Család és Iskola, 1955 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1955-01-01 / 1. szám
HALÁLÁNAK 150. ÉVFORDULÓJÁRA Amikor Csokonai Vitéz Mihály az emberekben és társadalomban csalódva, a Dunántúlon bolyong, eljut Titianyba is. A tihanyi visszhangnak önti ki szíve fájdalmát, majd így folytatja: ... A szigetnek rejtekében. Mint egy Rousseau Ermenarwillében. Ember és polgár teszek. »Ember és polgár leszek« —, ezek a szavak adják a kulcsot Csokonai világnézetének, költészetének és egyéni tragédiájának megértéséhez. Ember és polgár akart lenni, nem a szó »burzsoá«, hanem iketogen« értelmében, nem murtipásnyázó kapitalista, hanem forradalmi polgár, aki szívében és agyában a szabadság egyenlőség és testvériség eszméivel először tollával támadja a feudalizmus rendjét és világnézetét, később pedig karddal a kezében megy a barrikádokra. Amikor a debreceni református kollégiumban tanul és tanít, mécsese lángjánál a nagy francia felvilágosítók könyveit olvassa, és szívdobogva figyeli a francia forradalom távoli földrengését.Ezeknek a magas eszményeknek a világánál vizsgálja azt a valóságot, azt a társadalmat, amelyben ő maga él. Kibékíthetetlen, tragikus ellentmondás van az eszmék és a feudális Magyarország zsíros, poshadt elmaradottsága között. Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak. A vizek a szegény embereikre nézve Török munkált jókkal el vannak pécézve. Az emberek fejében vallási fanatizmus sötétsége honol: Denevér babona! bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság? Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén? A vitézek kardján? a népek bilincsén? Az országgyűlésen nagyszájú szónokok gyönyörködnek saját hangjukban, de érméi egyéb nem is történik: öt hétig dévánkozának A vallás dolga felett. De a sok mendemondának Egyi szálnak haszna se lett. Debrecenben, »a zsíros városban« nem a közelgő polgári forradalom érlelődik, hanem Zsugori uram uralkodik, az eredeti tőkefelhalmozás undorító típusa. Ül pénzes ládáján sovány ábrázattal, Tisztelvén a mammont örök áldozattal. Aki ilyen világosan látja az akkori társadalmat, törvényszerűen egyediül marad. Egyetlen vigasza a természet: Oh áldott természet! óh csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös földesura lettem, Mihelyt te általad embernek születtem. Az ifjú lázadó, aki»felforgató« versei mellett még új módszerek szerint is oktatja tanítványait, nem a holt betűt rágja, hanem a latin klasszikusok szellemét idézi, nem magoltait, hanem a Nagyerdőbe viszi tanítványait, hogy az élő természetet ismerjék meg, hamarosan szembekerül a hivatalos hatalom vaskalaposságéval. Kizárják a kollégiumból. S ezzel kezdetét veszi nyugtalan vándorútja szerte az országban. Érzi költői nagyságát, s ezért pártfogót keres versei kiadására. De hiába kopogtat a hatalmasok ajtaján, hiába alázkodik meg. Vándorlása közben éri a legmélyebb, legegyénibb csalódás is. Komáromban beleszeret Vajda Júliába, egy gazdag kereskedő lányába, Júlia viszonozza szerelmeit, de a feudális társadalom törvénye elszakítja őket egymástól. Ezt a csalódást már nem bírja kiheverni. A Júliához szóló Lilladátok kezdőiben életörömtől zengő hangja elkomorul, a költő a halált kívánja: Érzem, a kétségbe Volt erőim, elhagy, Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy. Visszaütész Debrecenbe, félig leégett viskóban él özvegy édesanyjával, olvas és kéziratait rendezgeti. Kivonul ,a társadalomból, de soha meg némi szűnik hitte, hogy ez a társadalom egyszer mégis meg fog változni. És sejteni kezdi azt is, hogy a nép változtatja meg. Utolsó korszakának verseiből, üdén cseng ki a népdal hangja. Még halála is megaláztatással jár. Halotti búcsúztatást rendelnek nála egy főnemesi asszony temetésére. A megrendelő »elfeled:“ fizetni, csak a költő hosszas könyörgésére vet oda némi »borravalót“. Megtámadott tüdejét a búcsúztató hideg időben való elmondásának megerőltetése még inkább tönkreteszi. Fiatalon, 32 éves korában hal meg. Egész életében hitte és hirdette, hogy költői neve halhatatlan. Azt remélte, hogy a XX. század szolgáltat majd neki igazságot azzal, hogy felépíti azt a világot, amelyről ő álmodott. Siess késő század, jövel egy boldog kor! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet: Vajha te csak egyszer említeél engémet! »A késői század“ sokszor és szeretettel említi nevét, ment arról a világról álmodott, amelyet mi most, építünk valósággá. Úgy építsük, hogy méltólegyen mahozzánk és a költő álmaihoz! K. N. ?L CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: Magyar ! Hajnal hasad Vigadj magyar haza! S meg ne tagadd tömött javaidtól azt a valódi örömöt. Amelyért vig hanggal echózik a Mátra, Az egész országban harsogó vivátra. Vége van már, vége a hajdani gyásznak, Lehasadoztak már a fekete vásznak, Melyeket a fényes világosság előtt A hajdani Idők mostohái, keze szőtt. Az eltépett gyásznak rongyainál fogva Tündöklők egy nyájas hajnal mosolyogva. Setét völgyeinkre sugárit ereszti, — Mellyel a megrögzött vak homályt széleszti. Biztatja hazánkat vidámító képe, Hogy már a magyarok napja is kilépe, S rövid időn leihág egyik délpontjára. Hogy világosságot hintsen valahára. Kelj fel azért magyar! Álmodból serkenj fel. Már orcáidra süt e nyájas égi jel. Kelj fel! S ázsiai Musáddal köszöntsed, Ebbe háláló indulatid öntsed. Örvendj, hogy elmúlván a sötét éjtszaka, Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka. Ez által egy kövér reménység táplálhat. Hogy még napod fényes delére felszállhat. Lesz még a magyarnak olyan dicső neve. A milyen volt a Mars mezején eleve. S még azok is laurust fűznek magyarirtkra Kik most finnyás orral néznek héroszinkra. Idvez légy, szép hajnal! Ragyogtasd fáklyádat. Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat. Jerimé Nymphál már a víg Dunának Elődbe koszorús fővel indulónak. Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, S benne a huszadik századot képzelte.