Családi Kör, 2022. október-december (33. évfolyam, 40-51. szám)
2022-10-27 / 43. szám
Széljegyzetek mindennapjainkról (51.) Nem a teremtő Isten az, aki hasba rúg... Két színházi előadás, két világ A Teremtés univerzális értékeiből kivetkőzött, azoktól megfosztott anyagelvű világban élünk, melyben minden emberi megnyilvánulás, amely nem eladható és nem megvásárolható, létet meghatározó érték, a gyakorlatban értéktelenné, sőt gúnyolódás tárgyává vált. Ezenfelül az emberek többsége a média meg az influenszerek által dirigált mikrokozmoszban él, amelynek félelemgerjesztő virtuális jellegénél fogva semmi köze sincs a közvetlen emberi kommunikációhoz. Az utóbbi idők valóságérzékeny színházi előadásai is e két világ összeegyezhetetlen értékrendje mentén készülnek. Az egyik az emberi kapcsolatok valóságalapú megnyilvánulásainak kérdéskörét feszegeti, az egyetemességben gyökerező értékteremtő és -érző emberi cselekvés mikéntjének a megválaszolásaként. A másik a virtuális világ látványhalmozó durva eszköztárára fókuszál, így szuggerálja a jelen erőszakkal teli mindennapjainak életidegen megnyilatkozási formáit, nyomatékosítottan felhasználva a tömegember érzelmi éretlenségét. Az elviselhetetlenségig igyekszik az előadás nézőit elképeszteni, feldúlni, undort kelteni a színpadon történtek iránt. A látvány viszont, mely korunk művészi kifejezésformáira rátelepedett - lásd Vargas Llosa látványcivilizációról írt kötetét, ingoványos talaj a színpadon, mert illusztrál, a színjátszás művészete viszont nem azonos a szájbarágó illusztrációval! Virág Mihály 1978-ban megrendezte az Újvidéki Színházban Tolnai Ottó Végeladás című drámáját. A Csömörét megszemélyesítő Fejes György kilépett a színpad közepére, kezében egy káposztafejjel, és azt mondta:„Ez egy káposzta!", amit a nézőtéren ülők harsány nevetése követett. A folytatást az olvasó fantáziájára bízom. Igaz, akkor még híre-hamva sem volt a látványokra épülő színielőadásoknak. A Banka Lívia-jelenet elgondolkodásra késztette a nézőtéren ülőket A fentiek okán talán először az Amikor Isten hasba rúg című produkcióról mondanék el néhány keresetlen gondolatot, ugyanis nem véletlenül jutott eszembe a Virág-rendezés, amikor az Újvidéki és a Kosztolányi Dezső Színház koprodukciós előadásának első jelenetében megjelent az áldott állapotot illusztráló főszereplő, a gyengébbek kedvéért pedig egy vízzel teli akváriumba ült bele a magzatot jelképező Kucsov Borisz. Az Urbán András rendezte előadás alapjául Lovas Ildikó azonos című regénye szolgált. A dramaturg Góli Kornélia volt. Mint már mondtam, tudom, hogy ebben az anyagelvűségben fulladozó világban nevetség tárgyát képezik mindazok, akik az el nem adható, meg nem vásárolható, ám a világmindenséget egyedül működtető univerzális értékeket igyekeznek visszaperelni a zavartalan emberi kapcsolatrendszerek kialakítása érdekében. Vallom és tudom, hogy erre kizárólag csak a semmivel sem helyettesíthető, Jézus hirdette szereteten alapuló, emberek közötti viszony megteremtése alkalmas. Minden más mellébeszélés, tévútra terelés, és az emberek megtévesztésére irányul. Az elistentelenítés az emberi lényeg megcsúfolásának, sárba taposásának a kiszolgálója, és az átlagember feletti hatalomgyakorlásnak az eszköze. A szeretet megfellebbezhetetlen kozmikus alapérték, mely a világ teremtésében, ha úgy tetszik, a Megváltó által hirdetett nagybetűs Isten egyedülvalóságában nyilvánul meg, abban az értelemben is, hogy a szabad akarattal rendelkező teremtmény el tudjon igazodni az anyagelvű világban. Ma ennek az alapértéknek a megtagadása, kifigurázása a forrása annak a beláthatatlan veszélyektől fenyegetett, gyűlöletgerjesztő életvitelnek, amely szerte a világon a 20/21. századi emberi létezés jellemzője lett. A jézusi szeretet Istenének megtagadása lett egyenes következménye annak az állításnak is, mely szerint Isten hasba rúgja teremtményeit. Holott nem a teremtő Isten az, aki hasba rúg, hanem az Isten helyét bitorló ember, aki lelke mélyén elsősorban önmagát nem szenvedheti, s az ebből fakadó gyűlöletet árasztja környezete felé is. Ma ott tartunk, hogy a moszkvai ortodox egyházfő metafizikai halandzsával igyekszik igazolni az oroszok ukrajnai invázióját. Láttunk már ilyet! Papok áldották meg szintén a fegyvereket Jugoszlávia felbomlasztásának idején. Az előbb jelzett helyzetfelmérésből egyenesen az következik, hogy példának okáért az Urbán András rendezte, képekben illusztrált színházi produkció első egy órája abban merült ki, hogy az eszközzé lecsupaszított színészek egy elmeházi színpadi ábrázolás mozgástechnikai megjelenítésével küszködtek, feleslegesen. Miért mondom ezt? Hát azért, mert ebben a témában Csáth Géza élete és munkássága címmel Szajbély Mihály elmondott majdnem mindent. Ugyanis forráskutatások alapján készített egy minden életrajzi jelenségre kiterjedő és egyben megrázó „régimódi monográfiá"-t, mely a Magvető kiadásában jelent meg 2019-ben. Az embernek, jelen esetben, ha úgy tetszik, a nézőnek ebben a témában vajmi kevés újat lehet mondani. Amiről érdemében szólhatott volna az előadás, az a Csáth leányát megjelenítő Banka Líviának köszönhetően az utolsó húsz percben volt látható. A valóban katarzist kiváltó jelenet, ha úgy tetszik, rólunk is szólt. Arról a kiszolgáltatottságról, mely az értelmes emberi élet ellehetetlenülését eredményezi, köszönhetően annak a ma elhatalmasodó szemléletmódnak, miszerint a világmindenség teremtője egy mindenkit hasba rúgó, antropomorf isten mértékére degradálódott. Folytatása az 51. oldalon BANKA LÍVIA AZ AMIKOR ISTEN HASBA RÚG CÍMŰ ELŐADÁSBAN