Családi Kör, 2012. április-június (23. évfolyam, 14-26. szám)

2012-05-17 / 20. szám

CSALÁDI CSALI • Kora tavaszi haljáték Már a Nagyitató sem a régi, de a kenyérrózsát még érdemes kipróbálni égen történt, de azóta sem volt olyan március, pedig én gondo­latban mindig erre a hónapra teszem a horgászszezon kezde­tét. Ha nem is mindjárt a hónap elején, de legkésőbb a hónap derekáig már nagyban mozgott a nád a Nagyitatóban. (Ez még a régi elnevezése a Palicsi-tó nyugati csücskében levő, sűrű náddal be­nőtt területnek, amely emberemlékezet óta a tó halainak ívóhelye.) Nem is volt annál szebb látvány, mint amikor a nád itt is, ott is megmozdult, kitért a helyéből. Arról, hogy egy-egy nádszál mennyire mozdult el, már meg lehetett állapítani a halak nagyságát is... Amint a horgászember érezte a hátán a tavaszi nap melegét, izga­tottan rohant ki a Nagyitató füvére figyelni a nádat, vajon megmoz­dul-e valahol. Ha csak egy-két nádszál is megmozdult, az már biztos jele volt annak, hogy fel kell szerelni a legfinomabb teleszkópbotokat, elővenni a derékig érő csizmát, és irány a víz! A csali nem volt problé­ma, mert ilyenkor az úgynevezett kenyérrózsára kapott legjobban a hal. Csak arra kellett ügyelni, hogy friss legyen a kenyér, amiből a csa­li készült, mert különben nem maradt meg a horgon, ahogy kellett.­­A puha kenyérbéldarabkába úgy kell beleszúrni a horgot, hogy azt a horog száránál össze lehessen nyomni. Az összenyomott rész a garancia, hogy nem esik le könnyen a horogról, a szabad rész pe­dig szétnyílik, mint a rózsa. Ezt kedveli a kárász a legjobban.) Az egész dologban az volt a legizgalmasabb, hogy kora tavasz lévén a víz még meglehetősen átlátszó volt, és ezért nagyon finom, vékony, kön­­­nyű felszerelést kellett használni, hogy a hal ne vonhassa kétségbe a csali eredetiségét. Ez így rendben is lett volna mindaddig, amíg olyan közepes, félkilónyi babuskák jöttek, csakhogy volt ám közöttük jó pár kilón felüli is, amelyik ugyancsak próbára tette a felszerelést. Kapás­kor rendszerint azonnal behúzta a nádba. Ilyenkor teljesen tárgytalan­ná vált a küzdelem, csak azt lehetett konstatálni, hogy a horgászsinór a nádba vezet, és természetesen be is van oda akadva. Két lehetőség közül választhattunk, vagy elszakítjuk a damilt és újra szerelünk, vagy bemegyünk a nád közé kiszabadítani a horgot, ami egyben azt jelen­tette, hogy ott egyhamar újabb halat nem fogunk. Az is megtörtént, hogy a gyors kapás miatt az ember a kelleténél nagyobbat rántott a teleszkópboton, és a damil azon nyomban elszakadt. Ebben az eset­ben csak megállapíthattuk, hogy a hal nem volt kicsi, és kezdődhetett az újraszerelés. Mindenesetre ezek a kora tavaszi horgászatok voltak a legszebb, leg­varázslatosabb élményt nyújtó kalandok, mert az ember látta a mozgó nádat, a buborékokat, a vízmozgást, és szinte pontosan tudta, mikor kö­vetkezik be a kapás. Jó visszaemlékezni az ilyen szép tavaszokra, a gyönyörű nádasban a „lélekemelő kora tavaszi haljátékokra'­. Ma már csak a kárászok legap­­róbbjai rázogatják a nádat, belőlük az egész tavon minden mennyiség megtalálható. A valamirevaló halak már rég eltűntek a Palicsi-tóból, és a halasítás is már évek óta ismeretlen fogalom. Annak ellenére, hogy már korszerű berendezés tisztítja a tóba ömlő városi vizet, maga a tó még nagy rendezésre szorul. Ehhez pedig sajnos évek kellenek. De a napok­ban, a hírek szerint megkezdték a tóból az iszap eltávolítását, talán a ha­lak is elevenebbé válnak. írta és fényképezte BOJNICZKY György 2012. május 17. csfe 41 MIND RITKÁBBAN MOZOG A NÁDAS EZT IS KENYÉRRÓZSÁVAL FOGTAM KORA TAVASSZAL A VÍZ MÉG MEGLEHETŐSEN ÁTLÁTSZÓ

Next