Családi Kör, 1991. április-június (2. évfolyam, 13-25. szám)

1991-06-20 / 24. szám

Képzőművészeti hagyományaink Kálmán Péter, az „ismeretlen" negyedik 4941 -ben a szabadkai laktanyában négy I­I . bácskai festőművész ette a komisz­kenyeret: Pechán József, Kálmán Péter, Oláh Sándor és Baranyi Károly. A Hadsegélyző Hivatal állományába tartoztak, polgári foglalkozásukat itt is zavartalanul űzték, ezzel kerülték el, ha ideigle­nesen is, a frontszolgálatot. „Most már hárman vol­tak, akiktől tanultam: Oláh, Pechán és Kálmán. Minden szabad időmet velük töltöttem..." - így ír önéletrajzában ezekről a napokról Baranyi Károly, a legfiatalabb a négy közül, aki majd később szob­rászként fog érvényesülni. Még azt is feljegyezte, hogy Pechán és Kálmán „egy külön szobában kap­tak elhelyezést és megfestettek mindenkit, akinek valamilyen magasabb rangja volt”. Ők ekkor már neves festők voltak, a külön elbírálás a befutott művészeknek szólt. A szabadkai kényszertalálkozónak persze nincs művészettörténeti jelentősége, még Vajdaságra nézve sem. A háborús kavarodás véletlenje tömö­rítette egy helyre a bácskai festőket, esetleg egy művészetpártoló felettes keze lehetett még benne. Tulajdonképpen az összefutott személyek az érde­kesek: kettő is van közöttük, akiktől majd számítani kezdik a jugoszláviai magyar képzőművészet indu­lását. Mindenekelőtt Pechán Józseftől, akinek egész életműve - szerencséjére vagy szerencsét­lenségére, ezt most ne firtassuk - ide tartozik, mintegy jelképezve a kezdetet is meg a folytonos­ságot is. Némi megszorítással ezt mondhatjuk Oláhra is, Baranyi viszont már ahhoz a nemzedék­hez tartozott, amely a két háború között fog majd kibontakozni - Balázs G. Árpád, Farkas Béla, Hus­­véth Lajos és mások nemzedékéhez. Kálmán Péter teljesen kiesik egy ilyen nézőpont­ból, ő másfelé tájékozódott, úgyhogy a „szabadkai négyek" közül róla nem sok szó esik sem a két há­­­­ború között, sem a felszabadulás után. Még előz­­­ményként is csak elvétve emlegetik, ami már az igazságtalansággal határos. Vajon ki is ez az elhallgatott festő, az ismeretlen negyedik? Kálmán Péter Zsablyán született 1877. február 28-án, azaz a mezőváros egyik cselédtanyáján. Szülei, Kálmán György és Gyurcsik Erzsébet, a Ti­sza túlsó partjáról, a bánáti oldalról, Törökbecséről jöttek át, s szegődtek el béresnek az egyik nagy­­gazdánál. Szolgasors várt Kálmán Péterre is, ha serdülő korában nem tűnik ki rajztehetségével. Már akkor fűtötte a nyugtalanság, vonzotta a nagy­világ, csakhogy a továbbtanulásra nem sok re­mény volt, a földmunkás szülők ilyen terhet nem voltak képesek magukra venni. Akadt azonban több helybeli pártfogója, akiknek feltűnt „a tanyai suhanc” néhány faragványa, ceruzacsonkkal meg­rajzolt portréja a szállási emberekről, s végül is ők a múlt század kilencvenes éveinek derekán bese­gítették „egy újvidéki arcképfestőhöz”. Ez a mester, Singer József, valójában fényké­pész volt - montenegrói udvari fényképész, ahogy képeinek hátlapján fel volt tüntetve -, műtermét sa­ját házában tartotta a Duna utca 9. alatt. Jól műkö­dő üzletében sok munka volt, úgyhogy szüksége volt a jókezű zsablyai fiúra. Csakhamar bevezette a retusálás titkaiba, de fényképek után néhány portrét is festetett vele, ez­­ két, mivel’ megnyerte tetszését, eredeti műként k tette a Duna utcai mű­termének kirakatába: aki óhajtott, rendelhetett. Inaskorában készült egy tenyérnyi deszkára festett arckép is, amelyet évtizedek múltán is féltve őrzött müncheni otthonában. Egy ünneplőbe öltözött cse­lédasszonyt ábrázolt - az édesanyját. Kálmán Péter katonaidejét Zágrábban, Ljublja­nában és Budapesten, szolgálta, majd az újvidéki fényképész Zomborban élő öccséhez, Singer Sa­muhoz került, akinek szintén fényképészeti műter­me volt. Ő még bátyjánál figyelt fel a tehetséges fi­atalemberre, magához édesgette, s azt várta tőle, hogy a fényképészsegéd fizetésért elsősorban kuncsaftjainak arcképét fesse meg. Amikor elkerült a müncheni akadémiára, Kálmán akkor is neki küldte vásznait, hogy értékesítse, a nyári hónapo­kat is nála töltötte, s kosztért, kvártélyért festett ne­ki. Ezzel magyarázható, hogy a zombori múzeum­ban mintegy húsz vászna található, ha hinni lehet a leltárkönyveknek. A magángyűjteményekben szin­tén van néhány műve. Kálmán becsvágyát zombori helyzete érthetően nem elégíthette ki, ezért a XX. század legelején - 1902-ben vagy 1903-ban - már a budapesti Stre­­lisky-műteremben találjuk. Itt is fényképész, de most már komolyabb kísérletet tehet, hogy a kép­zőművészeti élet fő sodrába kerüljön. Sikerült neki bejutnia Székely Bertalanhoz, aki akkoriban a Min­­tarajziskola és Rajztanárképző Intézet igazgatója volt. Ő pártfogásba vette a tehetséges fiatalem­bert, órákat adott neki, s végül az ő segítségével jutott ki Münchenbe is. Wagner Sándorhoz. Kálmán Péter 1904-ben került ki a bajor főváros­ba, az ottani akadémiára, majd Rómában folytatta tanulmányait, aztán ismét Münchenben. Közben állandóan kiállít, főleg a Glaspalastban, amely va­lamikor rangot jelentett, de ennek nimbuszát ma­gával vitte az eltűnő XIX. század. 