Családi Kör, 1999. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)
1999-10-14 / 41. szám
Ha valaha is gondolni mernék rá, hogy megírjam az életrajzát, a pályafutását azok egyikének, akik nem csupán „fél szívvel” figyelnek oda, hogy akarunk-e még egyáltalán az anyanyelvünkön szépen, szabatosan megszólalni, verset mondani, maskarába bújni, akkor a verseci Krizbai Hajnalkáról, magyar tanítónőről, a helybeli Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szakvezetőjéről emlékeznek meg, aki „odalent” Dél-Bánátban művelődésre, fegyelemre és emberségre inti a tagságot, a valóságot nem dramatizálja, és nagyon kevés az ideje ahhoz, hogy minden álmát/vágyát legalább részben megvalósítsa. Munka - ha kimondjuk, életünk talán egyetlen zavartalanul boldog korszaka dereng föl az emlékezetünk alatti lélekrétegekből. Fordult a világunk, hamarabb öregszünk, mint bármikor, ráncosodunk, de Hajnalka - hadd szólítsam a keresztnevén erkölcsileg következetes magatartással (ami előbb vagy utóbb, de mindig közéleti demonstrációvá válik, ha ellenkezik az adott társadalom morális gyakorlatával) azt példázza, hogy itt, a verseci szőlőhegy tövében is lehet „csodát tenni", még akkor is, ha a város minden lakosa azt hiszi, hogy itt már az égvilágon semmi sem változhat meg. Nem nő minden bokorban olyan ember, akit szeretet és rajongás övez. Igen, az emberek - mondja Hajnalka - megelégelték az erkölcsi értékek romlását. Rádöbbentek, hogy egy művelődési egyesület érzelmileg, szellemileg és emberi tartásban egyaránt sokat adhat. Akik egyszer beléptek a nagykapun, azok megérzik, hogy innen, a mindenen átsütő szeretet megbonthatatlan áramköréből már nem szabad kiszakadni... A verseci magyarok jól érzik magukat Hajnalka közelében. Hajnalka Becskereken született, Magyarittabon indult első osztályba, majd Bánát legnagyobb városában tanult, később pedig, ösztöndíjasként, Szabadkán folytatta tanulmányait, a tanítóképzőben. És itt, ebben a jórészt magyarlakta városban tudásvágy ébredt benne. Tanára, Novák József 1968-ban a következő idézettel indította útnak: „Jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok". Munkát azonban nem talált, ezért Németországban telepedett le, és 1973-ban ott született meg a lánya, Klára. De mivel a honvágy erős, 1982-ben a család, Béla fiukkal együtt, hazakerült. Hajnalka Temesvajkócon (Vlajkovacon) állt először katedrára - Petőfi-műsort is szervezett, egyéb rendezvényeken is óvta anyanyelvünket, pedig a történelmi csapda pontosan reteszel, pontosan és kíméletlenül, különösképpen Bánátban. A többiről már Hajnalka szól első személyben. - Később, 1985-ben a verseci Vuk Karadzic Általános Iskola összevont tagozatának a tanítója lettem. A városi magyarság magva akkor már legyöngült, s megpróbáltam a végzetes beolvasztást legalább lelassítani, ezért a szerb tagozatra járó magyar gyerekek részére anyanyelvápoló órákat tartottam. Ebbe a külön oktatásba bekapcsoltam a fejértelepi (susarai) és a temesvaskóci gyerekeket is. De a legrosszabb csak ezután következett. Versecen ugyanis 1992-ben - gyászos esztendő ez a bánáti magyarság életében - megszűnt a magyar nyelvű oktatás, és átkerültem a szerb tagozatra. Ezután befejeztem a pedagógiai főiskolát. De hát akkor már sok vonatkozásban elfordult a társadalmi közgondolkodás azoktól az ideáloktól, amelyek életünket valamelyest szebbé tehették volna. Sajgott a szívem, amikor az anyanyelvükön egyre rosszabbul beszélő magyar gyerekeket hallgattam, de éppen ezért külön is foglalkoztam velük, hétvégi óvodát szerveztem, citeracsoportot alakítottam és vezettem, bekapcsoltam őket a néptánccsoportba. Egymást érték a műsoros estek, a tanulókat nyári táborokba küldtük... És egyszerre csak azon kaptuk magunkat, hogy a nullapontról indulva azért mégiscsak elérkeztünk valahova, tettünk valamit a magyarságunkért. Minket most már nem