Családi Kör, 2017. október-december (28. évfolyam, 40-52. szám)

2017-12-07 / 49. szám

VILÁG A jól megrendezett mártíromság E­lég egy futó pillantást vetni a hor­­vát internetes portálokra, hogy nyilvánvalóvá váljon: az első sok­kot, a döbbenetet, gyászt és ra­jongást követően Horvátország nagyon gyorsan igyekszik elfelejteni mindazt, ami a múlt héten a hágai Nemzetközi Törvény­szék tárgyalótermében történt. Az egyik elítélt öngyilkosságát is, a bírói tanács nagy horderejű megállapítását is, és lényegében mindent, ami azon a napon, abban a teremben történt. Emlé­keztetőül elmondjuk: azon a napon, november 29-én (minő szimbolikus dátum!) az egykori Jugoszlávia te­rületén elkövetett hábo­rús bűncselekményeket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék jogerős ítélet­ben erősítette meg az el­sőfokú döntést a boszniai horvát közösség hat egy­kori vezetőjének ügyében a bosnyákok ellen elköve­tett etnikai tisztogatások miatt. S ami talán még fon­tosabb: a törvényszék megállapította Hor­vátország akkori vezetőinek felelősségét is ezekben a bűncselekményekben. Mindazonáltal az a szerdai nap arról ma­radt emlékezetes, hogy amikor a bírói ta­nács vezetője kimondta Slobodan Praljak, a Horvát Védelmi Tanács főparancsnoksága egykori vezetőjének bűnösségét, az im­már elítéltnek minősülő férfi azt kiáltotta: „Nem vagyok háborús bűnös, megvetéssel utasítom el az Önök ítéletét!", és kiitta egy üvegcse tartalmát, amely állítása szerint mérget tartalmazott. Néhány órával később kiderült, hogy valóban méreg lehetett a fio­lában, Praljak halálhírét ugyanis megerősí­tették, később az is kiderült, hogy ciánkáli volt a gyilkos folyadék. A hatás döbbenetes volt: a horvát médi­umok egy része azonnal mártírnak minősí­tette az öngyilkos elítéltet, a hírek kommen­­telői szerint „bátor és férfias" cselekedet volt az öngyilkosság, s volt, aki Szókratészt emlegette, míg a bosnyák média inkább Hermann Göringgel példálódzott, és gyá­vaságot, a tetteivel és azok következmé­nyeivel való szembenézés képtelenségét emlegette. Nyilvánvalóan előre kitervelt, gondosan megrendezett eseményről volt szó: az egy­kor színházi és filmrendezőként dolgozó Praljak láthatóan alapos volt, az élő egye­nesben, helyszíni közvetítésben bemuta­tott öngyilkosságnak lényegében előre kiszámíthatóan ilyen reakciókat kellett ki­váltania. Praljaknak ugyanis legfeljebb még egy évet kellett volna börtönben töltenie (a hágai elítélteket büntetésük kétharma­dának letöltése után rendszerint szabadon engedik, az egykori tábornok pedig az elő­zetes letartóztatását is javarészt a cellájá­ban töltötte), mint a háborús nyerészkedők zöme, ő is dúsgazdag volt, vagyona kényel­mes életet biztosított volna számára a világ valamely olyan részében, ahol nem emlé­keztetik naponta a tetteire. De ne legyünk naivak: Praljak egyike volt azoknak, akik csecsemőket, nőket, gyere­keket, időseket zárattak fogolytáborokba, ahol éheztették őket, ahol a saját vizele­tüket kellett inniuk, ahol részeg katonák a fogolykamrák ajtaját lőtték, ahol füleket és orrokat vágtak le. Praljak volt a parancsno­ka annak a formációnak, amelynek tagjai három- és ötéves gyerekeket végeztek ki, nőket erőszakoltak meg tömegesen. Pral­jak volt az, aki hónapokon át módszeresen lövette Mostar bosnyákok lakta részét (töb­bek között a híres mostari hidat), s aki (akár­­csak„társa", Ratko Mladic a szerb oldalon) még a humanitárius segélyt sem engedte be a megkínzott városrészbe. Praljak en­gedélyezte katonáinak, hogy tömegesen végezzenek ki civileket pusztán azért, mert nem katolikus horvátok, hanem muszlim bosnyákok vol­tak. És Praljak volt az, aki mindezt még csak nem is cáfolta - csak azt mondta, hogy ezekért a tettekért őt nem terheli felelősség. Praljak szabadon döntött a cián mellett. A sortűz elé ál­lított hétévesnek nem volt választási lehetősége, nem dönthette el, hogy élni akar, vagy bosnyákként (netalán szerbként) meghalni. Praljak nem hős, aho­gyan azt sokan a teátrális jelenet után állították. Pral­jak egy elítélt tömeggyilkos, aki politikai meggyőződésből cselekedett, a „nagyobb jó" érdekében. De nincs „nagyobb jó", ha az halállal, kínzással, embertelenséggel jár. S csak remélhetjük, hogy az, hogy néhány nappal az öngyilkossága után a horvát mé­dia igyekszik megfeledkezni róla is, meg a tárgyalóteremben történtekről is, talán azt jelentheti: a többség valahol mélyen ezzel tisztában is van. KOCSÁNYOS Pálma SLOBODAN PRALJAK:„NEM VAGYOK HÁBORÚS BŰNÖS, MEGVETÉSSEL UTASÍTOM EL AZ ÖNÖK ÍTÉLETÉT!" A HORVÁT NÉP „EGYESÍTÉSE" Jogerősen 25 év börtönt kapott Jadranko Prlic, az 1993-ban egyoldalúan kikiáltott Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság „kormányfője". Az „állam" egykori véderőminisz­terét, Bruno Sojicot húsz év letöltendő büntetésre ítélték, akárcsak Slobodan Pralja­­kot, a Horvát Védelmi Tanács főparancsnokságának egykori vezetőjét, illetve Milivoje Petkovicot, a helyettesét is. Valentin Coric, a Horvát Védelmi Tanács katonai rendőrsé­ge parancsnoka tizenhat évet, Berislav Pusic pedig, aki a hadifogolycseréért felelt, tíz évet kapott. Prlicet és társait a bíróság elsősorban azért ítélte el, mert megtervezték, megszer­vezték és végrehajtották nyolc községben a bosnyákok elüldözését: a vádlottak 1993 tavaszától 1994 tavaszáig Nyugat-Hercegovinában és Közép-Boszniában kampány­szerűen üldözték el szülőföldjükről a bosnyákokat annak érdekében, hogy etnikailag tiszta területeket hozzanak létre a muszlim lakosság erőszakos és tartós küldözésé­vel. A horvát entitás létrehozásának célja a „horvát nép ismételt egyesítése" volt, amit az ügyészek Nagy-Horvátország létrehozására irányuló kísérletnek minősítettek. A bí­róság ítélete szerint a bűnszervezeti társulás megtervezésében részt vett Franjo Tud­­man, Horvátország akkori elnöke is, végrehajtásába pedig a reguláris horvát hadsereg is bekapcsolódott. 2017. december 7. 15

Next