Családi Kör, 1999. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)

1999-10-14 / 41. szám

H­a valaha is gondolni mernék rá, hogy megírjam az életrajzát, a pá­lyafutását azok egyikének, akik nem csupán „fél szívvel” figyelnek oda, hogy akarunk-e még egyáltalán az anyanyelvünkön szépen, szabatosan megszólalni, verset mondani, maskarába bújni, akkor a verse­­ci Krizbai Hajnalkáról, magyar tanítónőről, a helybeli Petőfi Sándor Művelő­dési Egyesület szakvezetőjéről emlékeznek meg, aki „odalent” Dél-Bánát­­ban művelődésre, fegyelemre és emberségre inti a tagságot, a valóságot nem dramatizálja, és nagyon kevés az ideje ahhoz, hogy minden álmát/vá­gyát legalább részben megvalósítsa. Munka - ha kimondjuk, életünk ta­lán egyetlen zavartalanul boldog korsza­ka dereng föl az emlékezetünk alatti lé­­lekrétegekből. Fordult a világunk, hamarabb öregszünk, mint bármikor, ráncosodunk, de Hajnalka - hadd szó­lítsam a keresztnevén­­ erkölcsileg kö­vetkezetes magatartással (ami előbb vagy utóbb, de mindig közéleti de­monstrációvá válik, ha ellenkezik az adott társadalom morális gyakorlatával) azt példázza, hogy itt, a verseci szőlő­hegy tövében is lehet „csodát tenni", még akkor is, ha a város minden lakosa azt hiszi, hogy itt már az égvilágon sem­mi sem változhat meg. Nem nő minden bokorban olyan ember, akit szeretet és rajongás övez. Igen, az emberek - mondja Hajnalka - megelégelték az erkölcsi értékek romlá­sát. Rádöbbentek, hogy egy művelődé­si egyesület érzelmileg, szellemileg és emberi tartásban egyaránt sokat adhat. Akik egyszer beléptek a nagykapun, azok megérzik, hogy innen, a mindenen átsütő szeretet megbonthatatlan áramköréből már nem szabad kiszakadni... A verseci magyarok jól érzik magukat Hajnalka közelében. Hajnalka Becskereken született, Magyarittabon indult első osztályba, majd Bánát leg­nagyobb városában tanult, később pedig, ösztöndíjasként, Szabadkán foly­tatta tanulmányait, a tanítóképzőben. És itt, ebben a jórészt magyarlakta vá­rosban tudásvágy ébredt benne. Tanára, Novák József 1968-ban a következő idézettel indította útnak: „Jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok". Munkát azonban nem talált, ezért Németországban telepe­dett le, és 1973-ban ott született meg a lánya, Klára. De mivel a honvágy erős, 1982-ben a család, Béla fiukkal együtt, hazakerült. Hajnalka Temes­­vajkócon (Vlajkovacon) állt először katedrára - Petőfi-műsort is szervezett, egyéb rendezvényeken is óvta anyanyelvünket, pedig a történelmi csapda pontosan reteszel, pontosan és kíméletlenül, különösképpen Bánátban. A többiről már Hajnalka szól első személyben. - Később, 1985-ben a verseci Vuk Karadzic Általános Iskola összevont tagozatának a tanítója lettem. A városi magyarság magva akkor már legyön­gült, s megpróbáltam a végzetes beolvasztást legalább lelassítani, ezért a szerb tagozatra járó magyar gyerekek részére anyanyelvápoló órákat tartot­tam. Ebbe a külön oktatásba bekapcsoltam a fejértelepi (susarai) és a temesvaskóci gyerekeket is. De a legrosszabb csak ezután következett. Ver­­secen ugyanis 1992-ben - gyászos esztendő ez a bánáti magyarság életé­ben - megszűnt a magyar nyelvű oktatás, és átkerültem a szerb tagozatra. Ezután befejeztem a pedagógiai főiskolát. De hát akkor már sok vonatko­zásban elfordult a társadalmi közgondolkodás azoktól az ideáloktól, ame­lyek életünket valamelyest szebbé tehették volna. Sajgott a szívem, amikor az anyanyelvükön egyre rosszabbul beszélő ma­gyar gyerekeket hallgattam, de éppen ezért külön is foglalkoztam velük, hétvé­gi óvodát szerveztem, citeracsoportot alakítottam és vezettem, bekapcsoltam őket a néptánccsoportba. Egymást érték a műsoros estek, a tanulókat nyári tá­borokba küldtük... És egyszerre csak azon kaptuk magunkat, hogy a nullapont­ról indulva azért mégiscsak elérkeztünk valahova, tettünk valamit a magyarsá­gunkért. Minket most már nem lehet csak