni. Általában a próbatáblán ismerte meg a szereposztást, a feladatot, vagy előzőleg megbeszélték? Az utóbbi években, évtizedekben természetesen már megbeszéltük. Fiatal színészként az ember minden feladatnak örül. Aki nézőként, kritikusként többé-kevésbé nyomon követte Garas Dezső színészi útját, annak kialakult valamiféle eléggé körvonalazható képe azokról a figurákról, kisemberekről, vesztesekről, slemilekről, balekokról, akiknek az évtizedek során szinte a specialistája lett. Játszottam azért mást is. Győzteseket, ördögöket, voltam bíboros és varázsló... Mégis, ha egyetlen skatulyába kellene bezsúfolnom ezt az emberkollekciót, alighanem groteszk figurák társaságának nevezném. Garas Dezső emberábrázolására, színészi látásmódjára is a groteszk jellemző. Plautustól Mrozekig, Bulgakovtól Örkényig... Higgye végre el, hogy engem nem érdekel sem a groteszk, sem semmilyen más stílus. Nem tudom, vagy talán nem is akarom megmagyarázni, hogy mit miért csinálok a színpadon. A színész nem elemez, hanem felmegy a színpadra és a tőle telhető legjobban elmondja a szöveget, és eljátssza a figurát. Az elmélethez nem értek és nem is érdekel. Ha az előadás stílusa, a szerepek jellege, a saját eszköztára nem, akkor mi érdekli? Valahol azt olvastam, hogy a Gombatermesztők társaságának elnöke. Ez csak egy ostoba vicc volt, már le is került a képernyőről. De hogy mi érdekel? Az unokám. Hány éves? Még nincs egy. És csodálatos. De róla aztán egészen biztos, hogy nem akarok beszélni. Arról talán csak van mondanivalója, amit most játszik, vagy éppen próbál? Az Úri murit próbáljuk a Nemzeti Színházban. Én Levkovitsot, a zsidót játszom. De erről meg azért nem érdemes sokat beszélni, mert most próbáljuk. A „próba” szóban benne van, hogy próbálkozunk, és még csak most születik az előadás. Ahhoz, hogy kiderüljön, milyen lesz, vagy ahogy kérdezte, mennyiben aktuális, hatásos Bezerédi variációja, meg kell várni a folyamat végét. Hányat játszik egy hónapban? A Nemzeti Színházban Hamvai Kornél Szigligetében játszom egy különös írófigurát. A Szigliget azért mégiscsak adaptáció. Papíron. De valójában Hamvai egy rólunk szóló mai magyar darabot írt az angol szövegből. Azután benne vagyok az Oroszfészben és a Vesztegzár a Grand Hotelben című, változatlanul sikeres Rejtő-komédiában. Ez hány este egy hónapban? Átlagosan?... Tíz. És ez szörnyű! De azért vallja be, mennyivel rosszabb lenne, ha havonta csak két este játszana. Nem tudom, azt még nem próbáltam. De azt tapasztalom, hogy ez így az én koromban és állapotomban borzasztó fárasztó. Szabad estém azért eljár színházba? Néha, elég ritkán. Mit látott utoljára? Meg lesz lepve. A New York-i komédiákat a Centrál Színházban. És hogy tetszett? Először is, Woody Allen - az Woody Allen. De ezen túl is rettentően élveztem, ahogy a kollégáim, Básti Juli és a többiek éltek, komédiáztak a színpadon. A közönség tombolt... és az is jó érzés. Megkérdezhetem, hogy kik voltak Garas Dezsőre a pályáján vagy a pályájára a legnagyobb hatással? Rendezőkre gondol? Elsősorban. Rettentő szerencsésnek mondhatom magam, amiért még dolgoztam Gellért tanár úrral, de sok izgalmas feladatot kaptam Majortól, rendezett például Egri István... Egrivel mit csináltak együtt? Természetesen A bolond lányt. Négyszázhatvanszor! Ki lehet azt bírni? Nem nagyon. Azért is szálltam ki belőle. Tudtommal, nyugaton és északon is a háromszázadik előadás után általában az egész stábot kicserélik. Viszont A bolond lány a drága Damján Edittel elment vagy kilencszázszor. Kiktől tanult már befutott színészként a legtöbbet? Legelőször két zsenit említenék, Ljubimovot és Vasziljevet. Az ő előadásaik számomra is emlékezetesek. Kicsit meg is döbbentett, amikor kiderült, hogy a Vígszínház színészei mennyire ellenálltak a Bűn és bűnhődés során a rendezőnek. Nézze, az nem olyan egyszerű, ha egyszer jön messziről egy ember, aki a mi 220 voltos rendszerünkbe rögtön beereszt 1000 voltot. Érthető, hogy ez nem mindenkinek tetszett. De aki ráhangolódott, annak vele dolgozni maga a csoda. Hogy létezik olyan előadás, amelynek minden perce izgalmas. És hasonló élmény volt, bár egészen más iskola, Vasziljevvel dolgozni. Ő inkább meditatív alkatú művész, viszont hasonlóképpen, folyamatosan felső fokon teljesít. A nagybácsi álma már a Művész Színház műsorán szerepelt. Nem mesélne erről valamit? Nem. Miért? Mert megbukott. És hiába javított a rendező még a premier után is az előadáson, hiába hittünk mi magunk a