Családi Kör, 2005. január-március (16. évfolyam, 1-13. szám)
2005-03-10 / 10. szám
2005. március 10. 23 Színháztörténeti barangolás Nusic és Kövessy varázslata Egy sikeres epizód Újvidék múltjából zínház az egész világ, szól az időtálló megállapítás, melynek aktualitása mára sem évült el, csak esetleg módosultak a színterek, s többé nem a színpadon zajlanak le az elénk táruló leglátványosabb «I színpadi képek, de az utcákon, politikai fórumokon érhetjük tetten őket eltorzult formában nap mint nap. Persze mindezt nem kell szeretni, de meg kell tanulnunk velük élni. Legalábbis egy ideig. Mindettől függetlenül a színház mint öntörvényű művészetbeli kifejezésrendszere az emberiségnek, abban az értelemben, ahogyan azt mi ma megéljük, idestova immár több mint 2500 éve van, létezik, ellenáll az időkben megnyilvánuló antiszínházi áramlatoknak és irányzatoknak, újra és újra mint a főnixmadár feltámad hitet téve a szellemi magaslatok meghódítására áhítozó csodaváró emberi lélek megléte mellett. Így lesz ez mindaddig, amíg az emberben ott munkálkodik a teremtésben neki adott isteni szikra, amíg az ember fogékony marad az egyszeri és megismételhetetlen varázslat igézetének a befogadására, vagyis amíg szüksége lesz arra „a megborzongásra", amelyről Szerb Antal ír, nevezetesen arra „a thrill"-re, „amely a nagy színészek játékának élvezése közben átfut rajtunk, embervoltunk legértékesebb megrendülései közé tartozik, jóllehet csak pillanatnyi és többé talán meg nem ismerhető jelenség volt, ami kiváltotta, egy hanghordozás, egy mozdulat". Az Újvidéki Színház színházépülete egyik helye a „megismételhetetlen varázslat" befogadásának. Valamikor a Ben Akiba nevet viselte, s e név is ízig-vérig színházi embert juttat eszünkbe, a szerb drámairodalom nagy komédiográfusát, Branislav Nusicot, aki egyként volt kiváló színpadi szerző meg tiszteletre méltó színházigazgató itt, Újvidéken is 1904-ben, éppen akkor, amikor az ugyancsak ízig-vérig vígjátéki vénával megáldott illusztris Kövessy Albert magyar vándortársulati színidirektor vendég játszott színészeivel immáron harmadízben az itt élő magyar polgárok előtt. Azonban miután tudta azt is, hogy a város a szerb kultúra Athénje is egyben, s mindenekelőtt a bérleti díjakból kevésbé a város által juttatott szubvencióból fizette az előadásokban résztvevőket, továbbá azt is tudta, hogy a zenés műfaj, legkiváltképpen az opera meg egy-egy nagyoperett igencsak közkedvelt a szerb színházlátogató polgárság körében, így mi sem volt természetesebb, mint az, hogy egyegy évadban a népszerű és kelendő operák közül is műsorba iktatott néhányat. Ezek között volt Goldfaden Szulamitja, melynek fénye mára már kissé megkopott, de a Trubadúr, Erkel Hunyadi Lászlója, a Hoffmann meséi meg a Parasztbecsület is, melyet általában egy egyfelvonásos vígjátékkal együtt láthatott a nagyérdemű. Mindegyik örök érvényű műsordarab volt mindazokban az évadokban, melyekben Kövessy Albert kapta meg a játszási engedélyt az arra illetékes városi szervektől. Kövessy nemcsak kiváló üzleti érzékkel rendelkező vidéki igazgató volt a 20. század elején - aki mellesleg összesen tíz újvidéki színiévadot mondhatott a magáénak 1901-től 1906-ig, illetve 1909-től 1912-ig -, de ő volt A szabin nők Rettegi Fridolinjának felülmúlhatatlan tolmácsolója is, olyannyira, hogy még 1913-ban is, amikor Túri Elemér társulata játszott