Családi Kör, 1991. január-március (2. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-24 / 3. szám
! Repülőn hozták a Napok óta tart az öröm az újvidéki Kisgeci nagyszülőknél. Ebben az örömben óhajtottunk mi is osztozni azon a reggelen, amikor becsöngettünk hozzájuk a fotóriporterrel. Valóban napsütötte és rendhagyóan meleg volt a Pirosi út igen hosszú, tízemeletes épületének keleti oldala. Helena, a nagymama mindjárt mondta is, hogy az ausztráliai vendégek hozták ezt a tavaszi meleget. A csonka család - hogy miért az, majd kitűnik - reggelizett. A pater familias még lenge magyarban, a veje frissen borotválva, lányunokája kissé álmosan, és a nagymama boldog mosollyal vette tudomásul: mindenkinek van étvágya a tejeskávéhoz, a ropogós kiflihez. Látogatásunk célja, hogy halljuk a messzi Ausztráliából jött unoka és vejkó életsorát, s hogy miként élnek ott, a déli féltekén. Szeles Pál újvidéki születésű fiatalember, szobafestő és mázoló. A sors úgy hozta, hogy a székvárosi Temerini utcából elindult egy napon a párjával, Zelimbrával a vakvilágba.- Hogyan jutottak el a milliomnyi birka és a kenguruk országába? - tettük föl a kérdést.-Újvidéken, az akkori inasiskolában tanultam ki a szakmát. A híres-neves Tobolka szobafestőnél kezdtem el dolgozni, majd a Trió vállalatban. Annak rosszra fordult a sorsa, s ekkor jött az elhatározás: megyünk Ausztriába. Nős voltam már. Boban fiunk hároméves volt, de mentünk. Krisztina kislányunk Bécsben született. IS onnan hogyan ugrottak át a világ túlsó felére?• Akkor még könnyű volt! Csak bementünk az ausztrál nagykövetségre, megkaptuk a beutazási engedélyt, sőt, még a repülőjegy egy részét is fizették. Ez 1976-ban történt, két kicsi gyerekkel vágtunk neki a nagy útnak. Ausztriában a szakmában dolgozhattam, a feleségem azonban nem. Mert fodrásznő. Először meg kellett volna tanulnia németül, hogy a kuncsaftokkal értekezhessen. Ugyanez történt aztán Ausztráliában. Most varrónőként dolgozik. - Hol élnek az ötödik kontinensen? - Melbourne-ben. Csak hát az nagyváros. Mi a peremrészen lakunk, a központtól legalább harminc kilométerre. - Akkor az autó nem luxus. - Már hogy lenne az! Anélkül egy szobafestő, de más vállalkozó sem tudna mozogni. Én évente cserélek kocsit. Most eladtam a házunkat is, bérletben lakunk. - Muszáj volt? - Dehogy! Csak már nem tetszett. Most az új ház építésére gyújtom a pénzt. Rövidesen hozzáfogunk az építkezéshez. Van ott egy vízvezeték-szerelő barátom, meg még néhányan összefogunk, és fölépítjük a házat. Tudja, ott földszintes családi házak épülnek. Ilyenek, mint amilyenben apósomék laknak, nemigen van. - Mondta, gyűjti a pénzt. Hogyan keres a szobafestő-mázoló? - Heti nyolcszáz, kilencszáz ausztrál dollárt. A vállalatokban minden csütörtökön van fizetés, hogy a hétvégére bevásárolhassanak az emberek. Igaz, Zelimirka péntekenként kapja a pénzt. - Még mielőtt azt kérdezném, hogy van-e munka, talán egy kicsit az ottani árakról. A megélhetésről. - Majdnem minden olcsóbb, mint itt. Igaz, vannak különbségek. A hús kilója öt és tíz dollár között alakul. Ezt tízzel tessék beszorozni. A kenyér kilója akkor húsz dinár, de válogathatunk, éppen úgy, mint a húsból. Nagyon olcsón is megúszhatjuk, ha nem vagyunk igényesek. Aztán a rádió- és tévéhasználatért nem kell fizetni. A reklámból tartják el magukat. A benzin is olcsóbb, mint itt. A legutóbbi kormányrendelet