Családi Kör, 1991. január-március (2. évfolyam, 1-12. szám)

1991-01-24 / 3. szám

! Repülőn hozták a N­apok óta tart az öröm az újvidéki Kisge­­ci nagyszülőknél. Ebben az örömben óhajtottunk mi is osztozni azon a regge­len, amikor becsöngettünk hozzájuk a fotóri­porterrel. Valóban napsütötte és rendhagyóan meleg volt a Pirosi út igen hosszú, tízemeletes épületének keleti oldala. Helena, a nagymama mindjárt mondta is, hogy az ausztráliai vendégek hozták ezt a ta­vaszi meleget. A csonka család - hogy miért az, majd kitű­nik - reggelizett. A pater familias még lenge magyarban, a veje frissen borotválva, lányuno­kája kissé álmosan, és a nagymama boldog mosollyal vette tudomásul: mindenkinek van étvágya a tejeskávéhoz, a ropogós kiflihez. Látogatásunk célja, hogy halljuk a messzi Ausztráliából jött unoka és vejkó életsorát, s hogy miként élnek ott, a déli féltekén. Szeles Pál újvidéki születésű fiatalember, szobafestő és mázoló. A sors úgy hozta, hogy a székvárosi Temerini utcából elindult egy na­pon a párjával, Zelimbrával a vakvilágba.­­- Hogyan jutottak el a milliomnyi birka és a kenguruk országába? - tettük föl a kérdést.­­-Újvidéken, az akkori inasiskolában tanul­tam ki a szakmát. A híres-neves Tobolka szo­bafestőnél kezdtem el dolgozni, majd a Trió vállalatban. Annak rosszra fordult a sorsa, s ekkor jött az elhatározás: megyünk Ausztriába. Nős voltam már. Boban fiunk hároméves volt, de mentünk. Krisztina kislányunk Bécsben született. I­S onnan hogyan ugrottak át a világ túlsó felére?­­•­­ Akkor még könnyű volt! Csak bementünk az ausztrál nagykövetségre, megkaptuk a be­utazási engedélyt, sőt, még a repülőjegy egy részét is fizették. Ez 1976-ban történt, két kicsi gyerekkel vágtunk neki a nagy útnak. Ausztriá­ban a szakmában dolgozhattam, a feleségem azonban nem. Mert fodrásznő. Először meg kellett volna tanulnia németül, hogy a kuncsaf­tokkal értekezhessen. Ugyanez történt aztán Ausztráliában. Most varrónőként dolgozik. - Hol élnek az ötödik kontinensen? - Melbourne-ben. Csak hát az nagyváros. Mi a peremrészen lakunk, a központtól leg­alább harminc kilométerre. - Akkor az autó nem luxus. - Már hogy lenne az! Anélkül egy szobafes­tő, de más vállalkozó sem tudna mozogni. Én évente cserélek kocsit. Most eladtam a házun­kat is, bérletben lakunk. - Muszáj volt? - Dehogy! Csak már nem tetszett. Most az új ház építésére gyújtom a pénzt. Rövidesen hozzáfogunk az építkezéshez. Van ott egy víz­vezeték-szerelő barátom, meg még néhányan összefogunk, és fölépítjük a házat. Tudja, ott földszintes családi házak épülnek. Ilyenek, mint amilyenben apósomék laknak, nemigen van. - Mondta, gyűjti a pénzt. Hogyan keres a szobafestő-mázoló? - Heti nyolcszáz, kilencszáz ausztrál dollárt. A vállalatokban minden csütörtökön van fize­tés, hogy a hétvégére bevásárolhassanak az emberek. Igaz, Zelimirka péntekenként kapja a pénzt. - Még mielőtt azt kérdezném, hogy van-e munka, talán egy kicsit az ottani árakról. A megélhetésről. - Majdnem minden olcsóbb, mint itt. Igaz, vannak különbségek. A hús kilója öt és tíz dol­lár között alakul. Ezt tízzel tessék beszorozni. A kenyér kilója akkor húsz dinár, de válogatha­tunk, éppen úgy, mint a húsból. Nagyon olcsón is megúszhatjuk, ha nem vagyunk igényesek. Aztán a rádió- és tévéhasználatért nem kell fi­zetni. A reklámból tartják el magukat. A benzin is olcsóbb, mint itt. A legutóbbi kormányrende­let szerint