Családi Kör, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1864-03-27 / 13. szám

303 304 Egy h­ét története. Márczius 23-án. Az élet két útja. — A farangnak haladása az egyiken. — Egy szárny­­legyintés. — Kettős élvezet. — Köszönet a „komédiásokénak. — Megérdemlik. — Hivatásból és kenyérért. — „Hol töltsem estéimet?“­­ — A jó előadás érdeme. — Egy fiatal özvegy. — Egy blazirt fiatal ember. — Főrangú komorna. — „Női könnyek.“ — Két különböző házaspár. — Érzékeny pinczér. — Hölgyeké az elsőség. — Három gyönyörű ábra. — Nagyszerű hatás. — Látni kellett azt! Ilyen az élet ; két útja van, egyik az erény fényes napvilá­gába, másik a rétek sötét országába vezet. Előre, mindig előre ragadnak amott az angyalok, itt meg a démonok, és egyiken is, másikon is nehéz a megállapodás, és még nehe­zebb a visszatérés, íme főrangú hölgyeink és uraink. Régóta éghetett szívekben a nemes hivatás mennyei szikrája, hogy szűkölködő testvéreink bús sóhajától egyszerre ilyen hazát bevilágító magas fényben gyűlt ki, és alig hogy megtalálta útját, egyre előre tört, fel a dicsőség egébe. Alig záródtak be a „Bazár“ áldásboltjai, a Múzeum ter­mében találtak e lélekre is magasrangúakat, és a Múzeum­ból a színházba, a hangversenytől a szini-előadásig — csak egy szárnylegyintés volt e j­óravágyó lelkeknek, így termett a műkedvelői előadás eszméje e tiszta szivekben, mely ismét néhány ezer forintot hozott éhező alföldi testvéreinknek. Bőrangú műkedvelői előadás és jótékony szól­ e két czím elég arra, hogy a színház a legmagasabb belépti­ díjak mellett is néhány este megteljék. Elég élvezet már: látni ha­zánk régi fényű díszes tagjait új dicsőséget fűzni nevükhez; látni e parancsolásra szokott ajkakat a közönség mulattatá­­sára nyílni meg, és ez arany és gyémánthoz szokott termete­ket pénzért — a jótékonyság forintjaiért — szerepelni. Elég gyönyörködtető látvány ez szemnek-szívnek egyaránt, és a­mi még fölül volt,azért nem a szegényeknek,hanem nekünk, közönségnek, kell köszönetet mondanunk e nemeslelkű „ko­médiásokénak, és valóban jogos igényük van nekik e kö­­szönetünkre. Olyan szépen játszottak, mintha nem kenyér­ért, hanem hivatásból léptek volna a színpadra. Két kis vígjátékot adtak elő; az egyiknek czíme: „Hol töltsem estéimet?“ melyben mindössze három személy műkö­dik; az egyik Gyürky Orczy Sarolta (báró Szirtayirma), a másik Tisza Lajos úr (Szentirmay Lajos); ez egy fiatal em­ber, a­ki szerelmes a fiatal özvegy bárónőbe, de semmi kedve, nőül venni őt, mert különben: „hol töltené estéit?“ Az egész kis vígjáték tehát a körül forog, hogy a bárónő el akarja magát vétetni imádójával, ez pedig csak imádni akarja. Az egész mű roszabb a semminél, ha roszul adják, de jól elő­adva, igen mulattató, sok benne a szellem, a könnyed élénk­ség, a finom kaczérság, a szivizgató női szeszély, és ezt a fia­tal özvegy mind olyan természetes bájjal és kecses finomság­gal tudta előtüntetni, hogy a nemzeti színművészet érdeké­ben valóban sajnálni lehet, miért csak egy estére választotta a színpadot művészi alkotások pályájául! Néhány év és egy másik Priel­le Kornéliát