Családi Kör, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-08-07 / 32. szám
747 748 adalával van kapcsolatban, és ettől az emberek nagy sokasága még mindig úgy iszonyodik! Pedig nincs miért iszonyodni ettől a gondolattól! Sőt inkább, minél többet foglalkozunk vele, annál kevésbbé van ok, miért félni tőle! Csak nem kell megterhelni a lelket, és nyugodtan gondol azon perezre, mikor a földről el kell szállnia: el nem fárad az, amíg csak bele nem repült az égbe. Képzeljük csak el,minő szívvel nézhetett Szalay László a közelgő halál elé, mennyi boldogsággal telhetett meg átszellemülő élete a halálra válás magasztos perczeiben! Minél sötétebbé lett körülötte a földi jelen, annál dicsőbb fényben világolhatott feléje az eltűnt évek csillagkoszorúja. Ama néhány perczben, melyben a testnek még hatalma van az elkívánkozó lélek fölött, bizonyosan egész élete újra elvonult előtte; minden tett, minden érzés, minden gondolat eléje lépett, mintegy kíséretét képezvén nagy útjában az ismeretlen világba, és ekkor az angyalarczok egész serege, harminczkét évnek munkássága vette körül e halálos ágyat; látta maga előtt a költő és a tudós, a szónok és a búvár, a törvényhozó és a tisztviselő, a hírlap- és a történetíró, a polgár és az államférfi pályáit, melyek közül mindegyik külön-külön elég egy emberélet megörökítésére, és ezeket ő mind megfutotta, megfutotta száz meg száz kínos megpróbáltatás és hányatások közt, anélkül, hogy valaha csak egy percig is hűtlenné lett volna magához, anélkül, hogy csak egy parányi foltocska tapadt volna jelleméhez és nevéhez. N Oh, bizonyára az a perez, melyben a lélek a testtől végre meg tud szabadulni, amilyen rémitő lehet a bűnös öntudatnak, olyan nagyon boldog lehetett ez emberre nézve ! Olyan dicsőnek lenni, mint ő, ezer ember közül is alig egynek jut; tiszta , nyugodt öntudatra azonban minden ember szert tehet az életben, és ha a halál után semmi sem következnék is, az a néhány perc, melyben az elköltöző lélek még egyszer, utoljára visszatekint, az is busásan megérdemli, hogy úgy éljünk, hogy nyugodtan meghaljunk. Aztán még ha úgy volna is, hogy a halál után amott túl e földön semmi sem következnék, még mindig megvan az az élet, amit itt hagyunk, az emberek, akik utánunk maradnak, és a tettek, melyeket elkövettünk, és ezek mind tanúságot tesznek rólunk, ítéletet tartanak felettünk. Mert bármennyire véli is magát a bűnös öntudat biztosságban ama téves latin közmondás által: „A holtakról vagy jót kell mondani, vagy semmit,“ az élet nem fogadhatja utasításul e mondást, és annál kevésbbé a történet írója. „Igazság“ ennek jelszava, és ahová jutnánk, ha elvvé emelnék e közmondást ! Oda, hogy a bérencz Panegyrikust és a legnemesebb törekvést sárba rántó lelketlen firkászt, a halál egy sorba állítaná egy Szalay Lászlóval, nagy épülésére a későbbi nemzedékeknek! Kímélet az élők, de igazság a halottak iránt, akik, míg éltek, nyilvános pályán működtek, ez az erkölcsösség elve, és akik egyebet hirdetnek, azok tudva, vagy öntudatlanul az erkölcstelenség érdekében működnek. Olvassuk csak Szalayt! Hát leplezgeti ő az elhunytak hibáit ? Még a legnagyobb jellemekről is elmondja, hol, mikor és miben tévedtek avagy vétkeztek; hadd okuljon belőle, aki okulni akar és tud. És azért, ki meri állítani, hogy nem a legforróbb szeretet íratta vele halhatatlan műveit? Magas tisztjéhez híven véd és ment, a mi védhető és a mi menthető, de És jaj, ha szád szivedre rávall, S nem vagy zárt, mint a sirhalom, Orgyilkosként, mérges nyilával, Kisér nyomon a rágalom. Inkább szenvedj, epedj magadban, De szádra, óh, ne végy panaszt! Hidd el, kevés vigasz van abban. Sőt uj meg uj sebet fakaszt! Többet beszél a néma bánat, Mint a panasz s a könny maga, . . . Elmondja hűn belső csatádat Szemed bágyadt két csillaga; S ekkor ha lesz, kit búd varázsa Önkénytelen körödbe von: Annak mondd el, lelked mi bántja ; Mert az megért . . . veled rokon. Azonkivül a nagy tömegre Ne pazarolj könnyet, panaszt . . . A gyöngy csak por közé peregne, Hol minden megtapossa azt; Vagy olyanok kezére jutna, A kik nem is sejtik becsét . . . Elosztogatnák mosolyogva, Mint szokták a szót, szerte-szét! . . .