Családi Kör, 2016. január-március (27. évfolyam, 1-13. szám)

2016-01-14 / 2. szám

Móra Ferenc A város lúdja Mikor ez történt, akkor a Tisza sokkal na­gyobb volt, mint most, a városunk meg ki­sebb. Ennélfogva, mikor a nagy Tisza egy­szer tengernek játszotta meg magát, nem nagy erőlködésébe került neki elnyelni a kis Szegedet. De olyan tökéletesen ám, hogy minden oktalan állat beleveszett a vízbe, és nem maradt egyedük a szegedieknek egyet­len lúdjuknál. Nyilván az is csak azért ma­radt meg, mert hivatalos személy volt­ a város lúd­ja, s mint ilyen, a városgazda ha­táskörébe tartozott. Az utalt ki belőle min­den héten egy szárnyatollat a város nó­táriusának, mint muszájból való írástudó embernek. (Hogy félreértés ne legyen a do­logból: nem írásra utalták ki a tollat, hanem pipapucolásra.) A szegedi veszedelem hírét meghallot­ta Bécsben a királyasszony is, a Mária Te­rézia. (Legyen annyi lojalitás a filológusok­ban, hogy ne sajnálják tőle azt a kis névelőt, ha már az őseink úgyis életüket és vérüket ajánlották neki. Hiszen nem név ez, hanem fogalom, akár a Holofernes király vagy a Ferenc Jóska. Az is csak névelővel járatos a szegény ember történelmi dialektusá­ban. Az V. Ferdinánd már nem vitte annyira, az már néveletlenül egyszerűen csak Fer­de nád. Aminthogy nádnak is elég nád volt szegény, meg ferdének is elég ferde.) Olyan nagyszívű asszonyszemély volt ez a Mária Terézia, hogy sebten maga elé pa­rancsolta az íródeákját.­­ Fiam, deák, írj valami vigasztaló leve­let azoknak a sanyarodott szívű szegediek­nek. De száz aranyat is tegyetek bele a jó szó mellé, mert másképp valami csúnyasá­got mondanak rám azok a kutyaháziak. Szót fogadott a deák, hogyne fogadott volna szót, nagy volt a rend a Mária Teré­zia házatáján. Megírta a deák a levelet, be­leírta a száz aranyat is, aztán bekocogott a kamaráshoz: - Huszonöt aranyat kapok a szép levélért, hetvenötöt tétessen kelmed a kopertába. Kapja a levelet a kamarás, viszi a kincstar­tóhoz: - Huszonöt arany a fáradságomért, öt­­venet helyezzen kelmed a levélbe. A kincstartó nem szólt semmit, hanem beletett a levélbe huszonöt aranyat, s fut­tatta vele az inasát az udvari futárhoz. Az inas tudta, mi az illendőség, s a hu­szonöt aranyból nem vett el, csak húszat, a többit becsületesen átszolgáltatta a futár­nak. Mivel azonban Szeged már akkor se egy macskaugrásnyira volt Bécshez, noha sokkal közelebb volt, mint most, a király­asszony levelének volt ideje kilyukadni az úton, s még szerencse, hogy az öt arany nem a kocsiút porába potyogott bele, ha­nem a futár tarsolyába. Abban az időben azonban éppen úgy akadtak becsületes emberek, mint most, s ezek közé tartozott a futár is. Szégyell­­te volna üresen adni át a levelet a vízvette civitásnak, hát belecsúsztatott egy vado­natúj rézkrajcárt. Utóvégre azon is csakúgy rajta van a királyasszony gömbölyű képe, mint az aranyforinton. No azért mégiscsak elképedtek egy kicsit a szegediek, mikor az öregbírójuk, Miller Se­bestyén felolvasta a királyasszony levelét, s hiába ürgette-forgatta a kopertát. - Hát a száz arany, földi? - kérdezte a futárt. - Micsoda száz arany? - Aki a levélbe bele van írva. - Hát akkor benne van, ha bele van írva. - De nem jutott abból ide egy vöröskraj­cárnál egyéb. -Jaj, atyámfiai, ilyen a természete a kirá­lyok ajándékának! Elindul aranynak, meg­érkezik réznek - nyargalt el nevetve a be­csületes futár. A szegedieknek ugyan nem volt nevet­­hetnékjük, de azért becsületből úgy meg­éljenezték a Mária Teréziát, hogy