Szentiványi Zoltán: Századunk névváltoztatásai 1800-1893. (Budapest, 1895.)
Bevezetés
A nemzet önérzete végre feléledt, mindinkább iparkodunk legméltóbban megünnepelni ezer éves létünket, tudatni a nagyvilággal, hogy bár az összes nemzetek közt legtöbbet szenvedtünk, a korral haladva nyelvünk, szokásaink, alkotmányunk ős eredetiségében fenn tudtuk magunkat tartani. A tatár, török pusztítások többszörösen megtizedelték az ország lakosait, azonban királyaink bölcs intézkedése ismét lehetővé tette, hogy anyaföldünk parlagon ne heverjen, a kipusztult vidékeket szórványosan bevándorlás előmozdításával újonnan benépesítette. Sajnos, királyaink e nemes törekvése csak részben elégítette ki alkotmányához hű nemzetünk óhaját, a mennyiben a bevándorlottak, bár tősgyökeres magyar elemtől voltak körülvéve, — az örményeket kivéve — új hazájuk nyelvét, öltözékét, szokásait nem csak hogy elsajátítani szükségesnek nem tartották, de helyneveiket is saját nyelvükre átfordítva használták, mi később a habsburgi uralkodóház némely germanizálni törekvő kormánya alatt átalánossá, úgyszólván törvényessé is vált. Még évekkel ezelőtt, ha külföldi tévedt hazánk bármely városába, jogosan kérdezhette: ez már Magyarország? hisz a városok czímtáblái minden névvel telve voltak, csak magyar névvel nem, az utczákon magyar szót csakis elvétve, a falusi úgynevezett bugristól és egy pár alföldi deáktól hallhatta. A hatvanas években akárhányszor hallottam magyar nyelven társalogni, hogy fiát Günsbe viszi, avagy, hogy pressburgi Zwiebackot vett stb., és szintúgy kificamította volna nyelvét, ha ezeket magyar nyelven kellett volna visszaadnia, de talán nem is tudták, hogy Güns és Pressburgnak magyar nevük is van. Hála a gondviselésnek, most már elmondhatjuk: „nyelvében él a nemzet!“ Megvalósult e hosszú tespedés után Vörösmarty szózata: «Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor». Az önérzet felébredt mindnyájunkban, közös czél felé irányul mindnyájunk törekvése s ez az: «Magyarok maradjunk». Névváltoztatások:1