úgy félretolni a munkaasztalon, mint­­valami aktacsomót - mi át akarunk evickélni valahogy a válságtengeren. Mondjuk meg: ezért a munkájáért - és sok minden másért - Krizbai Hajnalka nemrég megkapta az Aracs Társadalmi Szervezet a Művelt Faluért által alapított díjat, és Szabadkán vette át. Ezt a díjat azok érdemlik ki, akik éveken, évtizedeken át szolgálták az itteni magyarság közoktatását, kulturá­lis és gazdasági gyarapodását. Igen, Hajnalka az egyéni és a közösségi életnek minden szférájában a hozzáértést, az önművelést, a minőséget he­lyezi középpontba. * És most megkérdezzük: min­­dig így gondolkodott és dolgozott? - Mindig­­ és volt kitől tanulnom. De gátak, tiltó telefonok, cenzorok, azok is mindig voltak. Mégis sikerült tavaly megszervezni az anyanyelvápo­ló csoportok találkozóját, és sikerült az idén is. Jutalmul szépen elmondott verseket kaptam a gyerekektől, és da­lokat. Siker a dobogón, örömkönnyek a boldog szülők szemében - ennyivel beértem. De a nehéz idők után még nehezebb idők jöttek. Ebben a mély válságban, amelyben élünk, szá­munkra most csak az lesz a kérdés: hogyan tudunk majd élni ebben a lég­körben, amely senkinek sem kedvez? A művelődési egyesület az utolsó mentsvárunk. Meg a Vréncka kula cí­mű verseci hetilap, annak ellenére, hogy sokan, egyre többen morgolód­nak a benne lévő magyar oldal megje­lenése ellen, ezért ez az oldal anyagi támogatásban nem is részesülhetett. * A Petőfi Művelődési Egyesület elnöke 1997-ben azt nyilatkozta nekem egy alkalommal, hogy két-három évtized múlva már nem lesz a városban olyan fiatal, aki Petőfit vagy Aranyt szaval, magyarul olvas és ír levelet messzire távozott rokonoknak... - Ne gondoljunk most a legrosszabbra. Túl sok volt már a szenvedés. Mi meg akarunk maradni! Ezért nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttek­kel is foglalkozunk, mindazokkal, akik esténként betérnek az otthonunkba. Irodalmi csoport is működik, a műsoros esteken a négyesztendős Mariska mellett föllép a hetvenéves Pali bácsi is. Tavalyelőtt elvégeztem Magyaror­szágon a C-kategóriás népdalkör-vezetői tanfolyamot, és azonnal megalakí­tottam a vegyes kart. Azóta megjelenünk a Durindón, és dicsérik is az igye­kezetünket. Igaz, apró lépéseket teszünk meg, de lépkedünk, és ezek a lépések a mi életünkben sokat jelentenek, jelenthetnek. Igen, Herczeg Fe­renc Emléknapokat is szerveztünk, először tavaly. Most nemrég, szep­tember 19-én tartottuk meg a második díszülést a művelődési egyesület ter­mében. Reggel valamennyien részt vettünk a szentmisén a helybéli katolikus templomban. A megnyitón Bagi Ferenc, a Magyar Köztársaság Nagykövetségének első titkára mondott üdvözlőbeszédet, majd meghallgat­tuk Pintér Ferenc visszatekintését az utóbbi egy évre és a szemelvényeket Herczeg Ferenc emlékezéseiből (Versec város, édes hazám). Azután né­hány érdekes előadás hangzott el a tudományos értekezleten, köztük pél­dául Árvai Ernőé (Hogyan lett egy gyógyszerész fiából író?) és dr. Láncz Irén újvidéki egyetemi tanáré a jeles író prózájának nyelvezetéről. A Herczeg Fe­renc Emléknapok idei rendezvényével is hozzájárultunk tehát a város ma­gyarságának hagyományőrző és kultúranépszerüsítő mozgalmához. Nos, Hajnalkáék is - átvitt értelemben ezúttal, persze - feljutottak a Ver­­seci-hegyre. Az élet egy újabb kilátójára értek. Tudják már, hogy mi végre van, mihez segít hozzá a szellem, a tudás. A szellem győzhet az emberben a torzult morálon, ha az az élet értelmét netán kishitűen firtatja. Nos, ezt a győzelmet sürgetjük. KERN Kálmán Műkedvelők Érzelmi többlettel az anyanyelvért Látogatóban az Aracs-díjas Krizbai Hajnalkánál, a versed Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület szakvezetőjénél­­ Lezajlottak a Herczeg Ferenc Emléknapok is AZ ÁRVALÁNYHAJ NÉPDALKOR NÉHÁNY TAGJA HAJNALKÁVAL (Ő AZ ELSŐ SORBAN, KÖZÉPEN ÜL) AZ 1995. ÉVI DURINDÓN 20 / 1999. OKTÓBER 14.

Next