Családi Kör, 2021. január-március (32. évfolyam, 1-12. szám)

2021-03-11 / 10. szám

KEPHISTORIAK Pest, Buda, Szeged, Debrecen, Nagyvárad, Kecskemét, Nagykőrös, Sátoraljaújhely, Bécs, Gyoma, Szarvas, Gyula, Csaba, Orosháza, Hódmezővásárhely, Kiskőrös, Szeghalom, Izsák, Dunaegyháza, Csákó, Kondoros, Gensersdorf (vagyis az ausztriai Gänserndorf), Botzen (vagyis az olaszországi Bolzano, német nevén Bozen), Rozenau és Merán - ezek az ifjabb Petőfi, tehát Zoltán (1848-1870) rövid életének legfontosabb állomáshelyei, amelyeket ő maga is érdemesnek tartott feljegyezni. Hiszen egy hónappal és tíz nappal a huszonkettedik születésnapja előtt vitte el a tüdőbaj, épp tavaly november 5-én volt halálának százötvenedik évfordulója. Mindenképp indokoltnak tekinthetjük hát életrajzírójának, Szinnyei Józsefnek (1830-1913) a szavait, aki szerint „soha nem volt sehol igazi otthona". És halála óta, tehát az utóbbi másfél évszázadban sem lelt méltó nyugovásra. A forradalom gyermeke A szemérmetlen utókor esete az apja árnyékától szabadulni képtelen ifjúval és a magyar dekadenciával, fáradt mélasággal, avagy akácok és sírok közt, késő délután, ősszel ár kezdetben még mindenki fordítva gondolta, Petőfi Zoltán tulajdonképpen jelentős helyzeti hátrányból indult, valójában már születése pillanatában, 1848. december 15-én, dél tájban olyan lemaradásból, aminek a ledolgozására nyolcvannyolc esztendő is kevés lenne, alig adva esélyt az igyekvőnek, nemhogy huszonkettő, semmire sem kellő, semmire sem elegendő, s talán ezért is Debrecent, a várost kellene hibáztatnunk, ahogy Petőfi Sándor (1823-1849) is tette a Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig című írásában: „Született Zoltán fiam december 15.1848. déli tizenkét órakor Debrecenben, a Harmincad utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyiló kapu melletti szobában. Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debrecenbe szállítom őt, hol zászlóaljammal feküdtem. így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debrecenben született. Debrecenben és ami több: pénteki napon. Azaz jobban mondva: »pénteki napon és ami több Debrecenben!« mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: »Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.« Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott." Hát igen, az idősebb Petőfi, tehát Sándorunk - a nemzet Sándora - minden jel szerint egyáltalán nem rajongott Debrecenért, de szerintem mára ezt már a debreceniek is elnézték neki, és a szeretetükbe, a lelkükbe fogadták. De később aztán Kosztolányi Dezső (1885-1936) is alaposan leminősítette az ifjabb Petőfit: „Olyan, mint egy álom árnyéka, az apja kontár másolata, tragikumát humorossá teszi az, hogy csak irodalmi ambíciót kerget - gyermekes és gyermeki ambíciót, petőfies verseket akar írni, nem a saját verseit. Az apa utánzásba pusztul el, amelyről az új lélektani kutatások óta tudjuk, hogy öntudatosan vagy öntudatlanul sokkal több életet irányít és vág el, mint hisszük. Vajon csakugyan ilyen passzívan fogadta-e a sorsát? Nem voltak renitens pillanatai, amikor szembe akart szállni az apjával, le akart térni a szolgaösvényről, és nem éppen ez a küzdelem gabalyította be a végzetébe, abba, hogy letegyen az egyéniségéről és a haláláig - a halálában is - töredék maradjon?" No jó, tegyük hozzá, hogy Kosztolányi ezeket a sorait Krúdy Gyula (1878-1933) színművéről, a Zoltánka című szomorújátékról jegyezte fel - mintegy színikritikaként a Nyugat című folyóirat 1913. december 1-én megjelent, sorrendben huszonharmadik számában -, tehát az itt láttatott Petőfi Zoltán-kép nem a valós ifjú leképeződése, hanem a darabbeli megjelenítéséé. Ahogyan Krúdy láttatta őt... Mert, ahogy Kosztolányi is megfogalmazta ezt: „Krúdy Gyula mindig elégiákat ír. Akármelyik könyvét nyitod ki, úgy érzed, hogy egy kisvárosi magyar temetőben jársz, az akácok és sírok közt, késő délután, ősszel. Dekadens és magyar. Ez a magyar dekadenciája - fáradt mélasága - vezette egy hőshöz, akinek összes cselekedete az, hogy meghal, egy hektikus irodalmi princhez, aki inkább az irodalomban pusztul el, mint a tüdővészben, egy korhoz, amelynek unalma mindennél szegényebb és mindennél magyarabb. Petőfi Sándor eltűnt. A pesti vendéglőkben fehér fröccs mellett egy éhenkórász fiúcska utánozta a gesztusait, a rímeit, a pózait, az édes fia." Ez hát a színmű tartalma röviden összefoglalva... Bár kezdetben még mindenki fordítva gondolta, Petőfi Zoltán tulajdonképpen jelentős helyzeti hátrányból indult, valójában már születése vagy talán inkább fogantatása pillanatában. A szemérmetlen utókor ugyanis immár százhetvenhárom esztendeje ott leselkedik Szendrey Júlia (1828-1868) és Petőfi Sándor hálószobájának kulcslyukánál. Zoltánka ugyanis napra pontosan kilenc hónappal a március 15-i forradalmi események után született. Vajon mit is csinálhattak ők aznap este? A forradalmi hevület még otthon is kitartott? S vajh, valóban aznap este fogantatott a gyermekük? Petőfi Zoltán legnagyobb tragédiája a közeg - a korabeli magyar társadalom - és a család, amelybe beleszületett. Színészként, költőként, de még az utolsó szusszanásnyi levegő vételében is apjához mérték. Ez pedig egy olyan helyzeti hátrány egy Petőfi Sándor mellett, amelyet nyolcvannyolc esztendő alatt sem lehetett volna leküzdeni. Helyzetét már születése pillanatában - s már a Debrecenben összetolt kétkaros szalmaszéken is, amely az első ágyacskája volt - az határozta meg, hogy mit vártak el tőle, és nem az, hogy ő maga mire lehetett volna képes, ha megadatik neki: ettől válik ő és az ő alakja a szememben a reménytelenséggel való szembesülés legszemléletesebb példáinak egyikévé. Ekként őrzöm emlékét, akárcsak a mai képünknek választott emléktábla is. (szpray) 38 2021. március 11.