1911-ben meg­kapja az akadémia legnagyobb kitüntetését, 1912- ben pedig megrendezi első önálló müncheni tárla­tát. Az akadémizmus fellegvárában egy új csillag születését ünneplik, Budapesten is felfigyelnek rá. „A Kunstverein kiállításai is újabban majd mindig nívótlanok. Elöregedett glaspalastiak uralják a jó öreg falakat és így annál szenzációsabban hatott egy egész fiatal magyar művésznek, Kálmán Pé­ternek a kollekciója...” - írta 1913 elején Lyka Ká­roly lapja, a Művészet. Amikor tehát 1915-ben bevonult Szabadkára, már egy felfelé ívelő pálya állt mögötte. Pechánt régi ismerősként köszöntötte: ő volt az, aki tanuló éveinek elején Münchenben felkarolta, akitől az el­ső palettát kapta, s akivel később is tartotta a ba­rátságot, így felkereste Pechánt pesti műtermében is. Majdnem egyidősek voltak, kortársak, bácskai­ak. Az első világháború után Kálmán Péter Mün­chenben telepedett le, felvette a német állampol­gárságot. Egymás után rendezi kiállításait, a bajor főváros leghíresebb festőjeként ünnepült. Mün­chen hagyományának utolsó megtestesítőjét látják benne. Állami megrendeléseket kap; amit a megté­pázott hírnevű képzőművészeti központ még nyújt­hat, azt mind megadja neki. A nemzetközi siker sem marad el, így 1930-ban a barcelonai Arte Mo­ 1­derneben rendezett nemzetközi műtárlaton arany­érmet kap. 1927-ben, ötvenedik születésnapja alkalmából abban a hatalmas üvegpalotában, a Glaspalast­ban rendezik meg gyűjteményes kiállítását, ame­lyet a modern német művészet árja is már nagy ív­ben elkerült. Még ebben az évben Budapesten is bemutatkozik, s újra felfedezik. „... A tárlat legjob­­­­ban reprezentált kiállítója a müncheni Kálmán Pé­­­­ter. Ő egész termet kapott a Nemzeti Szalon kiállí­tásán... - írja a Képzőművészet 6. száma 1928- ban - ... az ő naturalista piktúrája egy ízig-vérig művészi temperamentummal átitatott festő nagy­­vonalú művészete.” Hatvanéves kora után már alig vette kézbe az ecsetet, visszavonultan élt saját tervezésű alpesi villájában, Nussdorf táján. Életének utolsó két-há­­rom évtizedéről nincsenek adataink. Egyes forrá­sok szerint 1966-ban halt meg, 89 éves korában. Kálmán Péter a portrék és aktok mellett az élet­képek sokaságát festette meg, szinte elmerült a mindennapi élet részleteinek, az esetlegesnek, az anekdotaszerűnek az ábrázolásában (A nagyma­ma büszkesége, Hegedülő nő, Cigánylány­). Malo­­nyay Dezső a Münkheni társaság című festményé­ről írta, hogy ezen egy kiterjedt rokonságot jelení­tett meg „egészségben, tobzódó életkedvben, vi­harbíró erőben". Az életvidám alakok vonzó, realis­ta ábrázolási módja folytán Kálmánt sokszor ha­sonlították a régi holland mesterekhez, Franz Hais­­hoz például, a Rembrandt előtti korszak legna­gyobb alakjához meg az egyszerű motívumokat, zsánerszerű portrékat zseniálisan festő Vermeer van Delfthez. Kortársai közül rokonságba hozták Anders Zornnal, a század eleji svéd festészet leg­kitűnőbb mesterével és Wilhelm Leiblvel, a XIX. század egyik legjelentősebb német festőjével, akit Kálmán egyébként mestereként is tisztelt. Hogy azok az összevetések mennyire helytálló­ak és hogy tulajdonképpen mit is jelentenek, arról hosszan lehetne beszélni, az viszont tagadhatat­lan, hogy Kálmán Péter a XX. század első harma­dában München vezető festője volt. Életművét, bácskai gyökérzete miatt is, illene jobban megis­merni, itteni hagyatékát megfelelőbben kezelni. A Zombori Múzeum leltárkönyvei 20 művét tartják számon, Pavle Vasic Umetnicka topografija Som­bora című, 1984-ben megjelent könyve viszont csak „több mint tízről” tud. Hogy mennyi is van tu­lajdonképpen, nem lehetett megállapítani - hozzá­férhetetlenek. A legjobb esetben valamelyik depó mélyén lapulnak.* A jugoszláviai magyar festészet egy elképzelt galériájában Kálmán Péternek megvan a maga he­lye: egy esetleges, az Előzmények címet viselő gyűjtemény legvégére kerülne. A verseci Melegh Gábor, a becsei Than Mór, a* palánkai Eisenhut Ferenc, a kulai Jakobey Károly, a zombori Juhász Árpád után. 1985 KALAPIS Zoltán * A szerző Festők nyomában című kötetéből, amely tavaly jeter*"*» meg az újvidéki Forum kiadásában

Next