Családi Kör, 1999. július-szeptember (10. évfolyam, 26-39. szám)
1999-08-19 / 33. szám
Alakulhatna ismét magyar művelődési egyesület Bácspalánkán. Évek óta dédelgetett elképzelés ez. Megvalósul-e, teljesül-e a város magyarjainak az álma? Néhány hónappal ezelőtt úgy éreztem, hogy nem lesz nehéz megadni a választ. Bakos Pál telefonhívása ültette el bennem a derűlátás csíráját. Bakos Pál nyugdíjas műszerész, textilipari tervező élete, munkássága elválaszthatatlan a Duna-parti kisváros művelődési életétől. Az utóbbi fél évszázad alatt mindig ott volt a történések középpontjában, és így talán természetes is, ha ma Palánka hiteles krónikásaként tartjuk számon, már ami az ott élő mintegy másfél ezres magyarság sorsát illeti. Ő az az ember, aki, ott helyben, töretlen hittel élesztgeti a hunyorgó parazsat. Örömmel közölte velem az év elején, hogy április 17-én megtartják az új egyesület alakuló közgyűlését. Az alapításhoz szükséges dokumentumok elkészültek, tehát az egyesület alapszabálya, a szakosztályokra vonatkozó elképzelések, munkaterv, miegymás. Sajnos, helyiséggel egyelőre nem rendelkeznek, de remélik, hogy ez a nagyon fontos kérdés is megoldódik. Munkájukban segítséget várnak az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesülettől, valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségtől. Az egyesület Vecsera Sándor nevét veszi föl. Vecsera Sándor? Az meg kicsoda? - kérdezhetnénk és kérdezzük is bizonyára. Irodalmár-e, közéleti személyiség, akinek a neve már valamiféle magasabb szférákban található? Nem. Vecsera Sándor nevét a palánkaiaknak az iránta való mélységes tisztelete, megbecsülése tette fényessé, s meg kell mondanom, hogy ezt a tiszteletet, megbecsülést szemben most igazán nem tudnák kifejezni emléke iránt! Vecsera Sándor Temerinből került Palánkára. Temerinben igen tehetséges amatőr festőként ismerték, aki, mellesleg, részt vett az ottani műkedvelők munkájában is. Ez az érdeklődése, a világot jelentő deszkák iránti vonzalma aztán életét is nagymértékben meghatározta. Amikor ugyanis a negyvenes évek közepén, már mint palánkai lakos, bekapcsolódott az akkor alakult Petőfi Művelődési Egyesület tevékenységébe, sőt a színjátszó csoport vezetését is rábízták, sorsa, a nemzet napszámosának sorsa „megpecsételődött". A palánkai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület 1945 őszén alakult meg, és 1957-ben számolták föl, amikor is csak a színjátszó szakosztály maradt meg, de úgy, hogy azt az akkor alakult Városi Amatőr Népszínházba helyezték át. Ott együtt voltak akkor a szerb, a szlovák és a magyar színjátszók... Tulajdonképpen emiatt halt el a munka! Az első színielőadásra 1946-ban került sor. A Gerde Tamás lánya című háromfelvonásos népszínművet mutatta be elsőként az új egyesület színjátszó csoportja. A következő évben, 1947-ben a Dózsa György című Sárközi-dráma került bemutatásra. Az előadásban 32 férfiszereplő mutatkozott be. Azután játszották még: A csikós, A bor, A cigány, a Csavargó lány, a Mágnás Miska, a Ludas Matyi, az Aranymadár, az Ember a híd alatt, A betyár, a János vitéz, a Falu rossza, az Ördög, a Házi tücsök, a Liliomfi című közismert darabokat is. Bakos Pál szeretettel, őszinte ragaszkodással beszél a palánkaiak Sanyi bácsijáról: Vecsera bácsi igen sokoldalú volt. Játszott, rendezett, rendkívüli érzékkel válogatta ki a műsorra tűzendő darabokat, a pedagógus türelmével, hozzáállásával vezette a próbákat, szerettette meg a palánkai fiatalokkal a színjátszást. Azonkívül ő tervezte a díszleteket, a ruhákat. Egyszóval: mindent csinált. Nem volt könnyű, amit elvállalt Az ottani magyarság zöme Vajdaság különböző részeiből, de főleg a környékbeli falvakból, pusztákról telepedett be. Aztán ott volt a 2. világháború után ottrekedt, de magyarul is tudó németség. Az egyesület munkájába ők is, mármint a