csak úgy rengett bele a kommunitás háza. - De hát azért nem ér ez így semmit se, emberek - csóválta meg a fejét Miller Se­bestyén -, mert ez nem hallatszik föl Bécs­­be. Márpedig a királyasszony nagy jóaka­ratát úgy kellene megköszönni, hogy ő is tudjon róla. Azt javasolnám, küldjünk neki valami szegedi ritkaságot. Ebben hamar megegyeztek. Elküldik neki az egyetlen ludat, annál nagyobb ritkaság most nincs Szegeden. Az ám, de ki vigye el? Senki se ajánlkozott követnek a felség színe elé. (Ez a leghihetetlenebb az egész törté­netben, ugye?) Mert ész kell oda, nem is ki­csi, az pedig hol találkozik most ezen a sze­gény Szegeden, mikor mindent elvitt a víz? Utoljára a kisbíró ajánlotta fel magát a „közért", ahogy most mondanánk. Nem mintha ész dolgában kiruházottabbnak érezte volna magát, mint a többi, hanem mert a hivatalos emberek közül neki volt legjobban felvágva a nyelve. (Ami érthető is, mert az ő tisztje volt rendet tartani a pi­acon a halasasszonyok közt.) Mindazáltal a magisztrátus egy kicsit aggóskodva eresz­tette el a követet a ludacskával, de az na­gyon kötötte az ebet a karóhoz. - Nem kell engem félteni, nagy jó ura­im! Nem eszi meg a lúd Szépenlépő Hevér Mátyást. (Ez volt a neve a kisbírónak, akit már a neve is kvalifikált a diplomata pályára. A szépen lépésen már azóta is sok diplomata­karrier alapult.) Hát addig nem is volt semmi baj, míg a tarisznyában tartott. Ha a ludacska megállt legelészni, a kisbíró is kifogott abrakolni. De ahogy a tarisznya apadni kezdett, a kisbíró­nak is meglappadt a jókedve. Megrezzen­­tette a legelő jószágot: - Nem jó lössz ez így, te lúd! Úgy nézem, sose érjük el gyalogszerrel azt a Bécset. Jobb lessz az, ha én téged a hónom alá veszlek. A ludacska ebbe is belenyugodott, csak estefelé gágogta el magát, mikor Hevér Mátyás meg­találta egy kicsit szorítani a nyakát. - Csönd, ludacska! - szorított rajta egyet Mátyás­­, mert ha el nem hallgatsz, is­ten uccse sülve adlak át a Mária Terézia őfelséginek! 5 mire a nap tüzet rakott az alkonyati felhőkben, akkorra a szegedi kisbíró is tü­zet rakott az erdőszélben. Persze mire a lu­dacska pirosra sült, akkorra úgy elálmoso­­dott a követ, hogy azt se tudta, mit csinál. Csak másnap reggel vette észre, hogy ál­mában megette az egyik combját a város madarának. - Ejnye, ejnye, de csak csúnya is az egy­­combú lúd - búsulta el magát, s lekanyarí­­totta fölöstökömre a másik combját is. Az lett hiz ebből, hogy mire fölért Bécs­­be, csak a mellecsontja maradt meg a lu­­dacskának, az is szép fehérre kapargatva a halbicskával. - Mi legyen ez, jó ember? - kapta föl a fe­jét haragosan a Mária Terézia, mikor a kö­vet nagy alázatosan átnyújtotta neki Sze­ged ajándékát. - Ez a város lúdja - hajlongott Mátyás. - De hát ez nem lúd, csak a csontja. - Lódnak indult az el Szegedébül, ha csontnak érkezett is a tetthelyre. - Furcsa természete van a szegedi lódnak - mosolyodon el a koronás szép asszony. - Akár a fölséged aranyának - kacsintott vissza a nagyeszű Mátyás. - Az is arany­nak indult el Bécsből, réznek érkezett meg Szegedre. Azt mondják, olyant nevetett a Mária Terézia, hogy belecsendült a füle az egész udvarnak, az íródeáktól a futárig. S azt is mondják, a kisbíró tarisznya arannyal tért meg Szegedre. Azt mondják, azt mondják... megneve­zem én a forrást is. Hajvágó Dancs András mórahalmi célszerű szegény ember. Föltét­­len hiteles tanúbizonyság, mert úgy látta az egészet, mint most látja, úgy hallotta, mint most hallja. 32 2016. január 14.

Next