Család és Iskola, 1955 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1955-01-01 / 1. szám
Bizony ugyancsak meglepődött a gimnázium igazgatója, amikor szombat este 11 órakor a báron keresztülhaladva meglátta egyik tanítványát, Pápai Veronikát. Nem is akart hinni a szemének, amikor a meghitt homályban ülő, fejét hirtelen lehajtó lányt megpillantotta. Megdöbbent, hogy az a fülig pirosszájú kis »hölgy«, valóban az ő második osztályos növendéke. Pillanatok alatt született meg benne az elhatározás. Odament az asztalhoz és megkérdezte: »Kislányom, itt vannak-e a szüleid?« A tanítvány erre hanyag mozdulattal lepöccintette cigarettájának a hamuját, és a konyaktól kissé csillogó szemekkel, elfogadva mondta: »Nincsenek«. Az igazgató ekkor suttogóra fogta hangját, és nyugodtan szólt: »Hát akkor meg sürgősen menj haza, lányom, mert baj lesz!« — majd pedig feltűnést nem akarón távozott. Hazafelé menve elgondolkozott, és mint minden pedagógusnak, neki is fájt, amit látott. Gondolataiban ismét megjelent előtte az évnyitó ünnepély feldíszített terme, a kíváncsian csillogó lányszemek sokasága, és az új elsőosztályosok bizakodó tekintete. Az akkor mondott szavai jutottak eszébe. Azok a szavak, amelyekben annyi intelem és tanács volt, amelyekből áradt a gyermekek iránti szeretet és a sorsukkal való törődés aggodalma. Még talán az anyjuk sem beszélhetett volna velük szebben. Bizony így volt. És amikor Pápai Veronikára gondolt, keserűséget érzett magában és összeszorult a szíve, ő volt az, aki már tavaly, hasonló esetek miatt majdnem elhagyta az iskolát. Kellemetlen dolgok voltak azok, de a nevelői szív optimiz-Az éjszakában lassan hullani kezdett az eső, és a fák leveleit álmosan görgette maga előtt az őszi szél, s néptelenek voltak az utcák ... Már csak hétfőn látta újra tanítványát. Az eső még verte kint az ablakokat, és oly tompán visszhangzott tőle a szoba, mintha menedékért kopogtatott volna az ősz. A lány ott állt a bizottság előtt, és nagy nyugalommal nézte az ablak előtt hajladozó fákat. A körmein csillogott a lakk, és mintha a szombat este nyomai látszanának fásult arcán. — »Meséld el kislányom, hogyan volt!« — szólalt meg az igazgató. Veronika megrántotta a vállát és fitymálóan félrehúzta a száját. »Úgy, ahogy látta — felelte. — Elmentem, mert otthon unatkoztam.« Az igazgató nyugodt ember volt, nem hozta ki sodrából még a lány hányaveti magatartása sem. Folytatta a megkezdett beszélgetést: »Van-e tudomásod arról, hogy este 8 óra után, csak szülői kísérettel lehet elmenni szórakozóhelyre?« — »Van. De mivel anyám egyedül elengedett, hát most is elmentem. Különben is, nemcsak én vagyok az egyedüli fiatal lány, aki szórakozni is jár.« — »És amikor én azt mondtam, hogy távozzál, miért maradtál még ott egy órával tovább?« — »Azért, mert akkor már úgyis mindegy volt« — felelte makacsul a lány. Ekkora tiszteletlenségre már nem lehetett mit válaszolni. A bizottság tagjai összenéztek, és már csak annyit mondott az igazgató: »Rendben van, lányom, elmehetsz«. Veronika távozott. Egyenesen, feltartott fejjel, mint egy megsértett bálkirálynő. Maga után pedig úgy behúzta az ajtót, hogy zengett belé a folyosó. Egy órával később érkezett be az édesanyja. Elég fiatalnak látszó asszony volt. kissé idegesen ült le arra a székre, amelyik mellett még egy órával azelőtt a lánya állt. A kérdezősködést most is az igazgató elvtárs kezdte. — »Tudott-e arról, hogy a lánya iskolai engedély nélkül szombaton este a bárba megy?« — »Hogyne, — felelte sietve a szülő — én engedtem el. Hadd szórakozzék a gyerek. Ha megöregszik, már úgyse mehet.« Az igazgató arcán pillanatnyi önkénytelen mosoly futott végig, majd így szólt: »Hát az öregségtől ez a tizenötéves gyerek még messze van. De nem