Criticai Lapok, 2017 (26. évfolyam, 1-13. szám)

2017 / 1-2. szám

asszisztensére, a hálóinges Cornéliára hárul. Ő tehetetlenségében idegesen rohan ki a színpad hátterében lévő WC-re, s a nézőket is bevonja jellegzetes indiai gyomorrontásába, majd visz­­szazuhan az ágyba. Az elkövetkező jelenetek sora a lidérces álom része, ez teszi lehetővé a legkülönbözőbb, összességében félelmetes társadalmi jelenségek fantasztikus képekkel, gesztusokkal, nagy iróniával való megidézé­­sét. Az álomjeleneteit időnként megszakítja a telefon csöngése, ami felriasztja az alvó nőt, aki ilyenkor kommunikálni próbál a külvilággal. A szoba ablakain betörő külvilág tragédiáira a színház a gonosz kigúnyolásával, komédiával válaszol. Több ízben törnek be terroristák: egyik alkalommal az ágyat is megrohanják, s a főhősnőre ráhúzva a lepedőt, fegyverre emlékeztető botot nyomnak a kezébe. A színésznő a bot­fegyverrel lelövi az összes ter­roristát, majd felébred, mert ismét megszólal a telefon. Máskor két majom ugrik be a szobába, egyikük akkumulátoros fúrógépet tulajdonít el. A következő jelenetben evvel a fúrógép­pel kínoznak a terroristák egy felakasztott embert, a két kínzó azonban összevész, s a fiatalember megmenekül. Készítik az Iszlám Állam lobogóját, toborzó beszédük töredékeit is hallgatja egy skype-oló. Máskor váratlanul egy csadorba öltöztetett, megkínzott nő cserél ruhát a férjével, majd lelövi az összes terroristát. Az előadás epizodikus jelenetei között külön gyöngyszem a szaúd-arábiai emberjogi bizott­ság tanácskérése, mellyel Izlandhoz fordul: a kivetített tévéképernyő egy izlandi férfit mutat, akihez a kérés érkezik. A férfi a válaszadásra az izlandi emberjogi bizottság képviselőit hívja meg: két tetőtől talpig beburkolt alak érkezik. A hideg télből a melegbe érve leveszik a sálakat, kabátot, s a képernyőn két nő jelenik meg, egyikük az emberjogi bizottság elnöke. A szaúd-arábiaiak, bármennyire is javítani szeretnének helyezésükön büszkeségből, hiszen ők az utolsók a nők jogait illetően - még Irán is megelőzte őket -, jelzik, nem nővel kívánnak tárgyalni, hanem férfival, például az elnöknő férjével. Ám mint kiderül, a férj otthon van a gyerekkel. Férfit kellene találniuk, a szaúdiak az államelnököt kérnék, mire az őket fogadó férfi közli: a felesége az államelnök. Az előadás keretéből következik a színház a színházban cselekményszál is: a társulatvezető rendezőnő ironikus szerepében kétségbeesetten panaszolja, hogy nincs „víziója”. A színház emblematikus alakjai sietnek segítségére: a Mnouchkine által is csodált Shakespeare (ő természetesen angolul beszél) a Théátre du Soldi hitvallásának megfelelően a munkát és a még több munkát ajánlja megoldásként. A társulatvezető kérdésére, hogyan is működjön a rendező, némi iróniával visszakérdez: mi az a rendező? Mint Mnouchkine egy interjúban megjegyzi, a gonoszt, Moliére-rel ellentétben, Shakespeare nem gúnyolta ki, jelen előadás a francia szerzőre utal. Csehov a három nővér társaságában lép be a színpadra - utóbbiak gyorsan rendet csinálnak a rendetlenségben. Anton Pavlovics oroszul nyugtatja meg a színházért aggódó rendező­nőt, s utal a híres Csehov előadásokra, a nagy elődök, Mejerhold, Nyemirovics Dancsenko színházára, melyek bizonyosan Mnouchkine művészetére is hatottak. A komédia és a tragédia problémakörét tovább víve felteszi a kérdést: vajon a Három nővért melyikhez