bízhatnánk benne! Kiemeltem a játékot, mert a gyönyörű öltözékeket — háromszor öltözködött át egy rövid félóra alatt— nem szük­séges különösen fölemlítenem; ez épen úgy magától értetik ilyen finom ízlésű urhölgynél, mint az, hogy tündéri szép­sége a gyönyörű öltönyöket túlragyogta. Tisza Lajos úr pedig méltó társa volt ez urhölgynek; tö­kéletesen beletalálta magát a kissé blazirt ifjú lelki világába és a legkisebb árnyalatig híven állttá azt szem elé. Az elő­adás tehát kerekded, művészi egész volt a szó teljes értel­mében. Hát a harmadik alak? Az, kedves olvasónő, csak egy komorna volt, a­ki jóformán semmit sem szól, és mindössze kétszer-háromszor jár ki s be a színpadon. A legkönnyebb szerep tehát, ha úgy tetszik, de a legnehezebb szerep, ha komolyan veszszük a dolgot. Mert nincsen nehezebb fel­­adat a színvilágban, mint ilyen kicsi, semmiségben figyel­met gerjeszteni, és ez teljesen sikerült e komornának! Hát még ha azt mondjuk, hogy e komornát gróf Andrássy Gyuláné személyesítő­ egy olyan hölgy, a ki csak a legélén­kebb phantasia segélyével képes magát áthelyezni azon vi­lágba, hol nem parancsot osztani, hanem némán engedelmes­kedni: az élet czélja. De e komornának járása-kelése nem csak azt tanusíta, hogy művészi felfogás, hanem azt is egyszersmind, hogy a szegénység iránti nemes részvét lakozik szívében. A­ki így tud egy szegény cselédet ábrázolni, annak sokat kellett már gondolkodni a szegény cselédek szánandó sorsa fölött, szóval annak igen jó asszonynak kell lenni. A másik vígjáték czíme: „Női könnyek.“ Valamivel hosszabb az elsőnél, és hat személy játszik benne. Delphine­­nek (Csáky Melanie grófnő) van egy semmiházi férje, Chambly Prosper. (Beöthy Ákos úr) Baden-Badenben van­nak, a­hol a derék férj már nagy összegeket veszített a rou­­letten, a­miért a nő kénytelen volt elvenni tőle a pénztár kulcsát. Az egész vígjáték tehát a körül forog, hogy a férj visszakapja a pénztár kulcsát. Mindenféle fogáshoz folyamo­dik e végre, mind hasztalan. E házaspár ellentéte egy másik pár: De Rieux Albert (Kendeffy Árpád úr) és neje: Clo­­tilde (Vay Gizella bárónő). A milyen parancsolni tudó Del­phine, olyan szelíd Clotilde, és a milyen pazar Prosper úr, olyan jó gazda Albert, ésannyira, hogy még egy pár gyémánt fülbevalót sem akar neki venni, bármennyire áhítozik is utána a kedves kis feleség. Ez nem szükséges a boldogság­hoz, mondja a szoi­ás férj, és a szerető jó lélek már-már le­­küzdi óhajtását, midőn Csáky Melanie, azaz Delphine meg­tudja a dolgot, és erősen a lelkére köti, csak ne tágítson! A férjnek engedelmeskedni kell! Ha szépszerivel nem boldogul, hát fegyverhez nyúljon, a leghatalmasabb női fegyver pedig a­­ könny! Clotilde tehát e fegyverhez nyúl, és csakugyan megkapja a fülbevalót. Ezt látván Prosper, ő is ilyen módon akarja neje zsebéből a pénztár kulcsát kisírni, de csak Jeant, a pinezért (gr. Károlyi István) tudja megindítani, ez bőg, míg a nő csak nevetni tudja a férfiatlan pityergést. Végre is mind­nyájan kigyógyulnak: Prosper négy párbajt viv, és­ vissza­kapja a kulcsot. Delphine lemond az uralkodásról, Clotilde

Next