Criticai Lapok, 2011 (20. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám

to 2 Ko CSALÓDÁST ÉREZTEM, MIKOR VALAKI ELMENT Beszélgetés Bodnár Erikával A Katona József Színház alapító tagja. Megélte Székely Gábor igazgatását, vé­gigjátszotta a Zsámbéki Gábor vezette korszakot. Mire számít most, Máté Gábor direkciójának kezdetén? Minden úgy fog menni, ahogy eddig. Gábor ízlése nyilván erőteljesebben benne lesz a műsorban, talán több kortárs darabot fogunk bemutatni, de drámai változással nem kell számolni - szerintem ez volt a cél. Gábor szereti a színészeket, jól ismeri a társulatot, és kemény rendező. A legjob­­bakra számítok. Hogyan emlékszik az első igazgatóváltásra, és hogyan a későbbi nagy változásra, a társulat fiatalítására? Zökkenőmentesen éltük meg ezeket a változásokat. Gyakorlatilag. De Székely távozását ésszel, szívvel feldolgozni máig nem tudom. Ez egy nagy kérdőjel a Katona történetében. Kíváncsiak lettünk volna a válaszra. Hol találkozott Zsámbéki Gáborral? Major Tamás szerződtetett a Nemzetibe a József Attila Színházból. Már hat éve ott voltam, amikor Zsámbékiék átjöttek Kaposvárról. Aztán egy nap felhívtak az igazgatói irodába, ott ült Székely és Zsámbéki, és kérdezték, ha megkapják a Katonát, mennék-e... Ön ekkor már maga mögött tudott egy fontos korszakot. A főiskola után Szol­nokra szerződött, ahol Egérkét játszotta a Macskajáték ősbemutatóján, és Nyinát a Sirályban, mindkettőt Székely Gábor ren­dezésében. Miért jött el olyan hamar? Nem szakmai dologra kell gondolni. Egy­szerű, praktikus oka volt: egyedül éltem a hathónapos fiammal. Balázs hathetes volt, amikor felültem vele a vonatra, lementem Szolnokra és elkezdtem próbálni a Sirályt. Találtam egy nőt a szomszédban, aki éppen akkor szült, ő vigyázott rá, míg én dolgoztam. Napközben rohangáltam haza szoptatni, éjszakánként másfél órákat aludtam. Akkoriban még szinte minden este ott kellett maradni előadás után, Székely hosszú megbeszéléseket tartott, gyakran éjfél is elmúlt, mire kiléptem a színházból, az utolsó busz rég elment. A Zagyva-parton szaladtam haza, és már messziről hallottam, ahogy sír a fiam. Egyik este beültem a kádba és arra eszméltem fél ötkor, hogy fekszem a hideg vízben, miközben üvölt a gyerek. Nagyon meg­ijedtem. Negyvenhárom kilót nyomtam, mikor aláírtam a József Attila Színházba szóló szerződést. Feljöttem Budapestre, beköltöztem anyuékhoz, majd miután az utolsó csomagokkal együtt letettem a gyereket, kabátban leültem a fotelba és idegösszeroppanást kaptam. A kórházban tértem magamhoz. Meddig volt beteg? Nem lábadozhattam sokáig, a második hét végén Bacsó Péter már ott ült az ágyam szélén: „Erika, holnap menni kéne forgatni Szekszárdra..A Szikrázó lányok munká­latairól beszélünk, nagyon rossz film lett. A forgatás után rögtön elkezdtem próbálni a Cyranó­t a József Attila Színházban. Egyszer említette, az itt töltött idő pályája mélypontja. Kétségkívül így van. Nagy hibát követtem el, de mentségemre szóljon, hogy nem tud­tam megbeszélni senkivel, nem próbálták nekem elmagyarázni, mit művelek, én meg gyerek voltam még, végtelenül naiv, azt hittem minden színház olyan, mint a szolnoki, és minden rendező olyan, mint Székely. Félreértés ne essék, nem elsősorban a minőségről van szó, hanem arról, hogy én egyszerűen nem voltam oda való, egészen más játékstílust követelt ez a színház, mint amit Várkonyitól meg­tanultam a főiskolán, vagy amit Székely kért tőlem két és fél éven át. Arcpirítóan rossz voltam, ha belegondolok, még ma is libabőrös leszek. Menjünk vissza még kicsit Szolnokra. Hogyan fedezte fel magának Székely? Sehogy, nem ő hívott Szolnokra. A főiskola utolsó évében mindenkinek volt már szer­ződése, de az első férjemet, Lencz Gyurit és engem még májusban sem hívott senki, írtam Miskolcra, hogy nem kellenék-e, kaptam egy udvarias válaszlevelet, hogy sajnos nem. Várkonyi szólhatott a szolnoki igazgatónak, Berényinek, aki a Vőlegény vizsgaelőadása után lejött az öltözőmbe és elmondta, hogy hajlandó szerződtetni, de mivel egyáltalán nem ismer és a főiskolán eddig csak öregasszony szerepekben látott, eleinte kis feladatokat fogok kapni. Klasszikus vidéki színház volt a szolnoki. Hivatása a szórakoztatás, fő profilja az operett, színészi tartóoszlopai a prima­donna, a szubrett, a bonviván. Rájuk jött a közönség, a nézőket egyáltalán nem érdekelték a prózai előadások, így ha még­sem zenéset játszottunk, akkor vígjátékot kellett bemutatni. El sem tudtam képzelni, hova tegyem, amit eddig tanultam, biztos voltam benne, hogy ebbe bele fogok bukni. Székely Gábor büntetésből kerülhetett ide annak idején, ahogy Zsámbéki Kaposvárra. Elhatározta, hogy operett ide vagy oda, ő mást fog csinálni, és Berényi szabad kezet adott neki. De akkor még mindig meg kellett találni azokat a színészeket, akik örömmel dolgoznak vele. Ezek a körülmények vezettek oda, hogy végül én játszhattam a Macskajátékban Egérkét, amit egyértelműen idősebb színésznőre kellett volna osztani. Tudta, hogy fiatal Egérkére? Halvány sejtelmem sem volt róla. Há­lyogkovács módjára láttam hozzá, csak magával a feladattal foglalkoztam, és pontosan azt csináltam, amit Székely kért. Később jöttem rá, mekkora szerencse ért pályakezdőként, akkor, amikor a Pesti Színházban újra eljátszottam. Halász Judit helyett kellett beugranom három nappal a premier előtt. A szolnoki Macskajáték szövegkönyvén író és rendező együtt dolgozott, Örkény Székely inspirációjára dolgozta át a regényt színpadra. Az ősbemutató színháztörténeti esemény volt, jó rendezés, a Pesti Színház színpadán viszont ott állt Sulyok Mária és Bulla Elma. Történelmi távlatból mi­lyennek látja a két előadást? Tény, hogy Sulyok és Bulla ma már elkép­zelhetetlen tekintélye, őrületes nagysága, a mítosz, ami körülöttük lengett, amit

Next