Criticai Lapok, 2018 (27. évfolyam, 1-13. szám)
2018 / 1-2. szám
Valójában tehát egy mesei, virtuális világban vagyunk, ahol nem érvényesek a fizika törvényei. A Bezerédi Zoltánt játszó Bezerédi Zoltán a mostani Katona József Színházban kezdi a történetét, aznap este, amikor az előadást nézzük. Azt, aminek a nyitánya 1987-ben „tündökölt fel” Máté Gábor fejében, s látjuk is az álomképet, amiben a színészek népzenére táncolnak és népdalt énekelnek - ez afféle Pintér Béla-i túlcsavarás, semmi bajom vele, hisz van benne szellem, nem is kevés - kezdem alkotói védjegynek tekinteni. Ugyanilyen, amikor a berúgott Bezerédi helyett a két iker meséli tovább a történetet... Bezerédi azt mondja Máté Gáborról, hogy a Katonavári Kaposa József Színház hét éve szerződtetett tagja. Ez elvileg az 1987-es év, a valódi Máté 1980-ban végzett és került a kaposvári színházhoz. De az egyik színésznő arról beszél, hogy egyszer elment az RTL-be - ez a fontos kultúrmissziót teljesítő csatorna Magyarországon 1997 óta létezik, ahogy a híres, Ács János rendezte Murai-előadást is később mutatták be, 89-ben, míg az Ascher Tamás rendezte Három nővért korábban, 1985-ben. És van egy, szerintem szükségtelen célzás a hazai, 2017-ben felszínre került szexuális zaklatásokra. Katonaváron a megyei kórház igazgatójáról derül ki, hogy ápolónőkkel szexel. „Olyan dolgok zajlanak abban a zárt világban, amit mi el sem tudunk képzelni” - kommentálja Tabajdy. Szóval bármikor lehetünk. A mai Bezerédin ott az egykori haja, mondja is: „.. .Ha lesz ebben a darabban egy igaztalan szavam, / Hulljon le a fejemről a hollószínű hajam.” És lehullik! (Ezt a mondatot Bezerédi Zoltán idézte, akivel az általam látott előadást követő nap találkoztam a Katona előcsarnokában s megkérdeztem, nem félnek-e, hogy a nézők egy az egyben veszik a látottakat. Bennem azért van némi aggodalom. Bár akkor mi van?) A Murai-előadást Pintér Béla emlegeti. Nem szerzőként, hanem szerepként: a szerző önmagát is beírta a darabba, Dankó István játssza remekül. Illetve beleírt, rengeteg öniróniával, egy ilyen nevű figurát, aki a népzene, a néptánc bűvöletében jár Erdélybe s Háromszéken összetalálkozik a Kapcsa művészeivel, így Mátéval, aki őt is, Tordán Lédát is magával viszi Katonavárra, hogy megcsináljon velük egy újszerű Három nővért, látjuk is majd egy részletét. Utána változik az anekdotikus-nosztalgikusparodisztikus hangnem, hisz „sötét árnyék” borítja be a történetet, sőt tragédiába torkollik. Léda, aki nagyon szeretne Magyarországra kerülni, Háromszéken Ascher Tamásnak is, Máté Gábornak is odaadja magát, de aztán az utóbbiba szeret bele, hisz ő hozza magával. Terhes lesz, de a gyereket, a nő minden kétségbeesett ravaszkodása ellenére, egyik férfi sem akarja vállalni, önzőn és ridegen lerázzák az állapotos nőt. Léda Szolnokra költözik. Sorsát korábban a narrátor előre elárulta („Egyébként ennek az egésznek az lesz a vége, hogy...”), de ez fel sem tűnik, nekem legalábbis nem tűnt fel, tehát sokkoló, ami történik. A darab rosszul végződik, Bezerédi rövidre zárja a mondandóját, a fináléban még megszólal a dal, amit Máté Gábor víziójában hallottunk az elején: „Én is voltam, mikor voltam...”, ami szintén Léda sorsát vetítette előre. Azt nem tudom tehát, hogy az első kétharmad és az utolsó harmad, komikum és tragikum szervül-e egymással úgy, mint Pintér Béla más darabjaiban. Mert igaz ugyan, hogy múltidéző vidám anekdotákat mesélve eszünkbe jut egy-egy szomorú történet is, elkomorulunk, elhallgatunk, de ettől még a darabban és az előadásban ez lehet dramaturgiai, esztétikai törés, zökkenő, ha Jordán Adél sokszínű, nagyszerű, megrendítő játéka át is hidalja a két rész közti különbséget. Mintha csorbát szenvedne az egységes átformáltság esztétikai követelménye, hogy szépen fejezzem ki magam. Ez nem egyneműséget jelent, hanem a különböző, akár nagyon is eltérő hangnemek - tetszik ma nekem ez a szó - szervülését. Hajlok afelé, hogy a törés ott van. Ami nem zavar annyira, hogy nézőként az előadás ne rántson magába. Akárhogy is, ez a darab és ez az előadás, ihletője legyen bármi, nekem arról szól, hogy életünk során, bármennyire igyekszünk is, s dolgozzunk bár színházban vagy kórházban, nemigen ússzuk meg anélkül, hogy sérüléseket, olykor gyógyíthatatlanul súlyos sérüléseket okozzunk másoknak. Önzők vagyunk olykor, ridegek, kegyetlenek, férfiak - Stuber Andrea kritikájában „férfibűnök súlyos tömegé”-ről beszél -, és nők is. (Ami, fájdalom, nem menti fel A bajnok polgármesterét! Ő a saját céljai érdekében mindenkin céltudatosan és gátlástalanul gázol át, mintha a szolgálati autó és egyéb kiváltságok mellé neki külön erkölcs is járna, szolgálati erkölcs! A művészet, többek közt, erről szól, a művészek, többek közt, erről beszélnek. Ha úgy tetszik, ebből az erősen szennyezett talajból, a mindennapi életünkből sarjad ki a művészet varázslatos világa. A művészeté, amely ebben az előadásban végig hangsúlyosan jelen van. Szól a zene, énekelnek, táncolnak, verset mondanak, olykor még haikut Takátsy Péter, Friedenthal Zoltán, Rajkai Zoltán és Jordán Adél (fotó: Horváth Judit)