kell sorolni? Az előadás súlyos zárása képileg és szövegében is A diktátor című Chaplin-film záró monológ­jára rímel. Nem Hitlert, hanem a dzsihádistát ábrázolva kemény, deklaráltan didaktikus és katartikus: „Azért küzdünk most, hogy felszabadítsuk a világot, ledöntsük a nemzeti határokat, megszabaduljunk a kapzsiságtól, a gyűlölettől és a türelmetlenségtől. Harcol­junk az értelem világáért, azért a világért, ahol a tudomány és a haladás mindnyájunk boldogságához vezet! A demokrácia nevében egyesüljünk!” Az előadást éppen a Bataclan elleni táma­dás első évfordulóján láttuk. Távozáskor a közönség az egyik asztalon, ahol korábban ebédjét fogyasztotta, vízben úszó apró mé­cseseket talált, ki-ki meggyújthatott egyet, s emlékezhetett. A sok mécses a víztükörben megindítóan szép kép volt. FRIED ILONA CRITICAI LAPOK - INTERJÚ 3 A SZÍNÉSSZÉ VÁLÁS AZ EGOVAL VALÓ HARC IS­ Beszélgetés Maurice Durozier-vel a Théátre du Soleil egyik vezető színészével Ön több mint harminc éve a társulat tagja. Igen, a nyolcvanas években jöttem ide. Kérem, beszéljen arról, hogyan készült az Egy szoba Indiában című előadás. Úgy tudom, januárban kezdték Indiában a munkát - bizonyára nagyon nehéz volt. Pontosítanom kell egy dolgot. Igaz, hogy sokat dolgozunk, de szerencsések vagyunk, mert mostanában a színészeknek, a színházi embereknek nagyon sok problémával kell megküzdeniük. A színész álma az, hogy próbálhasson és játszhasson, mi pedig játszunk. Igaz, hogy az alkotás, a munka ezúttal nagyon különleges volt, még nehe­zebb, mint az előzőek. Nagyon más volt, de minden alkalommal ezt mondjuk, mert ‘Az interjú novemberben, röviddel az Egy indiai szoba című előadás bemutatója után készült Párizsban, mindig más és más, mivel Ariane nem szeret ismételni - már ismerjük ezt a szokását. Ez egyben a gazdagságunk is, ezt is várja tőlünk a közönségünk. A mostani azért volt különleges munka, mivel az előadás témája a káosz. A darab­beli művész és Cornelia, a főszereplő, nem tudják, miről is kellene szólniuk, s időnként elgondolkodnak, hogy egyáltalán fontos-e még ma színházat csinálni. Mindez meg­határozta a lelkiállapotunkat is. A próbák során teljesen elvesztettük biztonságérze­tünket. Ez megfelelt Ariane céljának is, hiszen minden előadásunk a témában való nagyon mély elmerülést is jelenti. Jól tudom, hogy improvizációkkal kezdték? Az egész darab improvizációk alapján készült, így szerveződött egésszé. Megvolt a kiindulópontunk, s ennek alapján számos szituációt, víziót találtunk ki. Megértettük, hogy mindez álom lesz. Lassanként rájöt­tünk, mennyire érdekes, különleges helyzet, hiszen nincs benne történet, kronológia, nincs a karaktereknek sorsuk, múltjuk, egyszer csak betoppannak mint álomké­pek. Sok fáradságunkba került, hogy ezt a képzetet magunkévá tegyük. Indiában dolgoztak, az előadásban nagy szerepet játszanak az indiai színházi ha­gyományok. Milyen kapcsolatot látnak az indiai és a nyugat-európai színház között? Nagyon szeretem az indiai színházat. Sok évvel ezelőtt mentem oda először. Dél-Franciaországban lakom, egy kisvá­rosban, Perpignanban, s korábban nem sok országban jártam - Spanyolországot kivéve, mivel a spanyol határnál lakom nem sokat utaztam. Amikor azonban bekerültem ebbe a társulatba, a színház­zal a világot is felfedeztem. Nem tudom, miért, de különleges vonzalmat érzek az indiai színház iránt. A társulattal is voltunk

Next