Családi Kör, 2008. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)

2008-03-06 / 10. szám

ságúra, majd markonként rakjuk be a meglévő közé, aztán felverjük, va­lójában besűrítjük a régit, és végül az úgynevezett pofozóval lesimítjuk. Azért mondom többes számban, mert általában hárman, négyen, vagy ha a munka megköveteli, akkor öten is dolgozunk. Szerencsére az utób­bi időben egyre több új nádfedeles ház épül, vagy a régi házakra kerül teljesen új tető. Ezek közé tartoznak a tájházak, amelyekből egyre több van Vajdaságban, most például a topolyai felújításával bíztak meg. Három évvel ezelőtt Feketicsen dolgoztunk, a tulajdonos szerint a falu legrégebbi nádfedeles házát újítottuk fel. Munka közben azt is megtudtuk, hogy a ház alatt állítólag alagút vezet, ahol régen még lova­kat is rejtegettek. Egyébként munka közben nem egy helyen hallottunk legendát vagy érdekes történetet. Az idős temeriniek például úgy tud­ják, a falu nádfedeles házainak egyikében Rózsa Sándor rejtőzködött. Az új nádfedeles házak divatja Nyugatról terjedt el errefelé. Egyszer az egyik idős ember azt mondta: - Hát, feje tetejére állt ez a világ! Har­minc évvel ezelőtt a szegény ember alig várta, hogy a háza tetejéről le­kerüljön a nád és helyette cseréppel fedje be, ma meg az újgazdagok körében szinte státusszimbólummá lett, és azon versenyeznek, kinek nagyobb és különlegesebb a kacsalábon forgó nádfedeles háza. Az igé­nyeket a megrendelők határozzák meg, nekünk nem sokat kell törnünk a fejünket a tervezésen, annál többet a kivitelezésen, mert vannak va­lóban nagyon különleges igények. Például építettünk már pagodaszerű tetőt is és Újvidéken, a Duna mellett pedig egy hétvégi házat két, 6 mé­ter magas toronnyal díszítettünk. A náddal valóban csodákat lehet művelni, szép és jó tetőfedő. Sokan nemcsak a látványért építenek vele, hanem mert tudják, hogy átlagban 30 százalékos energiamegtakarítást érhetnek el vele a téli hónapokban. Azok, akik szigetelőanyagot gyártanak belőle azt mondják, olyan mint a habszivacs, de sokkal nagyobb az élettartama, 100-150 évig sem veszít a minőségéből. Akinek alkalma volt nádból és habarcsból készült régi házak padlását bontania, az láthatta, hogy az anyag szinte sértelen maradt - mondja a mester, mi pedig arról kér­dezősködünk, meg lehet-e ebből a munkából élni? - Tavaly annyi megrendelésem volt, hogy a hideg, esős idő beálltá­ig nem tudtam teljesíteni őket. A régi szép időkben a kőművesek, az ácsok és a nádasok mindenszenttekkor le­tették a szerszámot és húsvétig nem dolgoztak, aztán meglocsolták a lá­nyokat és kezdődhetett az építkezés. Hagyomány ide vagy oda, azt hiszem manapság ez túl nagy luxus lenne, nem engedhetjük meg magunknak a több havi pihenést. Még nem tudunk tavasztól őszig annyi pénzt megke­resni, hogy aztán egész télen ebből éljünk. Én karácsonyig nem álltam le, de már néhány héttel ezelőtt elkezdtem dolgozni. Karlócán várt rám egy komoly megrendelés. Főleg Vajdaság-szerte dolgozom, a legtöbbet a Fruska gorában, ezenkívül egyre több helyre hívnak Belgrádban. A fővárostól délebb­re még nem dolgoztam, de a hírem valószínűleg már oda is eljutott. A munka szempontjából nagyon jó, hogy beindult a falusi turizmus, már eddig is több tanyára hívtak, a jelekből ítélve pedig lesz még bőven ér­deklődő. Egyebek mellett ezért is szeretném a vállalkozást régi mesterség cí­mén bejegyeztetni. Eddig két minisztériumba is elküldtem a kérvénye­met, de azt a választ kaptam, hogy ez a szakma nem szerepel az általuk nyilvántartottak között, magyarán nem tudnak mit kezdeni a beadvá­nyommal, nem tudnak hova besorolni. Hosszas telefonálgatások után végül azt tanácsolták, dolgozzak továbbra is úgy, mint eddig. Aminek lényegében nem is lenne semmi akadálya, de mivel egyre több olyan intézménytől kapok felkérést, amelyek külföldi alapítványok révén jut­nak támogatáshoz, a pénzzel nekik is el kell számolniuk, amit nekem is­ az előírásokkal összhangban kell dokumentálnom. Külföldre is volt meghívásom, de a munkaengedélyek megszerzé­­­se nagyon bonyolult eljárás. Egy itteni építőipari vállalaton keresztül al­kalmam lett volna Angliában és Franciaországban dolgozni, de túl koc­­­kázatosnak tartottam a vállalkozást. Amíg itthon van elgendő munka1 - márpedig az utóbbi két évben alig győzöm addig nem szívesen­ mennék külföldre. A népművészet közelében Amikor Imrét interjú ügyben első ízben mobilon felkerestem, éppen­ egy karlócai ház tetején dolgozott, és elnézést kért, hogy az elkövet­­­kező napokban az esti órákban sem tudjuk nyélbe ütni a bese­szélgetést, mert olyankor próbákra jár. Nem értettem pontosan, miről is van szó, de utóbb kiderült, hogy Imre lelkes működt vele. Szabad idejében is a hagyományok, a népművészet kö­­­zelében marad, ugyanis 1983-óta néptáncol, legújabban pedig­ tagja a Szirmai Károly ME novemberben alakult férfikórusának. Az egyesület vezetőségének munkájából is kiveszi a részét.­­ -Tizenhat éves korban kezdtem táncolni, s azóta is szíve­­­sen eljárok a próbákra, fellépésekre, sőt a táncházakba is. Úgy­ látszik a fiatalabb lányunk ránk ütött - ugyanis Brigitta, a fele­­­ségem is annak idején tagja volt a tánccsoportnak - mert Éva1 is szereti a népzenét, táncol, furulyázik és citerázik a Markoláb együttesben - mondja Imre. Darázsék idősebb lányuknak, Melindának más az érdek­lődési köre, ő mostanában prózaibb dolgokkal van elfoglalva,­­ mint a húga. Nyolcadikos lévén az a kérdés foglalkoztatja, hogy­ hova tovább? Mint mondja, nem döntötte még el, mi szeretnél lenni, szakmák iránt érdeklődik. Nem kizárt, hogy a cukrászattal esik majd a választása. ERDŐSI LOC Valéria NAPERNYŐ IS LEHET NÁDFEDELES DARÁZS IMRE, BRIGITTA, ÉVA ÉS MELINDA INDIÁNSÁTRAK AZ ÚJVIDÉKI STRANDON 2008. márcis 13

Next