Criticai Lapok, 2022 (31. évfolyam, 1-13. szám)

2022-01-01 / 1-2. szám

PROLÓGUS Bár a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) törvényszerű véget ért, fájlaltam, hogy éppen 2020-ban, amikor is konkrétan a Covid­­járvány akadályozta meg a fesztivál megrendezését. Pedig abban az évben a két válogató, Uray Péter és Dér András olyan „verseny”­­programot állított össze, amelyen nem érződött semmiféle politikai befolyásoltság, megfelelni akarás, ami pedig hol nyilvánvalóan, hol látensen, de jobbára érzékelhető volt a válogatásokon a Magyar Te­­átrumi Társaság tulajdonosi körbe erőszakolódása óta. A Miskolci Nemzeti Színháztól bekerült az évad meggyőződésem szerint talán legfontosabb előadása, a Fekete szárú cseresznye, amely Szőcs Artur rendezésében végtelen empátiával, érzékenységgel közelített a Tria­­non-traumához, a legcsekélyebb didaxis nélkül, remek színészi, tár­sulati kondíciókról tanúskodva. Kíváncsi lettem volna a POSZT-zsűri döntésére, már csak azért is, mert a programban szerepelt az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosó című, ugyancsak nagyszerű előadása is Bodó Viktor rendezésében, amely a pandémia miatt egy év kihagyással, 2021-ben átadott, két csonka évadra vonatkozó Kritikus­díjak közül a legjobb előadásét kapta a szavazatok alapján. Nem tartottam szerencsésnek, amikor sok évvel ezelőtt a POSZT szakmai beszélgetéseinek két felkért állandó résztvevője, Csáki Judit és Karsai György, nem értvén egyet a zsűri döntésével, közzétette saját díjazottjainak listáját, most mégis kikívánkozik: magam legalábbis megosztottam volna az elismerést, a Fekete szárú cseresznye formá­tuma, fontossága okán. (Mentségemre szóljon: a POSZT-zsűri tagjai minden versenyelőadást láttak; a Kritikusok Céhének szavazó tag­jairól értelemszerűen nem mondható el, hogy mindenkinek ugyan­az a merítése.) Jó ideje készülök ezt szóvá tenni, az alkalmat most a miskolciak Mohácsi János rendezte Hermelin­e kiadásáról szóló írás adta, amelynek szerzője, D. Magyari Imre ilyen mondatokra „ragad­tatja magát”: „a miskolci színház mostanában nagyon jó korszakát éli”, vagy: [Mo­hácsi] „aligha valósíthatta volna meg az elképzeléseit egy igencsak ütőképes csapat nélkül”. Szomory darabjáról szólva megemlíti, hogy annak életrajzi jellegéből adódóan szereplői „színházi, színház körüli emberek, színészek, szí­nésznők, fodrász, súgó, szabó”. Nos e színházi emberek közül a színfalak mögött, a takarásban dol­gozókat szólaltatja meg riportsorozatában Cseh Andrea Izabella, ezúttal Tóth Julianna fodrásztár-vezetőt, Veréb Diana Sára jelmezki­vitelezőt, Vízhányó Kálmán hangtechnikust és Tatai Gergő színházi „mindenest”, aki a Pécsi Harmadik Színház tagja. Azé a színházé, amely Vári Éva számos sikerének is színhelye, gondoljunk csak a Kvartettre, a Boldogtalanokra, a Macskajátékra, a Tótékra vagy a leg­utóbbi időkből A szent családra. Vári Éva most amolyan „jutalomjá­tékként” a Pécsi Nemzeti Színházba tért vissza A nagymama című Csiky Gergely-darab címszerepében. Olykor egy-egy színészlegenda neve összefonódik valamely emble­­matikus szerepével­­ a 120 éve született Tímár Józsefé Az ügynök halála Willy Lomanjével. Balogh Géza három részes portréjának első fejezete a pályakezdés