Újvidéken, az említett szerepben ő lépett fel, vendégként. Színészi sikereit 1903-tól kezdve a Doktor úr Puzsérja csak tovább tetézte. A nagyoperettek műsorra tűzése szintén kifizetődő volt, hiszen ennek a műfajnak tolmácsolására nem vállalkozott az akkori Szerb Nemzeti Színház színészgárdája, márpedig a műfajnak Európa-szerte óriási sikere volt, így ha szakavatott tolmácsolásban kívánta látni a Szép Helénát, a Cigánybárót, a Vígözvegyet, a Rip van Winklt, a Denevért vagy a János Vitézt a helybeli szerb ajkú színházlátogató, mi sem volt természetesebb, mint hogy eljárt a Kövessy vagy Makó Lajos vezette társulat előadásaira. Nem kuriózum tehát, hogy a jelenlegi Szerb Nemzeti Színház műsorán ott díszeleg a Denevér, mindössze egy sikereket biztosító színházi hagyomány immár szerb nyelvű továbbéléséről van szó. Kövessy Albert és Branislav Nusic szép példát szolgáltatott arra vonatkozóan is, hogyan lehet az emberi értelem révén a realitások talaján sikeres szellemi együttműködést kialakítani olyan esetekben és olyan közegben, ahol mentalitásbeli és kulturális különbségek mutathatók ki az együtt élő lakosság körében. Nusic vígjátékai a belgrádi csarsi fonákságait pellengérezték ki. Ez a beállítottság, viselkedésminta nemigen volt ismerős a monarchiabeliek, illetve a magyarok körében, sőt, a dualista államban élő szerbek esetében az életvitel bizonyos területei közelebb álltak a birodalomban élőkéhez. Ergo, amikor a színpadi művek írásával is foglalkozó Kövessy kedveskedni akart a pályatársnak számító szerb vígjátékírónak, nem a könnyű múzsa ihlette darabjai közül választotta ki a magyar közönségnek bemutatandót, hanem az 1902-ben írt A sík tengeren (Pucina) című melodrámát fordíttatta le, a kísérőzene megírását pedig a neves helybeli zeneszerzőre, Isidor Bajicra bízta. A bemutató 1904. június 1-jén volt. Bajictyal már előzőleg is munkakapcsolatban állott a színidirektor, hiszen mint az Újvidéki Színházi Újságban 1903-ban megjelent Éjféli levél című írás tanúsítja, az„istenáldotta tehetséges szerző" Kövessynek A hét sovány esztendő című darabjához írt ugyancsak kísérőzenét. A görögkeleti szerb gimnáziumban tanároskodó Bajiéra egyébként az egyik helybeli magyar tekintély, a Függetlenségi Párt titkára, Mayer József hívta fel a figyelmet, aki a jelzett színházi újság főszerkesztője volt többek között, 1906-tól pedig a városi Színügyi Bizottság tagjai között találjuk. Színvonal tekintetében Kövessynek általában, évről évre, igen elfogadható színházi csapatot sikerült összeverbuválnia. A vidéki viszonylatban kitűnő színésznek számító Almássy Endre, aki mint a legjobb vidéki Rómeó, illetve Ádám aratta sikereit, Kömley Gyula, a jeles rendező, Benedek Gyula, aki intrikus szerepeiben - lásd Lucifer - tűnt ki, a Latabár-dinasztia tagjai közül Árpád és felesége, Déry Ilona, a Miklóssy-dinasztia tagjai közül Margit, Mariska, s később György, a titkári teendők rangidőse, Károlyi Lajos, a Bánk bánt mesterien alakító Könyves Jenő, Kozma István a felejthetetlen Turridu és a Trubadúr, Gyárfás Ödön meg Pataky Ferenc, az operett buffó és komikus Pesti Kálmán, a kitűnő vígjátéki figura, Nagy Dezső, a szép bariton hanggal megáldott B. Szabó József és Rózsa Sándor, s az újvidéki első Liliom, Izsó Miklós is ott volt Kövessy truppjában. A nők közül Kövessynél volt szerződésben a Hamletet is megjelenítő Makó