Családi Kör, 2022. október-december (33. évfolyam, 40-51. szám)

2022-10-27 / 43. szám

Széljegyzetek mindennapjainkról (51.) Nem a teremtő Isten az, aki hasba rúg... Két színházi előadás, két világ A Teremtés univerzális értékeiből kivetkőzött, azoktól meg­fosztott anyagelvű világban élünk, melyben minden emberi megnyilvánulás, amely nem eladható és nem megvásárol­ható, létet meghatározó érték, a gyakorlatban értéktelenné, sőt gúnyolódás tárgyává vált. Ezenfelül az emberek többsége a média meg az influenszerek által dirigált mikrokozmosz­ban él, amelynek félelemgerjesztő virtuális jellegénél fogva semmi köze sincs a közvetlen emberi kommunikációhoz. A­z utóbbi idők valóságérzékeny színházi előadásai is e két világ összeegyezhetetlen értékrendje mentén készülnek. Az egyik az emberi kapcsolatok valóságalapú megnyil­vánulásainak kérdéskörét feszegeti, az egyetemesség­ben gyökerező értékteremtő és -érző emberi cselekvés mikéntjé­nek a megválaszolásaként. A másik a virtuális világ látványhalmozó durva eszköztárára fókuszál, így szuggerálja a jelen erőszakkal teli mindennapjainak életidegen megnyilatkozási formáit, nyomaté­kosítottan felhasználva a tömegember érzelmi éretlenségét. Az elviselhetetlenségig igyekszik az előadás nézőit elképeszteni, fel­dúlni, undort kelteni a színpadon történtek iránt. A látvány viszont, mely korunk művészi kifejezésformáira rátelepedett - lásd Vargas Llosa látványcivilizációról írt kötetét­­, ingoványos talaj a színpa­don, mert illusztrál, a színjátszás művészete viszont nem azonos a szájbarágó illusztrációval! Virág Mihály 1978-ban megrendezte az Újvidéki Színházban Tolnai Ottó Végeladás című drámáját. A Csö­mörét megszemélyesítő Fejes György kilépett a színpad közepére, kezében egy káposztafejjel, és azt mondta:„Ez egy káposzta!", amit a nézőtéren ülők harsány nevetése követett. A folytatást az olvasó fantáziájára bízom. Igaz, akkor még híre-hamva sem volt a látvá­nyokra épülő színielőadásoknak. A Banka Lívia-jelenet elgondolkodásra késztette a nézőtéren ülőket A fentiek okán talán először az Amikor Isten hasba rúg című pro­dukcióról mondanék el néhány keresetlen gondolatot, ugyanis nem véletlenül jutott eszembe a Virág-rendezés, amikor az Újvidé­ki és a Kosztolányi Dezső Színház koprodukciós előadásának első jelenetében megjelent az áldott állapotot illusztráló főszereplő, a gyengébbek kedvéért pedig egy vízzel teli akváriumba ült bele a magzatot jelképező Kucsov Borisz. Az Urbán András rendezte előadás alapjául Lovas Ildikó azo­nos című regénye szol­gált. A dramaturg Góli Kornélia volt. Mint már mondtam, tudom, hogy ebben az anyagelvűségben fulla­dozó világban nevetség tárgyát képezik minda­zok, akik az el nem adha­tó, meg nem vásárolható, ám a világmindenséget egyedül működtető uni­verzális értékeket igye­keznek visszaperelni a za­vartalan emberi kapcso­latrendszerek kialakítása érdekében. Vallom és tudom, hogy erre kizáró­lag csak a semmivel sem helyettesíthető, Jézus hirdette szereteten alapuló, emberek közötti viszony megteremtése alkalmas. Minden más mellébeszélés, tévútra terelés, és az emberek megtévesztésé­re irányul. Az elistentelenítés az emberi lényeg megcsúfolásának, sárba taposásának a kiszolgálója, és az átlagember feletti hatalom­­gyakorlásnak az eszköze. A szeretet megfellebbezhetetlen kozmikus alapérték, mely a világ teremtésében, ha úgy tetszik, a Megváltó által hirdetett nagybetűs Isten egyedülvalóságában nyilvánul meg, abban az értelemben is, hogy a szabad akarattal rendelkező teremtmény el tudjon igazodni az anyagelvű világban. Ma ennek az alapértéknek a megtagadása, kifigurázása a forrása annak a beláthatatlan veszélyektől fenyegetett, gyűlöletgerjesztő életvitelnek, amely szerte a világon a 20/21. száza­di emberi létezés jellemzője lett. A jézusi szeretet Istenének megta­gadása lett egyenes következménye annak az állításnak is, mely sze­rint Isten hasba rúgja teremtményeit. Holott nem a teremtő Isten az, aki hasba rúg, hanem az Isten helyét bitorló ember, aki lelke mélyén elsősorban önmagát nem szenvedheti, s az ebből fakadó gyűlöletet árasztja környezete felé is. Ma ott tartunk, hogy a moszkvai ortodox egyházfő metafizikai halandzsával igyekszik igazolni az oroszok uk­rajnai invázióját. Láttunk már ilyet! Papok áldották meg szintén a fegyvereket Jugoszlávia felbomlasztásának idején. Az előbb jelzett helyzetfelmérésből egyenesen az következik, hogy példának okáért az Urbán András rendezte, képekben il­lusztrált színházi produkció első egy órája abban merült ki, hogy az eszközzé lecsupaszított színészek egy elmeházi színpadi ábrá­zolás mozgástechnikai megjelenítésével küszködtek, feleslegesen. Miért mondom ezt? Hát azért, mert ebben a témában Csáth Géza élete és munkássága címmel Szajbély Mihály elmondott­­ majd­nem­­ mindent. Ugyanis forráskutatások alapján készített egy min­den életrajzi jelenségre kiterjedő és egyben megrázó „régimódi monográfiá"-t, mely a Magvető kiadásában jelent meg 2019-ben. Az embernek, jelen esetben, ha úgy tetszik, a nézőnek ebben a té­mában vajmi kevés újat lehet mondani. Amiről érdemében szólhatott volna az előadás, az a Csáth le­ányát megjelenítő Banka Líviának köszönhetően az utolsó húsz percben volt látható. A valóban katarzist kiváltó jelenet, ha úgy tet­szik, rólunk is szólt. Arról a kiszolgáltatottságról, mely az értelmes emberi élet ellehetetlenülését eredményezi, köszönhetően annak a ma elhatalmasodó szemléletmódnak, miszerint a világminden­ség teremtője egy mindenkit hasba rúgó, antropomorf isten mér­tékére degradálódott. Folytatása az 51. oldalon BANKA LÍVIA AZ AMIKOR ISTEN HASBA RÚG CÍMŰ ELŐADÁSBAN

Next