Családi Kör, 1991. április-június (2. évfolyam, 13-25. szám)
1991-06-20 / 24. szám
Kántor Lajos Megbolondult a kutyám Mészöly Miklósnak, a Jelentés öt egérről írójának úgy van-e kutyapszichiátria (mint ahogy--------rerebből a periódusból fényképész barátom esetén nagyvárosokban sűrűn találkoztam kutya- szalonokkal, különféle kutya-szolgáltatások detés, masszázs, nyírás, ondolálás, pedikűr •a), azt mindmáig nem sikerült megtudnom, enesetre merem állítani, hogy a kutyám, fajnémet juhász, 1990 novemberéig teljesen ális volt, következésképpen nem szorult sem hés, sem elvonókúrás vagy gyógyszeres keret előtt az idén ősszel jelentkezett tünetek leízásognak, a hiteles diagnózis és a belőle követgyógymód megtalálásához (a bizonyára sok izes levelezővel folytatandó konzílium előtt),égesnek vélem Gonzó előéletét feltárni. Sőt előbbre megyek (vissza) a történetben, hogy annak - nekem és családomnak kutyái vonatú elmeállapotáról jelentést tegyek. Onnan kell kezdenem, hogy fiaim óvodás koruktól számindig kutyára vágytak, ám e kérésük, márkövetelésük teljesítését sikeresen odáztuk el,én addig, amíg tömbház-lakásunkat felcseréli a kutyatartáshoz feltételül szabott kertes is. Átköltözés után néhány héttel a fiúk (öt-hatík) jöttek a megoldással: a szomszéd bácsitki a zsinagógát vigyázza, van egy féléves fártyája, és eladja nekünk, nekik ugyanis van egy kutyájuk, a Princ anyja, aki - ezt már ér is hozzá - valóban egyedül is elláthatta a om és felvigyázói őrzését; és nem csupán mert a zsinagóga már amúgy is szinte teljel néptelenedett, hanem mert a középkorú szundkívül harcos természetű, én sem merész Ti túlságosan közel a kerítéshez, nehogy elsa a láncot és átugorjon hozzánk, i viszont törvényesen és jutányos áron, kuszul került át a mi kertünk végébe, és tizenvat esztendőn át látta el a gyümölcsfáink, főként Ottó meggy és a dió, valamint a paradicsomok rét. Anyja vadságából valamit örökölt, bár az ez, hogy kórházi emlékeiből táplálkozott nőgyanakvása. E pontos történetben nem hallom el, hogy kínai szérum okozta első németünk betegségét, fekély keletkezett a száján, s kellett. Akkoriban sok kutya pusztult el várta, a mi Princünk azonban, rendkívüli geneerejének és a sebészprofesszornak hála (aki sem az operáció után meghalt) nem csupán a maradt, hanem visszanyerte testének onalasságát, rugalmasságát. Szépségvért már nem nevezhettük volna be szájának lytalanná válása miatt, a legszebb kolozsvári znő azonban így is felfigyelt rá az utcán, olya, hogy ebből a figyelemből egy kevés nekem tt. A pontosság végett hozzá kell tennem, nem a (kutyatartóknál természetes) sétáltatás alkalmat a következmények nélküli flörtre a színésznő és Princ között; eléggé elmaraszt egész családom, magamat is beleértve, e kötelesség elhanyagolása miatt, ám a házitátus némiképpen más megvilágításba állító dolgokat. Akkor is épp utókezelésre vittem a kórházba, mint ahogy én álltam a műtőnál is, a borjúnak való altatómennyiség beinasakor, operáció előtt. Egy darabig nekem elejtette el a kórházi szenvedést, bár addig jóban voltunk, később visszaállt a bizalom vezet, esténként, amikor elengedtük a láncról, ott a lakásba, megkeresett íróasztalom meladdig böködte orrával a karomat, amíg egyfogatás erejéig nem foglalkoztam vele. Anyunk szentimentális vonatkozásait nemezem, mert akkor el kellene jutnom az öregin kiújult betegségéhez és halálának leírásatívesebben emlékezem férfiúi éveinek erejére vele. Azért mondhatom ezt, mert éles konfliktusuknak súlyosabb, távolabbi következményei szerencsére nem lettek. Barátom egy kinyomtatandó fényképalbumhoz készített felvételeket, és Princet is modellül választotta. Princ ezt nem akarta megérteni, illetve méltányolni, különösképpen azt nem, hogy épp ugrás és ugatás közben kell neki pózolnia, vagy éppen komolyan vette a feladatot, a fényképezőnek akart rontani, s egyszercsak engedett a lánckutyámat alig tudtam letépni barátom melléről. (Ing, szvetter, nadrág és injekció kellett a rend helyreállításához, bár azt hiszem, utóbbit a fényképész nem vállalta.) A Princet követő második német juhászról, a java korában, kölcsönben hozzánk került Argóról nincs sok mondanivalóm, nem mi neveltük (el), nem nőtt a szívünkhöz, mindössze pár hónapi vendégszereplésről számolhatnék be. Utána következett a fájdalmasan rövid életű Flyp, a szürke Schnauzer. Játékosságban messze felülmúlta - gondolom, fajtájából adódóan a német