Ayda, Shakespeare Júliájának tolmácsolója, Hevesi Mariska, egy kisebbfajta szerelmi botrány hősnője, Sziklay Szeréna operettprimadonna, a remek hangú koloratúrénekesnő, Károlyi Leona, a drámai szerepeiről ismert Hahnel Aranka és így tovább. A korabeli adatok tanúsága szerint Kövessy volt az az újvidéki magyar színházigazgató, aki a legtöbb neves és közkedvelt korabeli színésznagyságot hívta meg vendégszereplésre a helybeli színházlátogatók nagy örömére, hiszen nem mindenkinek futotta arra, hogy időnként a fővárosban járva a Nemzeti-, a Király- vagy a Vígszínház előadásaiban gyönyörködjék. A 20. század első évtizedében járt először Újvidéken a nemzet csalogánya, Blaha Lujza, s mint írta az Újvidék„általa és benne a magyar színművészet diadala lett megörökítve". A babérkoszorúk csak úgy suhantak át a színpadon akkor is, amikor Pálmay Ilka jelent meg pazar kosztümökben mint Szép Heléna meg Nebántsvirág, s Ujházy Edének, az örök Constantin abbénak is bőven kijutott a tapsokból 1902-ben, meg a még pályakezdő színészóriásnak, Somlay Artúrnak. A divatos operettprimadonnák közül Keleti Juliskát, Küry Klárát, Margó Céliát, Réthy Laurát láthatták még az újvidékiek. Az 1912. év valóságos sztárparádé jegyében zajlott, hiszen olyan színésznagyságok látogattak el a szabad királyi városba, mint az Oszvaldot és Rómeót megszemélyesítő Beregi Oszkár, a vígszínházi Góth házaspár, Sándor és Kertész Ella, az egyszeri és megismételhetetlen Molnár Ferenc-i Ördög, Hegedűs Gyula, a szőke csoda, P. Márkus Emilia, de előtte vendég volt még Medgyasszay Vilma is meg Ivánfi Jenő, aki „megrázó erővel, frenetikus hatással" jelenítette meg Shylockot, Tartufföt és Oedipusz király tragédiáját. S hogy még mi mindent köszönhetett a 20. század eleji újvidéki színházi publikum Kövessy Albertnek, lett légyen az magyar s időnként szerb is, meg térségünk színháztörténeti múltja, mely a teátrumi hagyományaink kialakulásához járult hozzá, nos tehát álljon itt befejezésül még néhány adalék a rátermett, diplomatikus, körültekintő, élelmes és aranykezű vidéki színházigazgató munkálkodásának összefüggésében. Az egyetemes filmtörténet szempontjából meghatározó szerepet játszó Casablanca című film rendezőjének, Kertész Mihálynak itteni pályakezdését kell mindenekelőtt emlékezetbe hozni. A magyar színház- és filmtörténet szempontjából releváns Szerelem főhősnője, Berky Lili első színházi szerződése értelmében Újvidéken lépett először a világot jelentő deszkákra mint hivatásos színésznő, s Juhász Gyula örök Annája is játszott városunkban, habár nem valószínű, hogy ittjártakor a helybeliek tudták volna, ki is ő tulajdonképpen. Nekünk pedig nem marad más, mint hogy higgyünk a költőnek, amikor szőkeségét a sárguló nyári búzakalászéval, szeme kékjét az őszi egek színével hozza kapcsolatba, s hangja selyme pedig a tavaszi rét sóhajtását juttatta a boldogtalanságra ítélt Tisza-parti nagy magányos eszébe. Kövessynek köszönhették az újvidékiek az egyik legtartalmasabb operai szezon megvalósítását is 1909-ben. Összesen nyolc produkciót láthatott a nagyérdemű: a Hoffmann meséit, az Ambroise (Ambrooz)-féle Mignont (Minyon), a Trubadúrt, kétszer a Carment és háromszor Rossini Sevillai borbélyát. Mindezt pedig azért mondtuk el, mert illendőnek tartottuk az újvidéki színjátszás történetének és művelődéstörténetünknek egy sikeres epizódját bemutatni. KÁICH Katalin