németek, bekapcsolódtak. Vecsera Sándor össze tudta fogni ezt az eléggé sokszínű közösséget, és a színjátszókkal olyan előadásokat produkált, amelyekre méltán büszkék lehettek a palánkaiak. És büszkék is voltak! - Vecsera Sándor a nemzet igazi napszámosa volt. Soha sem kért, de mindig adott. Buzdított, dicsért, de követelt is, tanított és bírált. Istápolta, pallérozta anyanyelvünket. Megmutatta annak a függöny mögötti világnak minden titkát. Persze, munkássága azért nem volt felhőtlen. Az út, amely kezdetben simának bizonyult, mindinkább göröngyössé vált, mind több lett az akadály. Különösen az ötvenes évek eleje villantotta fel a megtorpanás veszélyét. Az egyesületet kilakoltatták előbbi, ideálisnak mondható otthonából és egy igen rossz állapotban lévő, több kisebb teremből álló kocsmahelyiségbe helyezték át. Vecsera Sándor azonban, színjátszóival együtt, összeszedte magát. „Ne csüggedjetek, gyerekek!" - hangoztatta, és mi mindannyian híven követtük a Sanyi bácsit. - Vecsera Sándor harcos ember volt. Kemény ember. Konokul tette a dolgát. Hihetetlen akaraterővel hagyta maga mögött az akadályokat, amelyek néha áthidalhatatlannak látszottak. Aztán egyszerre mégis elfáradt. Ott benn, a lelke mélyén tört valami darabokra, és amikor a fogyatkozó helybeli magyar közösség közművelődési életét végleg elnyelte a meg nem értés mocsara, ő a festészethez menekült. Hatvankilenc éves korában, 1984-ben hunyt el. Bakos Pál monológszerű vallomása nemcsak Vecsera Sándor emléke előtt tiszteleg, de érzékelteti egy kisebbség művelődési életének fényeit és árnyait is. Mert - valljuk be őszintén - a palánkai magyarok művelődési életéről keveset tudtunk. S bizony, napjainkban is, amikor ezt a témát említem mások előtt, meglepetéssel néznek rám, mintha azt kérdeznék: hát élnek még ott magyarok? Élnek bizony! S mi sem bizonyítja jobban ezt a tényt, mint az, hogy újra művelődési egyesület alakításának a gondolatával foglalkoznak, illetve foglalkoztak - nem titkolt lelkesedéssel - a bombázások előtt. Április 17-ére tervezték az alakuló közgyűlést. Semmi sem lett belőle, ami, ugye, érthető is. Március 24-én elszabadult a pokol, s ezzel voltunk elfoglalva. A palánkai művelődési egyesület születését a váratlan, a döbbenetes események levették a napirendről. Remélem, hogy csak egyelőre! Habár, most, hogy újra telefonkapcsolatba kerültem Bakos Pállal, hogy újra hallottuk egymást, mintha hangjában már nem éreztem volna azt a márciusi lelkesedést, azt az elszántságot, amellyel a művelődési egyesületről beszélt. Csöndesen, szomorúan rakta egymás mellé a szavakat, amikor rákérdeztem, hogy mikorra tervezik az alakuló közgyűlést: „Az emberek, legalábbis néhányan, már nem lelkendeznek úgy, mint pár hónappal ezelőtt. Félnek, mert mintha megváltozott volna körülöttük a légkör, mintha az emberek kapcsolatait a bizalmatlanság felhője árnyékolná be. Nem tudom, hogy sikerül-e föloldanunk ezt a légkört, sikerül-e újra a művelődési egyesület megalakítása köré állítani a palánkai magyarság kis közösségét. Ezért aztán hogy mikorra sikerül újra kitűzni az alakuló ülés dátumát, még nem tudom." Az utóbbi néhány hónap mély nyomot hagyott bennünk, tudom, hogy körülöttünk sok minden megváltozott, negatív értelemben. Ennek ellenére szeretném hinni és remélni, hogy az az őszinte elhatározás, akarás, amely az új egyesülettel kapcsolatos elképzeléseket megelőlegezte, támogatta, a palánkai magyarság körében nem lett ennek a kegyetlen időszaknak az áldozata! Örülnék, ha igazam lenne, és az elhalasztott alakuló ülésre minél előbb sor kerülne. Tartoznak ezzel a palánkaiak nemcsak önmaguknak, hanem az új egyesület névadója, Vecsera Sándor és a hozzá hasonlók emlékének is! FARAGÓ Árpád Kezdeményezések Új művelődési egyesület Palánkán? Vannak még megválaszolatlan kérdések a helybeli magyarság kulturális életében 19 / 1999. AUGUSZTUS 19.