szerint viszont fölemelték a cigaretta árát, mert ezzel is védekezni akarnak a rákmegbetegedések ellen. - Van-e elég munkája a szobafestőnek? - A munka után ott is futni kell. Egyszál magamban dolgozom, családi házak festését vállalom. Ha egy-egy nagyobb munka adódik, például egy üzemben, akkor összefogunk né meleget hányan, és úgy vállaljuk föl a munkát. Nálunk is folyószámlára fizetnek, de ott késés nincs. - A felesége szlovák, maga magyar. Milyen nyelven értekezik a család? - Mint ahogyan mondtam, Ausztriában azon igyekeztünk, hogy megtanuljunk németül, aztán Ausztráliában, hogy angolul. Sajnos, én nem tudok szlovákul, a feleségem sem magyarul. Szerbhorvátul, angolul, beszélgetünk. - S a gyerekek? Krisztina, a tizenhat éves, egészen ausztrál lány, csendben ült a csonka családi körben. Ő angolul beszél legjobban. Éppen úgy, mint Boban bátyja, aki hegesztőnek tanul az ottani inasiskolában. - Mi szeretnél lenni? - kérdeztük a kisnagylánytól. - Újságíró! - mondta határozottan. - Milyenek a szórakozási lehetőségek? - Sétálunk és az iskolai táncdélutánokra járunk a fiammal, aki indiai családból származik, de a szülei már egészen ausztrálok. - Hogyan tetszik itt, Jugoszláviában? - Jó a nagyszülőknél, a rokonoknál, de azért vágyakozom haza. Már kétszer-háromszor telefonáltam is, hogy otthon mi újság. - Most mi van „otthon”? - Meleg. A forró ausztrál nyár, mert, amikor legutóbb beszélgettem a fiammal, azt mondta, 42 Celsius-fokot mértek. Eközben kávézunk, s Ivan nagyapa, Helena nagyanya mesél az ausztráliai élményeiről. A nagyapa sporthorgász volt éveken át, s máris mondja, hogy mekkora pontyokat fogott, amikor három hónapig kinn volt az övéinél. - Horgászom én is - mondja Pali. - Csakhogy ott nem sokra becsülik a folyami halat. Van az egyik barátomnak egy kis tava. Bulldózerrel alakította ki, a legelő öntözésére. Nos, azt halasztotta. Valahogyan bekerült Ausztráliába a pontyivadék, mi szeretjük a pontyot, de az őslakosok a macskáknak adják. - És maguk, a „jövevények”, összejönnek? Van-e hazai klub? - A székelykeveiek a legösszetartóbbak. Megalakították a Kék Duna Klubot, focicsapatuk is van. Ott van a legtöbb barátom, de más nemzetiségű jugoszlávokkal is tartjuk a kapcsolatot. Aztán az úgynevezett nulladik tévécsatornán váltakozva pergetnek görög, olasz, magyar stb. filmeket. Biztos kifizetődik nekik. Mármint a hirdetés. Mert abból van ám! - Mennyibe került az út? - Kettőnknek ötezer dollár. Másfél havi fizetésem. - S mért nem jött együtt a család? - Júliusra terveztük, de édesapám megbetegedett, hazajöttem a kislánnyal. Különben hat évvel ezelőtt voltunk itthon mindannyian, a feleségem meg két évvel ezelőtt. - Hogyan látja három hét után az itthoni helyzetet? - Nem valami biztató. Sok a duma, kevés a munka. S mint mondtam, itt a bácskai kánaánban minden élelmiszer - a fizetésekhez mérten - drágább, mint ott. Csakhogy ott is lesznek bajok. Bajban az autóiipar, mert betörtek a japánok és a koreaiak. - Még egy utolsó kérdés: evett-e kenguruhúst? Szeles Pál elnevette magát, és azt válaszolta: - Nézze, én mégis bácskai vagyok, vajdasági. Sosem ízleltem meg, bár mondják, hogy kiváló a húsa. Akkor inkább a hal! Ennyiben maradtunk. Meg azzal búcsúztunk el, hogy talán júliusban találkozunk ismét KÁNTOR Oszkár SZELES PÁL. IVAN KISGECI, A NAGYAPA. KRISZTINA ÉS HELENA NAGYMAMA (Ótos András felvétele) 15