korszakával foglalkozik, amelynek meg­határozó mozzanata volt a „Lenni, vagy nem lenni” kezdetű Hamlet­­monológ rögtönzött elmondása. A Hamlet beszélő név, a színházi ember szinonimája - derül ki Darvay Nagy Adrienne-nek a „Francia Hamlet”-ről, Musset Lorenzaccio című drámájáról s annak legendás, 1998-as temesvári előadásáról szóló es­­­széjéből. A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház­­ a név­adó révén akarva-akaratlan így is összeérnek a dolgok­­ monumentális produkciójának „manierista Hamlet”-jét, Alessandro de Medicit Euró­pa akkor legfiatalabb színidirektora, Demeter András játszotta. Ha nem is ilyen fiatalon lett színész-igazgatója a szomorú sorsú Bárka Színháznak Seress Zoltán, nem kevés tapasztalatot szerezhetett e po­zícióban, s nem csupán a színházi működés anyagi nehézségeiről - erről árulkodik Ménesi Gábor vele készített interjúja, melynek egyik fontos mondata: „Egy biztos, hazudni nem érdemes, nyíltan ki kell teríteni a lapokat.” SZŰCS KATALIN ÁGNES Miskolci Nemzeti Színház Szokásommá vált, hogy egy megnézendő produkcióról minél kevesebbet akarok tudni előre. Még azt sem feltétlenül, hogy ki ren­dezte, így aztán csak Miskolcon derült ki szá­momra, hogy a Hermelint Mohácsi János ál­lította színpadra. Ez azt jelentette, hogy amit látni fogok, az csak nyomokban tartalmaz majd Szomoryt. És valóban: a novemberi műsorlapon még kissé cirkalmasan az áll, hogy „Szomory Dezső miatt, után és helyett írták a Mohácsi testvérek”, azaz Mohácsi Ist­ván és Mohácsi János, az előadás szórólap­ján már letisztultabban az, hogy „Majdnem Szomory Dezső”. Sebaj! Eredetileg ugyan arra lettem volna kíváncsi, hogy mit kezd a mai színház Szomoryval, aki igen sikeres szerző volt a maga idejében (már amikor játszották), a huszadik század első felében, tud-e valamit kezdeni vele, egyáltalán, le­het-e valamit kezdeni vele, de akkor ezt nem most fogom megtudni. Illetve ez is egy vá­lasz: például át lehet írni. Hogy aztán lehet-e átírás nélkül, eredetiben játszani akár a Hermelint, akár a többit? Vannak sikerszerzők és sikerdarabok, akik és amik kihullanak az idők rostáján. Ez, ha nem is nélkülöz némi rejtélyességet, ele­mezhető és megmagyarázható folyamat, de nem kis felkészültség kell hozzá, amivel én, fájdalom, nem érzek rendelkezni. Miért nem játsszák ma sehol mondjuk Csurka István, Illyés Gyula, Németh László drámá­it, amikkel fiatalkoromban, a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben oly gyakran MAJDNEM Szomory Dezső: Hermelin találkozhattam? Erre lehet válaszolni, de tényleg nem mernék próbálkozni vele, ha akadnak is sejtéseim. Nagyon szeretnék pedig felelni, de nem árt némi önmérsék­letet tanúsítanom; a színházi, nézői ízlés, a színházi és nézői kánon változásának megragadása amúgy is elég ingoványos terület, hisz nincsenek felméréseink. S ha tudnám is a viszonylag pontos választ, az is igaz, hogy bármikor jöhet egy rendező, aki a rostán kihullott darabok közül kiemel egyet és pompás előadást rittyent belőle, persze nem feltétlenül az alapmű szelle­mében, de az is lehet, hogy igen. (Gon­doljunk az 1976 májusában bemutatott, Ascher Tamás rendezte kaposvári Állami áruházra, ami az eredetileg 1952-ben szín-SZÍNHÁZ - CRITIC­AI LAPOK

Next