lehet csak úgy félretolni a munkaasztalon, mintvalami aktacsomót - mi át akarunk evickélni valahogy a válságtengeren. Mondjuk meg: ezért a munkájáért - és sok minden másért - Krizbai Hajnalka nemrég megkapta az Aracs Társadalmi Szervezet a Művelt Faluért által alapított díjat, és Szabadkán vette át. Ezt a díjat azok érdemlik ki, akik éveken, évtizedeken át szolgálták az itteni magyarság közoktatását, kulturális és gazdasági gyarapodását. Igen, Hajnalka az egyéni és a közösségi életnek minden szférájában a hozzáértést, az önművelést, a minőséget helyezi középpontba. * És most megkérdezzük: mindig így gondolkodott és dolgozott? - Mindig és volt kitől tanulnom. De gátak, tiltó telefonok, cenzorok, azok is mindig voltak. Mégis sikerült tavaly megszervezni az anyanyelvápoló csoportok találkozóját, és sikerült az idén is. Jutalmul szépen elmondott verseket kaptam a gyerekektől, és dalokat. Siker a dobogón, örömkönnyek a boldog szülők szemében - ennyivel beértem. De a nehéz idők után még nehezebb idők jöttek. Ebben a mély válságban, amelyben élünk, számunkra most csak az lesz a kérdés: hogyan tudunk majd élni ebben a légkörben, amely senkinek sem kedvez? A művelődési egyesület az utolsó mentsvárunk. Meg a Vréncka kula című verseci hetilap, annak ellenére, hogy sokan, egyre többen morgolódnak a benne lévő magyar oldal megjelenése ellen, ezért ez az oldal anyagi támogatásban nem is részesülhetett. * A Petőfi Művelődési Egyesület elnöke 1997-ben azt nyilatkozta nekem egy alkalommal, hogy két-három évtized múlva már nem lesz a városban olyan fiatal, aki Petőfit vagy Aranyt szaval, magyarul olvas és ír levelet messzire távozott rokonoknak... - Ne gondoljunk most a legrosszabbra. Túl sok volt már a szenvedés. Mi meg akarunk maradni! Ezért nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is foglalkozunk, mindazokkal, akik esténként betérnek az otthonunkba. Irodalmi csoport is működik, a műsoros esteken a négyesztendős Mariska mellett föllép a hetvenéves Pali bácsi is. Tavalyelőtt elvégeztem Magyarországon a C-kategóriás népdalkör-vezetői tanfolyamot, és azonnal megalakítottam a vegyes kart. Azóta megjelenünk a Durindón, és dicsérik is az igyekezetünket. Igaz, apró lépéseket teszünk meg, de lépkedünk, és ezek a lépések a mi életünkben sokat jelentenek, jelenthetnek. Igen, Herczeg Ferenc Emléknapokat is szerveztünk, először tavaly. Most nemrég, szeptember 19-én tartottuk meg a második díszülést a művelődési egyesület termében. Reggel valamennyien részt vettünk a szentmisén a helybéli katolikus templomban. A megnyitón Bagi Ferenc, a Magyar Köztársaság Nagykövetségének első titkára mondott üdvözlőbeszédet, majd meghallgattuk Pintér Ferenc visszatekintését az utóbbi egy évre és a szemelvényeket Herczeg Ferenc emlékezéseiből (Versec város, édes hazám). Azután néhány érdekes előadás hangzott el a tudományos értekezleten, köztük például Árvai Ernőé (Hogyan lett egy gyógyszerész fiából író?) és dr. Láncz Irén újvidéki egyetemi tanáré a jeles író prózájának nyelvezetéről. A Herczeg Ferenc Emléknapok idei rendezvényével is hozzájárultunk tehát a város magyarságának hagyományőrző és kultúranépszerüsítő mozgalmához. Nos, Hajnalkáék is - átvitt értelemben ezúttal, persze - feljutottak a Verseci-hegyre. Az élet egy újabb kilátójára értek. Tudják már, hogy mi végre van, mihez segít hozzá a szellem, a tudás. A szellem győzhet az emberben a torzult morálon, ha az az élet értelmét netán kishitűen firtatja. Nos, ezt a győzelmet sürgetjük. KERN Kálmán Műkedvelők Érzelmi többlettel az anyanyelvért Látogatóban az Aracs-díjas Krizbai Hajnalkánál, a versed Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület szakvezetőjénél Lezajlottak a Herczeg Ferenc Emléknapok is AZ ÁRVALÁNYHAJ NÉPDALKOR NÉHÁNY TAGJA HAJNALKÁVAL (Ő AZ ELSŐ SORBAN, KÖZÉPEN ÜL) AZ 1995. ÉVI DURINDÓN 20 / 1999. OKTÓBER 14.