Családi Kör, 2017. október-december (28. évfolyam, 40-52. szám)
2017-12-07 / 49. szám
VILÁG A jól megrendezett mártíromság Elég egy futó pillantást vetni a horvát internetes portálokra, hogy nyilvánvalóvá váljon: az első sokkot, a döbbenetet, gyászt és rajongást követően Horvátország nagyon gyorsan igyekszik elfelejteni mindazt, ami a múlt héten a hágai Nemzetközi Törvényszék tárgyalótermében történt. Az egyik elítélt öngyilkosságát is, a bírói tanács nagy horderejű megállapítását is, és lényegében mindent, ami azon a napon, abban a teremben történt. Emlékeztetőül elmondjuk: azon a napon, november 29-én (minő szimbolikus dátum!) az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék jogerős ítéletben erősítette meg az elsőfokú döntést a boszniai horvát közösség hat egykori vezetőjének ügyében a bosnyákok ellen elkövetett etnikai tisztogatások miatt. S ami talán még fontosabb: a törvényszék megállapította Horvátország akkori vezetőinek felelősségét is ezekben a bűncselekményekben. Mindazonáltal az a szerdai nap arról maradt emlékezetes, hogy amikor a bírói tanács vezetője kimondta Slobodan Praljak, a Horvát Védelmi Tanács főparancsnoksága egykori vezetőjének bűnösségét, az immár elítéltnek minősülő férfi azt kiáltotta: „Nem vagyok háborús bűnös, megvetéssel utasítom el az Önök ítéletét!", és kiitta egy üvegcse tartalmát, amely állítása szerint mérget tartalmazott. Néhány órával később kiderült, hogy valóban méreg lehetett a fiolában, Praljak halálhírét ugyanis megerősítették, később az is kiderült, hogy ciánkáli volt a gyilkos folyadék. A hatás döbbenetes volt: a horvát médiumok egy része azonnal mártírnak minősítette az öngyilkos elítéltet, a hírek kommentelői szerint „bátor és férfias" cselekedet volt az öngyilkosság, s volt, aki Szókratészt emlegette, míg a bosnyák média inkább Hermann Göringgel példálódzott, és gyávaságot, a tetteivel és azok következményeivel való szembenézés képtelenségét emlegette. Nyilvánvalóan előre kitervelt, gondosan megrendezett eseményről volt szó: az egykor színházi és filmrendezőként dolgozó Praljak láthatóan alapos volt, az élő egyenesben, helyszíni közvetítésben bemutatott öngyilkosságnak lényegében előre kiszámíthatóan ilyen reakciókat kellett kiváltania. Praljaknak ugyanis legfeljebb még egy évet kellett volna börtönben töltenie (a hágai elítélteket büntetésük kétharmadának letöltése után rendszerint szabadon engedik, az egykori tábornok pedig az előzetes letartóztatását is javarészt a cellájában töltötte), mint a háborús nyerészkedők zöme, ő is dúsgazdag volt, vagyona kényelmes életet biztosított volna számára a világ valamely olyan részében, ahol nem emlékeztetik naponta a tetteire. De ne legyünk naivak: Praljak egyike volt azoknak, akik csecsemőket, nőket, gyerekeket, időseket zárattak fogolytáborokba, ahol éheztették őket, ahol a saját vizeletüket kellett inniuk, ahol részeg katonák a fogolykamrák ajtaját lőtték, ahol füleket és orrokat vágtak le. Praljak volt a parancsnoka annak a formációnak, amelynek tagjai három- és ötéves gyerekeket végeztek ki, nőket erőszakoltak meg tömegesen. Praljak volt az, aki hónapokon át módszeresen lövette Mostar bosnyákok lakta részét (többek között a híres mostari hidat), s aki (akárcsak„társa", Ratko Mladic a szerb oldalon) még a humanitárius segélyt sem engedte be a megkínzott városrészbe. Praljak engedélyezte katonáinak, hogy tömegesen végezzenek ki civileket pusztán azért, mert nem katolikus horvátok, hanem muszlim bosnyákok voltak. És Praljak volt az, aki mindezt még csak nem is cáfolta - csak azt mondta, hogy ezekért a tettekért őt nem terheli felelősség. Praljak szabadon döntött a cián mellett. A sortűz elé állított hétévesnek nem volt választási lehetősége, nem dönthette el, hogy élni akar, vagy bosnyákként (netalán szerbként) meghalni. Praljak nem hős, ahogyan azt sokan a teátrális jelenet után állították. Praljak egy elítélt tömeggyilkos, aki politikai meggyőződésből cselekedett, a „nagyobb jó" érdekében. De nincs „nagyobb jó", ha az halállal, kínzással, embertelenséggel jár. S csak remélhetjük, hogy az, hogy néhány nappal az öngyilkossága után a horvát média igyekszik megfeledkezni róla is, meg a tárgyalóteremben történtekről is, talán azt jelentheti: a többség valahol mélyen ezzel tisztában is van. KOCSÁNYOS Pálma SLOBODAN PRALJAK:„NEM VAGYOK HÁBORÚS BŰNÖS, MEGVETÉSSEL UTASÍTOM EL AZ ÖNÖK ÍTÉLETÉT!" A HORVÁT NÉP „EGYESÍTÉSE" Jogerősen 25 év börtönt kapott Jadranko Prlic, az 1993-ban egyoldalúan kikiáltott Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság „kormányfője". Az „állam" egykori véderőminiszterét, Bruno Sojicot húsz év letöltendő büntetésre ítélték, akárcsak Slobodan Praljakot, a Horvát Védelmi Tanács főparancsnokságának egykori vezetőjét, illetve Milivoje Petkovicot, a helyettesét is. Valentin Coric, a Horvát Védelmi Tanács katonai rendőrsége parancsnoka tizenhat évet, Berislav Pusic pedig, aki a hadifogolycseréért felelt, tíz évet kapott. Prlicet és társait a bíróság elsősorban azért ítélte el, mert megtervezték, megszervezték és végrehajtották nyolc községben a bosnyákok elüldözését: a vádlottak 1993 tavaszától 1994 tavaszáig Nyugat-Hercegovinában és Közép-Boszniában kampányszerűen üldözték el szülőföldjükről a bosnyákokat annak érdekében, hogy etnikailag tiszta területeket hozzanak létre a muszlim lakosság erőszakos és tartós küldözésével. A horvát entitás létrehozásának célja a „horvát nép ismételt egyesítése" volt, amit az ügyészek Nagy-Horvátország létrehozására irányuló kísérletnek minősítettek. A bíróság ítélete szerint a bűnszervezeti társulás megtervezésében részt vett Franjo Tudman, Horvátország akkori elnöke is, végrehajtásába pedig a reguláris horvát hadsereg is bekapcsolódott. 2017. december 7. 15