Család és Iskola, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
Másfél esztendős volt Zsuzsi, falun nyaraltak, és nagyon szerette az udvaron totyogó kiskacsákat. Annyira, hogy egyszer egymás után vagy hármat agyonszorongatott. Hiába volt minden fenyítés, mese, üldözte szeretetével a kiskacsákat. — Ha megtudom — mondta egyszer Anya —, hogy még egyszer a kiskacsák után megy, nagyon kikapsz és visszaküldünk Pestre. — De honnan tudod meg? — Megmondják ők nekem. Kis idő múlva Anya megjelent az ajtóban egy nagy tállal, amelyben a kacsaeledel volt, s a kacsák a jól ismert piros tálat és Anyát meglátva rohantak a konyhaajtó felé: hap, hap, hap, hap! Zsuzsi elszörnyedve csapta össze a kezét: — Most rohannak árulkodni! Mintha csak vicc volna, de nem igaz. Egy tanítványom a főszereplő és egy villamoskalauz a partner. A fiú, egy kis zavarban, gyerekjegyet kért a villamoson. A kalauz ránéz, s azt mondja: — Elmúltál te már tízéves is. — Akkor kérek egy átszállót ... és ne tegezzen. A nyolcéves Gabi az anyja mellett ül az asztalnál este, öccse már alszik. Vagy legalábbis mintha már aludna... A bizalmasnak tetsző kettesben egyszerre azt mondja Gabi: — Anyukám, hogyan születik tulajdonképpen a gyerek? Anya hallgat, elgondolkozik. A kicsi kidugja a fejét az ágyból: — Hagyd, Gabi, majd én elmondom. A gyerekek nagy izgalommal várták a Mikulást. Minden szabályosan megtörtént fogadására, ragyogtak a cipők az ablakban. A nagymama volt megbízva a varázslással. Nagy szeretettel rakosgatta aztán bele a cipőkbe és a cipők közé az ajándékokat és az igazán csak szimbolikus, aranyozott virgácsokat. Mikor a gyerekek meglátták ezt az ablaki csodát, megmámorosodtak az örömtől, jóformán alig tudták kinyitni az ablakot, hogy hozzájussanak az ajándékokhoz, ölelték a csomagokat, a cipőket, minket. S akkor a nagymamát hirtelen elfogta a felvilágosítás buzgósága. Hiszen annyit hallott már a nagymamás babonák ellen, annyira fel volt már okosítva kettős nevelésről, modern időkről és a többi, hogy a négyéves Marikának, aki hozzábújt a csokoládés dobozával, elkezdte megmagyarázni, hogy hogyan van ez az egész dolog ... végül is tulajdonképpen az derült ki, hogy ő hozta ezt a csokoládét a Közértből. Mindnyájan már megdermedni készültünk, kár volt ezt most csinálni... azonban Marika szeme még fényesebbre gyulladt: — Szóval te voltál az, nagymama! A Mikulás még csak ezután jön! .GERGELY MIHALYNÉ Sokgyerekes család vagyunk és nagyon jóban vagyunk egymással. Jóformán nincs sokkal nagyobb távolság a szülők és gyermekek, mint az idősebb és fiatalabb testvérek között. Sokat tréfálunk, de mindenki mindenkit komolyan vesz. Így aztán a gyerekeink nagyon bíznak bennünk, s ebből a bizalomból származik a következő történet. Gáborka ugrál a lépcsőn. Felmászik, leugrik. Ismét felmászik, ismét leugrik. — Gáborkám, ne ugrálj, összetöröd magad. — Akkor Api megragaszt. Mikor az apja először elvitte az Állatkertbe, nem hitte el az állatokat. Képeskönyvekből ismerte az elefántot, a zsiráfot, a zebrát, de nem tartotta őket igaziaknak. Kővé meredt a víziló, a teve, a majmok előtt. Apja igyekezett elmagyarázni neki szépen, hogy hogy is van ez a dolog ezekkel a csodálatos állatokkal, a gyerek hitetlenkedve hallgatta. S amikor egyszerre csak egy páva széttárta csodás legyezőjét, és Apa mondani kezdte, hogy: Ez a páva... Gábor ráfenyegetett az utjával: — Miket találsz ki! Még Rodolfo bácsi is lehet belőled! De most mondd el a valóságot! Ha a gyerekek szobájából már-már a tettleges felé menő vita hangzik, az igazságtevés rendesen így indul: Ki kezdte? Mikor aztán egyszer Gábort már harmadszor kaptuk rajta, hogy ujjait igyekszik a konnektorba dugdosni, az apja egy kicsit rápacskolt. — Emlékeztetőül — mondta. Szegény Gábor egész délután emlékezett. Újból és újból könnyezve járkált alá-fel, emlékezett. Egyszerre hozzám fordult: — Anya, Apit is megverte az ő apája? — Hát igen. — És nagyapára is ráütött az ő apája? — Persze... biztosan előfordult... Egy félóra múlva jött újból. — És a dédapát az ő apája? — Gábor, hagyd már abba ezt! — Csak azt akarom kikutatni, hogy ki kezdte! BENEDEK MÁRTONNÉ Miklós három és fél esztendős és nem nagyon vigyáz persze arra, hogy halkan beszéljen ott, ahol halkan kell beszélni. Az ölemben ül a zsúfolt villamoson, s felszáll egy feltűnően kifestett idős nő. Miklós felkiált: — Nézd, Anyukám, de csúnya a néni! — Pszt... ne ilyen hangosan! — Miért? Hát ő nem tudja? A kisebb fajta sebesülésekre nála is az általános gyógyszer az úgynevezett gyógypuszi. Egy verőfényes nyári nap késő délutánján a Duna-parton sétáltunk. Lementünk az alsó rakpartra is. A legalsó lépcsőn egy fiatal pár becézte egymást, a napszakhoz és a helyhez képest kissé túlzott buzgalommal. Miklós felfigyel: — Nézd, a nagy fiúnak fáj a kis szája, puszilgatja neki a nénikéje. Miklós csak igen későn lett szobatiszta. Már 3 éves is elmúlt, és mi tagadás, elég mosnivaló pelenka akadt még a ház körül. Igaz, hogy inkább csak éjszaka történt a baj. Türelmes voltam vele, soha ilyesmiért nem kapott ki, utóbb mindig annyit mondtam neki: édesanya most nagyon szomorú ... Ilyenkor látszott rajta a megbánás és az igyekezet. De hát hiába. A családunk tagjai, különösen a mindkét oldali nagymamák, nem értettek egyet velem, meg is botránkoztak a gyermek „rosszaságán”, másrészt hogy én milyen közönyös vagyok az ügyben. Vége-hossza nem volt az olyan történeteknek, melyekben a csodagyerekek már 10 hónapos korukban kikéredzkedtek. Sokáig bírtam a dolgot, de egy reggel amúgy is bal lábbal kelve — talán már bal lábbal feküdve — idegeskedve, hirtelen mérgemben rávertem a gyerekre. Nagyon meghökkent és így rimámkodott: — Ne verjél... jaj ne verjél... inkább legyél nagyon szomorú. G. KOVÁCS ÁGNES SZAVAI EDIT rajzai 2