Criticai Lapok, 2022 (31. évfolyam, 1-13. szám)
2022-01-01 / 1-2. szám
PROLÓGUS Bár a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) törvényszerű véget ért, fájlaltam, hogy éppen 2020-ban, amikor is konkrétan a Covidjárvány akadályozta meg a fesztivál megrendezését. Pedig abban az évben a két válogató, Uray Péter és Dér András olyan „verseny”programot állított össze, amelyen nem érződött semmiféle politikai befolyásoltság, megfelelni akarás, ami pedig hol nyilvánvalóan, hol látensen, de jobbára érzékelhető volt a válogatásokon a Magyar Teátrumi Társaság tulajdonosi körbe erőszakolódása óta. A Miskolci Nemzeti Színháztól bekerült az évad meggyőződésem szerint talán legfontosabb előadása, a Fekete szárú cseresznye, amely Szőcs Artur rendezésében végtelen empátiával, érzékenységgel közelített a Trianon-traumához, a legcsekélyebb didaxis nélkül, remek színészi, társulati kondíciókról tanúskodva. Kíváncsi lettem volna a POSZT-zsűri döntésére, már csak azért is, mert a programban szerepelt az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosó című, ugyancsak nagyszerű előadása is Bodó Viktor rendezésében, amely a pandémia miatt egy év kihagyással, 2021-ben átadott, két csonka évadra vonatkozó Kritikusdíjak közül a legjobb előadásét kapta a szavazatok alapján. Nem tartottam szerencsésnek, amikor sok évvel ezelőtt a POSZT szakmai beszélgetéseinek két felkért állandó résztvevője, Csáki Judit és Karsai György, nem értvén egyet a zsűri döntésével, közzétette saját díjazottjainak listáját, most mégis kikívánkozik: magam legalábbis megosztottam volna az elismerést, a Fekete szárú cseresznye formátuma, fontossága okán. (Mentségemre szóljon: a POSZT-zsűri tagjai minden versenyelőadást láttak; a Kritikusok Céhének szavazó tagjairól értelemszerűen nem mondható el, hogy mindenkinek ugyanaz a merítése.) Jó ideje készülök ezt szóvá tenni, az alkalmat most a miskolciak Mohácsi János rendezte Hermeline kiadásáról szóló írás adta, amelynek szerzője, D. Magyari Imre ilyen mondatokra „ragadtatja magát”: „a miskolci színház mostanában nagyon jó korszakát éli”, vagy: [Mohácsi] „aligha valósíthatta volna meg az elképzeléseit egy igencsak ütőképes csapat nélkül”. Szomory darabjáról szólva megemlíti, hogy annak életrajzi jellegéből adódóan szereplői „színházi, színház körüli emberek, színészek, színésznők, fodrász, súgó, szabó”. Nos e színházi emberek közül a színfalak mögött, a takarásban dolgozókat szólaltatja meg riportsorozatában Cseh Andrea Izabella, ezúttal Tóth Julianna fodrásztár-vezetőt, Veréb Diana Sára jelmezkivitelezőt, Vízhányó Kálmán hangtechnikust és Tatai Gergő színházi „mindenest”, aki a Pécsi Harmadik Színház tagja. Azé a színházé, amely Vári Éva számos sikerének is színhelye, gondoljunk csak a Kvartettre, a Boldogtalanokra, a Macskajátékra, a Tótékra vagy a legutóbbi időkből A szent családra. Vári Éva most amolyan „jutalomjátékként” a Pécsi Nemzeti Színházba tért vissza A nagymama című Csiky Gergely-darab címszerepében. Olykor egy-egy színészlegenda neve összefonódik valamely emblematikus szerepével a 120 éve született Tímár Józsefé Az ügynök halála Willy Lomanjével. Balogh Géza három részes portréjának első fejezete a pályakezdés korszakával foglalkozik, amelynek meghatározó mozzanata volt a „Lenni, vagy nem lenni” kezdetű Hamletmonológ rögtönzött elmondása. A Hamlet beszélő név, a színházi ember szinonimája - derül ki Darvay Nagy Adrienne-nek a „Francia Hamlet”-ről, Musset Lorenzaccio című drámájáról s annak legendás, 1998-as temesvári előadásáról szóló esszéjéből. A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház a névadó révén akarva-akaratlan így is összeérnek a dolgok monumentális produkciójának „manierista Hamlet”-jét, Alessandro de Medicit Európa akkor legfiatalabb színidirektora, Demeter András játszotta. Ha nem is ilyen fiatalon lett színész-igazgatója a szomorú sorsú Bárka Színháznak Seress Zoltán, nem kevés tapasztalatot szerezhetett e pozícióban, s nem csupán a színházi működés anyagi nehézségeiről - erről árulkodik Ménesi Gábor vele készített interjúja, melynek egyik fontos mondata: „Egy biztos, hazudni nem érdemes, nyíltan ki kell teríteni a lapokat.” SZŰCS KATALIN ÁGNES Miskolci Nemzeti Színház Szokásommá vált, hogy egy megnézendő produkcióról minél kevesebbet akarok tudni előre. Még azt sem feltétlenül, hogy ki rendezte, így aztán csak Miskolcon derült ki számomra, hogy a Hermelint Mohácsi János állította színpadra. Ez azt jelentette, hogy amit látni fogok, az csak nyomokban tartalmaz majd Szomoryt. És valóban: a novemberi műsorlapon még kissé cirkalmasan az áll, hogy „Szomory Dezső miatt, után és helyett írták a Mohácsi testvérek”, azaz Mohácsi István és Mohácsi János, az előadás szórólapján már letisztultabban az, hogy „Majdnem Szomory Dezső”. Sebaj! Eredetileg ugyan arra lettem volna kíváncsi, hogy mit kezd a mai színház Szomoryval, aki igen sikeres szerző volt a maga idejében (már amikor játszották), a huszadik század első felében, tud-e valamit kezdeni vele, egyáltalán, lehet-e valamit kezdeni vele, de akkor ezt nem most fogom megtudni. Illetve ez is egy válasz: például át lehet írni. Hogy aztán lehet-e átírás nélkül, eredetiben játszani akár a Hermelint, akár a többit? Vannak sikerszerzők és sikerdarabok, akik és amik kihullanak az idők rostáján. Ez, ha nem is nélkülöz némi rejtélyességet, elemezhető és megmagyarázható folyamat, de nem kis felkészültség kell hozzá, amivel én, fájdalom, nem érzek rendelkezni. Miért nem játsszák ma sehol mondjuk Csurka István, Illyés Gyula, Németh László drámáit, amikkel fiatalkoromban, a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben oly gyakran MAJDNEM Szomory Dezső: Hermelin találkozhattam? Erre lehet válaszolni, de tényleg nem mernék próbálkozni vele, ha akadnak is sejtéseim. Nagyon szeretnék pedig felelni, de nem árt némi önmérsékletet tanúsítanom; a színházi, nézői ízlés, a színházi és nézői kánon változásának megragadása amúgy is elég ingoványos terület, hisz nincsenek felméréseink. S ha tudnám is a viszonylag pontos választ, az is igaz, hogy bármikor jöhet egy rendező, aki a rostán kihullott darabok közül kiemel egyet és pompás előadást rittyent belőle, persze nem feltétlenül az alapmű szellemében, de az is lehet, hogy igen. (Gondoljunk az 1976 májusában bemutatott, Ascher Tamás rendezte kaposvári Állami áruházra, ami az eredetileg 1952-ben szín-SZÍNHÁZ - CRITICAI LAPOK