Családi Kör, 1999. július-szeptember (10. évfolyam, 26-39. szám)

1999-08-19 / 33. szám

A­lakulhatna ismét magyar művelődési egyesület Bácspalánkán. Évek óta dédelgetett elképzelés ez. Megvalósul-e, teljesül-e a vá­ros magyarjainak az álma? Néhány hónappal ezelőtt úgy éreztem, hogy nem lesz nehéz megadni a választ. Bakos Pál telefonhívása ültette el bennem a derűlátás csíráját. Bakos Pál nyugdíjas műszerész, textilipari tervező élete, munkássága elválaszthatatlan a Duna-parti kisváros művelő­dési életétől. Az utóbbi fél évszázad alatt mindig ott volt a történések kö­zéppontjában, és így talán természetes is, ha ma Palánka hiteles króniká­saként tartjuk számon, már ami az ott élő mintegy másfél ezres magyarság sorsát illeti. Ő az az ember, aki, ott helyben, töretlen hit­tel élesztgeti a hunyorgó parazsat. Örömmel közölte ve­lem az év elején, hogy április 17-én megtartják az új egyesület alakuló közgyűlését. Az alapításhoz szüksé­ges dokumentumok elkészültek, tehát az egyesület alapszabálya, a szakosztályokra vonatkozó elképzelé­sek, munkaterv, miegymás. Sajnos, helyiséggel egyelő­re nem rendelkeznek, de remélik, hogy ez a nagyon fontos kérdés is megoldódik. Munkájukban segítséget várnak az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egye­sülettől, valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Szövet­ségtől. Az egyesület Vecsera Sándor nevét veszi föl. Vecsera Sándor? Az meg kicsoda? - kérdezhet­nénk és kérdezzük is bizonyára. Irodalmár-e, közéleti személyiség, akinek a neve már valamiféle magasabb szférákban található? Nem. Vecsera Sándor nevét a palánkaiaknak az iránta való mélységes tisztelete, meg­becsülése tette fényessé, s meg kell mondanom, hogy ezt a tiszteletet, megbecsülést szemben most igazán nem tudnák kifejezni emléke iránt! Vecsera Sándor Temerinből került Palánkára. Temerinben igen tehetsé­ges amatőr festőként ismerték, aki, mellesleg, részt vett az ottani műkedvelők munkájában is. Ez az érdeklődé­se, a világot jelentő deszkák iránti vonzalma aztán életét is nagymértékben meghatározta. Amikor ugyanis a negyvenes évek közepén, már mint palánkai lakos, bekapcsolódott az akkor alakult Petőfi Művelődési Egye­sület tevékenységébe, sőt a színjátszó csoport vezetését is rábízták, sor­sa, a nemzet napszámosának sorsa „megpecsételődött". A palánkai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület 1945 őszén alakult meg, és 1957-ben számolták föl, amikor is csak a színjátszó szakosztály maradt meg, de úgy, hogy azt az akkor alakult Városi Amatőr Népszínház­ba helyezték át. Ott együtt voltak akkor a szerb, a szlovák és a magyar színjátszók... Tulajdonképpen emiatt halt el a munka! Az első színielőadás­­ra 1946-ban került sor. A Gerde Tamás lánya című háromfelvonásos nép­színművet mutatta be elsőként az új egyesület színjátszó csoportja. A kö­vetkező évben, 1947-ben a Dózsa György című Sárközi-dráma került bemutatásra. Az előadásban 32 férfiszereplő mutatkozott be. Azután ját­szották még: A csikós, A bor, A cigány, a Csavargó lány, a Mágnás Miska, a Ludas Matyi, az Aranymadár, az Ember a híd alatt, A betyár, a János vi­téz, a Falu rossza, az Ördög, a Házi tücsök, a Liliomfi című közismert da­rabokat is. Bakos Pál szeretettel, őszinte ragaszkodással beszél a palánkaiak Sa­nyi bácsijáról:­­ Vecsera bácsi igen sokoldalú volt. Játszott, rendezett, rendkívüli ér­zékkel válogatta ki a műsorra tűzendő darabokat, a pedagógus türelmé­vel, hozzáállásával vezette a próbákat, szerettette meg a palánkai fiatalok­kal a színjátszást. Azonkívül ő tervezte a díszleteket, a ruhákat. Egyszóval: mindent csinált.