Családi Kör, 1999. január-március (10. évfolyam, 1-12. szám)

1999-03-11 / 10. szám

tehettem, én is megkíséreltem a beszállást. Megmerült erősen, és veszedelmesen bille­gett, de azért elképzelhetőnek látszott egy rö­vid utazás. Sovány kamaszok voltunk, a teknő meg valóban nagy volt. Nehezen indult a me­sehajó. Ütemre lapátoltunk két kezünkkel, s lassan elhúztunk a nád mellett. A teknő úgy gyúrta a vizet, mint a víziló a Nílusban. Óvatos vergődéssel haladtunk a nádasok közti folyo­sókon. Néhány szárcsa meghökkenve bámult bennünket a hínármező széléről. - Tekintélyünk van a vízilakók között - ál­lapította meg a megszállott koporsóadmirális. Valami történni fog... Viszontagságos hajókázás után találtunk egy szigetet, de nem tudtunk kikötni, mert körülfogta a nád. Kerülgettük egy darabig, azután egy ritkásabb helyen megpróbáltuk a partra szállást. Miska a nádat hajlítgatta két­felé, én meg a szálakat összefogva taszítot­tam előre az idomtalan teknőt. Végre kiszálltunk. A kerek szigeten egy fűzfa állt. A nap már átcsillant a nádas felett, de azért vacogtunk a hideg, csatakos fűben. Ruhánk, cipőnk ned­ves volt a bő harmattól. - Le kellene vetkőzni és napos helyet ke­resni - vélekedtem. - Szóval nem akarsz itt maradni? Pedig szép Robinson válna belőled. Végül is fürdőruhára vetkőztünk, és felső­ruháinkat felaggattuk a fűzfára. Aztán jó erős rögzítő karókat vágtunk. Reménykedve száll­tunk be az immár megszokott faládába. Csak a szerszámokat és egy-egy darab vajas kenyeret vittünk magunkkal az expedícióra. Egy tágas tisztáson leszúrtuk a karókat, és erősen oda­kötöttük a teknő füleihez. Most már nem kellett félnünk a felborulástól. Persze felállni így sem lehetett. Szerszámunkat igyekeztünk egyene­sen a nád tövébe vetni, ami ülőhelyzetben egy­általán nem volt könnyű dolog, a saját találmá­­nyú orsóval. A zsinór is megnedvesedett és a feltekert része erősen tapadt. Azért néhány próbálkozás után sikerült a dugót a nád szélé­hez ejteni. A gilisztát a fenék felett tartották, vagy húsz centire a másfél méteres vízben. A tükörsima víz lustán párolgott és a felfe­lé hágó nap enyhén melengette libabőrös tagjainkat. Eltelt vagy húsz perc, s ekkor Mis­ka dugója megmozdult. Izgatottan lestük a parafadugó játékát. Himbálódzott egy dara­big, azután néhányszor lemerült az eleje, vé­gül ferde állásban tétován megindult a nád fe­lé. Miska berántott, majd elkapta a zsinórt, és úgy vonszolta az ellenkező halat. Jó félki­lós compó volt, örültünk, de csalódtunk is, mert potykát vártunk. Éreztük, hogy ebben a titokzatos világban történni fog valami. Min­den lehetségesnek látszott, és éberségünk egy pillanatra sem lankadt. Miska sikeresen bevetett, s a csend ismét teljessé vált. Elindul a dugó Jó ideig ültünk, s egyszer csak oldalt meg­­zörrent a nád. A fejemet is csak óvatosan mer­tem odafordítani. Rezgett, rázkódott, imboly­gott néhány szál. Komoly potyka fészkelődött körülötte. Néhány másodperc múlva a dugó közelében is megkezdődött a mozgás, aztán hirtelen megszűnt. Miska dugója ugyanakkor határozott ívben elindult. Barátom berántott erősen, és tartotta a meghajlott fűzfanyelet.