viszont fölemelték a cigaretta árát, mert ezzel is védekezni akarnak a rákmegbe­tegedések ellen. - Van-e elég munkája a szobafestőnek? - A munka után ott is futni kell. Egyszál ma­gamban dolgozom, családi házak festését vál­lalom. Ha egy-egy nagyobb munka adódik, például egy üzemben, akkor összefogunk né­­ meleget hányan, és úgy vállaljuk föl a munkát. Nálunk is folyószámlára fizetnek, de ott késés nincs. - A felesége szlovák, maga magyar. Milyen nyelven értekezik a család? - Mint ahogyan mondtam, Ausztriában azon igyekeztünk, hogy megtanuljunk németül, az­tán Ausztráliában, hogy angolul. Sajnos, én nem tudok szlovákul, a feleségem sem magya­rul. Szerbhorvátul, angolul, beszélgetünk. - S a gyerekek? Krisztina, a tizenhat éves, egészen ausztrál lány, csendben ült a csonka családi körben. Ő angolul beszél legjobban. Éppen úgy, mint Bo­­ban bátyja, aki hegesztőnek tanul az ottani inasiskolában. - Mi szeretnél lenni? - kérdeztük a kisnagy­­lánytól. - Újságíró! - mondta határozottan. - Milyenek a szórakozási lehetőségek? - Sétálunk és az iskolai táncdélutánokra já­runk a fiammal, aki indiai családból származik, de a szülei már egészen ausztrálok. - Hogyan tetszik itt, Jugoszláviában? - Jó a nagyszülőknél, a rokonoknál, de azért vágyakozom haza. Már kétszer-háromszor te­lefonáltam is, hogy otthon mi újság. - Most mi van „otthon”? - Meleg. A forró ausztrál nyár, mert, amikor legutóbb beszélgettem a fiammal, azt mondta, 42 Celsius-fokot mértek. Eközben kávézunk, s Ivan nagyapa, Helena nagyanya mesél az ausztráliai élményeiről. A nagyapa sporthorgász volt éveken át, s máris mondja, hogy mekkora pontyokat fogott, ami­kor három hónapig kinn volt az övéinél. - Horgászom én is - mondja Pali. - Csak­hogy ott nem sokra becsülik a folyami halat. Van az egyik barátomnak egy kis tava. Bulldó­zerrel alakította ki, a legelő öntözésére. Nos, azt halasztotta. Valahogyan bekerült Ausztráli­ába a pontyivadék, mi szeretjük a pontyot, de az őslakosok a macskáknak adják. - És maguk, a „jövevények”, összejönnek? Van-e hazai klub? - A székelykeveiek a legösszetartóbbak. Megalakították a Kék Duna Klubot, focicsapa­tuk is van. Ott van a legtöbb barátom, de más nemzetiségű jugoszlávokkal is tartjuk a kap­csolatot. Aztán az úgynevezett nulladik tévé­­csatornán váltakozva pergetnek görög, olasz, magyar stb. filmeket. Biztos kifizetődik nekik. Mármint a hirdetés. Mert abból van ám! - Mennyibe került az út? - Kettőnknek ötezer dollár. Másfél havi fize­tésem. - S mért nem jött együtt a család? - Júliusra terveztük, de édesapám megbete­gedett, hazajöttem a kislánnyal. Különben hat évvel ezelőtt voltunk itthon mindannyian, a fel­eségem meg két évvel ezelőtt. - Hogyan látja három hét után az itthoni helyzetet? - Nem valami biztató. Sok a duma, kevés a munka. S mint mondtam, itt a bácskai kánaán­­ban minden élelmiszer - a fizetésekhez mér­ten - drágább, mint ott. Csakhogy ott is lesz­nek bajok. Bajban az autóiipar, mert betörtek a japánok és a koreaiak. - Még egy utolsó kérdés: evett-e kenguru­húst? Szeles Pál elnevette magát, és azt válaszol­ta: - Nézze, én mégis bácskai vagyok, vajdasá­gi. Sosem ízleltem meg, bár mondják, hogy ki­váló a húsa. Akkor inkább a hal! Ennyiben maradtunk. Meg azzal búcsúztunk el, hogy talán júliusban találkozunk ismét KÁNTOR Oszkár SZELES PÁL. IVAN KISGECI, A NAGYAPA. KRISZTINA ÉS HELENA NAGYMAMA (Ótos András felvétele) 15

Next