­­ Nem volt könnyű, amit elvállalt Az ottani magyarság zöme Vajdaság különböző részeiből, de főleg a környékbeli falvakból, pusztákról telepe­dett be. Aztán ott volt a 2. világháború után ottrekedt, de magyarul is tudó németség. Az egyesület munkájába ők is, mármint a németek, bekapcso­lódtak. Vecsera Sándor össze tudta fogni ezt az eléggé sokszínű közösséget, és a színjátszókkal olyan előadásokat produkált, amelyekre méltán büszkék lehettek a palánkaiak. És büszkék is voltak! - Vecsera Sándor a nemzet igazi napszámosa volt. Soha sem kért, de mindig adott. Buzdított, dicsért, de követelt is, tanított és bírált. Istápolta, pallérozta anyanyelvünket. Megmutatta annak a függöny mögötti világnak minden titkát. Persze, munkássága azért nem volt felhőtlen. Az út, amely kezdetben simának bizonyult, mindinkább göröngyössé vált, mind több­­ lett az akadály. Különösen az ötvenes évek eleje villantotta fel a megtorpa­nás veszélyét. Az egyesületet kilakoltatták előbbi, ide­álisnak mondható otthonából és egy igen rossz álla­potban lévő, több kisebb teremből álló kocsma­helyiségbe helyezték át. Vecsera Sándor azonban, színjátszóival együtt, összeszedte magát. „Ne csüg­gedjetek, gyerekek!" - hangoztatta, és mi mindannyi­an híven követtük a Sanyi bácsit. - Vecsera Sándor harcos ember volt. Kemény ember. Konokul tette a dolgát. Hihetetlen akaraterővel hagyta maga mögött az akadályokat, amelyek néha át­hidalhatatlannak látszottak. Aztán egyszerre mégis el­fáradt. Ott benn, a lelke mélyén tört valami darabokra, és amikor a fogyatkozó helybeli magyar közösség köz­­művelődési életét végleg elnyelte a meg nem értés mocsara, ő a festészethez menekült. Hatvankilenc éves korában, 1984-ben hunyt el. Bakos Pál monológszerű vallomása nemcsak Ve­csera Sándor emléke előtt tiszteleg, de érzékelteti egy kisebbség művelődési életének fényeit és árnyait is. Mert - valljuk be őszintén - a palánkai magyarok mű­velődési életéről keveset tudtunk. S bizony, napjaink­ban is, amikor ezt a témát említem mások előtt, meg­lepetéssel néznek rám, mintha azt kérdeznék: hát élnek m­­ég ott magyarok? Élnek bizony! S mi sem bizonyítja jobban ezt a tényt, mint az, hogy újra művelődési egyesület alakításának a gondolatá­val foglalkoznak, illetve foglalkoztak - nem titkolt lelkesedéssel - a bom­bázások előtt. Április 17-ére tervezték az alakuló közgyűlést. Semmi sem lett belőle, ami, ugye, érthető is. Március 24-én elszabadult a pokol, s ezzel voltunk elfoglalva. A palánkai művelődési egyesület születését a váratlan, a döb­benetes események levették a napirendről. Remélem, hogy csak egyelő­re! Habár, most, hogy újra telefonkapcsolatba kerültem Bakos Pállal, hogy újra hallottuk egymást, mintha hangjában már nem éreztem volna azt a márciusi lelkesedést, azt az elszántságot, amellyel a művelődési egyesü­letről beszélt. Csöndesen, szomorúan rakta egymás mellé a szavakat, amikor rákérdeztem, hogy mikorra tervezik az alakuló közgyűlést: „Az em­berek, legalábbis néhányan, már nem lelkendeznek úgy, mint pár hónap­pal ezelőtt. Félnek, mert mintha megváltozott volna körülöttük a légkör, mintha az emberek kapcsolatait a bizalmatlanság felhője árnyékolná be. Nem tudom, hogy sikerül-e föloldanunk ezt a légkört, sikerül-e újra a mű­velődési egyesület megalakítása köré állítani a palánkai magyarság kis kö­zösségét. Ezért aztán hogy mikorra sikerül újra kitűzni az alakuló ülés dá­tumát, még nem tudom." Az utóbbi néhány hónap mély nyomot hagyott bennünk, tudom, hogy körülöttünk sok minden megváltozott, negatív értelemben. Ennek ellené­re szeretném hinni és remélni, hogy az az őszinte elhatározás, akarás, amely az új egyesülettel kapcsolatos elképzeléseket megelőlegezte, tá­mogatta, a palánkai magyarság körében nem lett ennek a kegyetlen idő­szaknak az áldozata! Örülnék, ha igazam lenne, és az elhalasztott alakuló ülésre minél előbb sor kerülne. Tartoznak ezzel a palánkaiak nemcsak ön­maguknak, hanem az új egyesület névadója, Vecsera Sándor és a hozzá hasonlók emlékének is! FARAGÓ Árpád Kezdeményezések Új művelődési egyesület Palánkán? Vannak még megválaszolatlan kérdések a helybeli magyarság kulturális életében 19 / 1999. AUGUSZTUS 19.

Next