juhászokat, akrobatikus teljesítményekre volt képes, de így sem tudta elviselni ezt a világot. Pedig őt már nem kényszerítettük kertvégi magányba, napközben láncra; elkerített kicsi udvart kapott a folyosóval szemközt, vagyis emberközelben, a fiúk játszottak vele, edzették, tanították. Amikor csak lehetett, a nagy udvar is az övé volt. Egyszer a lépcsőfeljárónál fölfedezett régi újságokat, folyóiratokat, tanulmányozni kezdte őket, de ebből sem lett különösebb bonyodalom. Élete első versenyén azonban megfázott, tüdőgyulladást kapott, végül orvosi műhiba következtében - kellően nem sterilizált injekcióstűvel átvitt szopornyicában - pusztult el, több mint egyhónapos kínlódás után. Szükségünk volt jó néhány hónapra ahhoz, hogy kedvünk legyen újra megkutyásodni. (Az igazsághoz hozzátartozik, legalább a zárójel tűrőképességéig, hogy társbérletben, közel másfél évtizeden át ki-bejárt, közöttünk élt egy okos, hízelgő és erősen kurva fajta tacskó, aki - emberi korra átszámítva - még kilencvenévesen is szült egy szörnyet, az előző évek tisztességes, életképes korcsait követően.) És itt kezdődik a tulajdonképpeni történet, a Gonzóé - amely már egyértelműen korhoz kötött. Gonzó a nevét a keresztségben nálunk kapta (szerintem szebbet érdemelt volna, mint a bábfilmbeli) - 1988 őszén született, Bukarestben. Pedigréje nincs, bár ránézésre, sőt tüzetesebb vizsgálat alapján is, nyugodtan lehetne. Blokklakásban látta meg a napvilágot, előkelő szellemi környezetben. Személyesen ugyan sem szüleit, sem nevelőszüleit (akik négyhetes koráig gondját viselték) nem ismerem, utóbbiakról viszont kifejezetten jók az információim. Az utat Bukaresttől Kolozsvárig hálókocsin, egy kabát alá rejtve tette meg; korához és a helyzethez mérve jól viselkedett, így a kalauzi leleplezéstől megmenekült. Új otthonában az új nyelvi környezetben hamar feltalálta magát. Anyagi, azaz élelemmel való ellátottságát tekintve, feltételezhetően nem következett be (sem pozitív, sem negatív irányban) lényegi változás, vagyis ebből a szempontból nem volt nehéz átállnia. Persze, az anyatej az más, megjegyzésem csupán az emberi lehetőségekre vonatkozik. A téli hónapokat az előszobában, egy ládában töltötte, tavasztól pedig megörökölte a Flyp körülkerített kis udvarát és ólját. Lánccal mindmáig csak nyakörvi minőségben találkozott, elég ritkán, s így nem is szokhatta meg viselését. Gazdáihoz, a város és az egész ország lakosságához igazodva, mindenevővé vált, ám ebbe a mindenbe a legkevésbé a hús számítható be; ennek megfelelően csonthoz is elég ritkán jutott. Mindezt ma is természetesnek fogja fel - de azért nem utálta meg a húst. Megszerette viszont a gyümölcsöt, a hulló alma, körte - saját kezdeményezésére - tápláléka kiegészítőjének bizonyult. A dióval idén őszig nem törődött. Szeptember-októberben arra figyeltünk föl, hogy az udvar reggelente tele van feltört dióval. Ilyen pusztítást végeznének újabban a csókák? Aztán a ropogtatás éjszakai zaja megadta a magyarázatot: Gonzó a dézsmáló, mesterien töri fel a diót. Védekezni ez ellen aligha lehet, aligha szabad fenyítéssel - legfeljebb esti tallózással fű és kavics között. Természetesen nem e fölfedezés mondatja velem, hogy a kutyám megbolondult. Hanem a legújabb kora reggeli szórakozása - amit már az én híres toleranciám sem tud elviselni. Éjszakára, hagyományosan, a kutyáé az udvar, amit Gonzó úgy értelmez, hogy minden utcai járókelőt, a zárt fakapu előtt elhaladót megugat. Nyilván ebben sincs semmi természetellenes. Az már bírálhatóbb, hogy ilyenkor hatalmas erővel ugrik a kapunak, dong belé a ház. E szokásának azonban, újabban, van továbbja is. A kapun belül, úgy másfél méter magasságban található a levélszekrény, amelyet egy szeg tart bezárva. Gonzó rájött, hogy megfelelő számú döngetés után a szeg enged, kihull, és ő hozzájuthat a friss lapokhoz. Néhány hétig el voltunk utazva, s ezalatt rászokott reggeliben a Szabadságra, a Helikonra, sőt a Keresztény Szóra is. Ami viszont ennél súlyosabb, a sógoromnak járó Aderaul ín libertate (Igazság a szabadságban) néhány számát is szétolvasta. Ez pedig, tekintve a lap uszító cikkeinek mennyiségét, ártalmas a Gonzó egészségére. Különösen ha figyelembe veszem, hogy amióta a sajtóval ilyen behatóan foglalkozik, nem nyúl a dióhoz. Elhatároztam: ezután csak éjfélig tart a Gonzó szabadsága. A gyógyulás jeleként érzékelem, hogy ismét rákapott a dióra. NÉMETH MÁTYÁS RAJZA