­­ Húzd hátra egé­szen, mert bemegy a nádba - suttogtam re­kedten az izgalomtól. Miska szót fogadott, hátra erőszakolta a tán­coló nyelet, és ismét kézbe kapta a zsinórt. Csapkodott, rán­gatózott a potyka, de Miska vonszolta befelé kíméletlenül. Szeren­csére jól akadt a vas­tag hasú horog. Hos­­­szabb pocskolás után felhúztuk a fejét és beemeltük. Nagy üg­­­gyel-bajjal felfűztük a csomagolóspárgából készült füzérre, és oda­kötöttük a karóhoz. Másfél kiló körüli vad­ponty volt. Miska fulladozott az izgalomtól. Nagy esemény volt a tízdekás keszeg után. Meg sem pihentünk, elindult az én dugóm is. Pedig nem számítottunk kapásra a nagy zűr­zavar és csobogás után. Még idejében be­rántottam, és húztam kifelé. Jóképű potyka volt, de a teknő mellett leszakadt a horogról. Mohón akartam halat fogni, s most, hogy vi­gasztalanul meglazult az üres zsinór, azt hit­tem, a szívem szakad ki a helyéből. A nagy izgalom után igencsak elkesered­tem. Igazságtalannak éreztem az egész világ­rendet. Fásultan kísérleteztem a bevetéssel, aztán kezdődött a lélektelen várakozás. Fél óráig teljes csend volt. A bukdácsoló szárcsá­kat néztem unatkozva, lábam már egészen el­gémberedett a kellemetlen üléstől. Váratlanul lemerült a dugó. Aztán meglazult, majd hirte­len megfeszült a zsinór. Nagyot rántottam a nyélen, és éreztem az erős ellenállást. A sza­bad víz felé menekült a potyka. Teljes erőm­mel tartottam a nyelet, ami már aggodalmasan hajladozott. A hal nagyon próbára tett. Tízmé­teres körzetben, kegyetlenül feszítve a zsi­nórt, körüljárta a teknőt. Ülő helyzetben alig bírtam tartani. Miska beszedte a szerszámát, hogy ne akadályozza a zsinórom útját. Végül a ponty nagy erővel a nádas felé iramodott. Mindenre felkészültem, lesz, ami lesz. Erősen tartottam a fűzfa nyelet, ha törik, hát törjön. A hal azonban kifulladhatott az irgalmatlan haj­szában, és sikerült megragadnom a zsinórt. Egészen közel húztam, de olyat csapott és rántott, hogy engednem kellett. Még jó, hogy ismét el tudtam kapni a nyelet. Felfelé emel­tem, és nem hagytam előrebukni. Hajmeresz­tően meghajlott már, mire a potyka egyszerre csak lankadtan felfeküdt a vízre. Sebesen be­vontattam, s egyesült erővel beemeltük a tek­­nőbe. Vagy négy kilósra becsültük. Reszkető kézzel fűztem át a füzért a kopoltyúján, a hor­got csak azután vettem ki a szájából. A cson­tos orrában akadt meg a horog jó erősen. A mérleg tanulsága Az átélt izgalomtól egészen elgyengültem. Remegett minden tagom, a torkom kiszáradt. Nagyokat nyeltem, és sűrűn pillantgattam a karóhoz kötött halra, hogy megvan-e még. Azt hiszem, csak az életem árán vehették volna el tőlem. Én ezt a halat többre értékelem, mint minden későbbi zsákmányomat. Aki gyerek­korában horgászott fűzfanyéllel egy imbolygó teknőből, az megért engem. Hazafelé gyors iramban ügettünk a zsák­mánnyal, de most már ketten vittük a felma­gasztosult teknőt, meg benne a fű közé rejtett halakat. Otthon megmértem a pontyomat. Három kiló negyvenöt dekát nyomott. Csoda-e, ha ezek után horgász vált belő­lem? ZSERAI Zsolt Csontavér Horgász olvasóink figyelmébe! Az idén is lesz Aranyhorog verseny Ezúttal még csak jelezni kívánjuk, hogy a Családi Kör az idén is megszer­vezi az Aranyhorog versenyt. Annyit azonban máris elárulhatunk, hogy ko­rábbi időpontban tartjuk majd meg, mint a tavalyit. Azonkívül a részvételi feltéte­lek némileg módosulnak, vagyis tovább­ra is marad az íráskötelezettség, de ez­úttal nem a kedvenc horgászvíz leírása lesz a feladat. Hogy az pontosan mi lesz, arról és a többi tudnivalóról is lapunk el­következő számaiban írunk bővebben. 43 / 1999. MÁRCIUS 11.

Next