Családi Kör, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-02-14 / 7. szám
149 Most pedig vidd apja-anyja, Vezéreljen a szerencse! Rablóvezér azt óhajtja : Isten őt a vésztől mentse!“ S ment a szent pár magzatával, Hegy, völgy, erdő, lett pompás kert, Zengett hozzá szűz madárdal, Indulót a csalogány vert. De röpüljünk mi is abbul A korbul ki, mint ők hárman, Harminczhárom esztendőn túl, Szálljunk parti fecskeszárnyon. S harminczhárom esztendőre, A Golgothát látjuk vérben, Omlik ,a Megváltó vére, Hol pirosan, hol fehéren. Jobbra, balra latrok függnek, Két zsivány közt függ az Isten! Szinte látni rút lelküknek Undokságát kebleikben. Vad hyénak közt a Bárány, A ki ellen törve törtök! Vagy ki megvált vérnek árán, Egy tinektek: Isten, ördög ? Nem, nem, oh nem! Oh bocsánat! E keresztfán ime jobbrul, Egyik latrot vérzi bánat, Keble rezdül, könnye csordul. A mint a nap sötétülő, Felderült az ő világa, Egy csillag , a hit röpült be Szive sötét odújába. Ismerős fény csap reája Arrúl a szép szent arczáról, Emlékébe Juda tája, S ott egy gyermek képe tárul, Néz, megint csak néz középre, S érzi, mondja: „Ah, ismerlek! Te vagy, édes Jézusom, te . . . Az a kedves, drága gyermek! Mondtam ugye, hogy nagy úr lessz, Istenséged, im’ most" győz meg. Kegyeidből, mondd, hogy jut rész... Oh, kegyelmezz a bűnösnek!“ Semmi hang több. Méla bús csend. Csak az Isten vére cseppen. .. Aztán édes ajakon cseng: „Te velem lessz még ma mennyben!“ 150 Hervadt virág. Beszélj, Győry Vilmostól. (Folytatás.) Zalaynak az ebéd ideje igen kellemesen telt es. Jól ment minden, csak a „nevető Demokritosz“ veszett kárba. Általában régi tapasztalat, hogy az olyan életek, melyekre az ember előre elkészült, ritkán vagy soha sem sikerülnek. Az adomákat nem lehetett alkalmazni. Zellike jól érezte magát Zalay társaságában, s ma még kedvesebbnek találta, mint a minapi estélyen. Búcsúzáskor Zalay engedelmet kért, hogy máskor is tiszteletét tehesse. A mama, kissé hidegen ugyan, de azért is megengedte. Az ifjú örömittasan távozott, s bizonyos tény, hogy Zellike az ablakhoz ment, s még egyszer utána pillantott. Néhány nap múlt. A fiatal hivatalnok folyvást minden kitelhető gyengédséggel viseltetett az öreg Bálint úr iránt. S talán ezen szerfölötti vigyázat folytán vette észre Károly, hogy az öreg úr körül, habár mutatni nem akarja, történnie kellett valami fontos és őt közelről érdeklő dolognak. Károly is nyugtalanná kezdett válni, mert ha kedvesünk szüleiben valami változást veszünk észre, szerelmünk hajlandó ezt azonnal vagy saját örömünkre vagy saját bánattunkra magyarázni. Az ifjú is azon töprenkedett folytonosan, mi lehet az öregúr kedvetlenségének oka? De a kérdésre sehogy sem tudott felelni. Egy délután történt, amire még eddigelé alig volt eset, Horváth Bálint úr elmaradt a hivatalos óráról. Aznap délután nem is jelent meg társai körében. —■ Hah! — gondolá magában Károly, — ma,vagy soha! Felséges ürügy Horváthékhoz menni! Aggodalmas arczyczal belépni; azt kérdeni, hogy van a tekintetes ur; azt mondani, hogy csak egy pillanatra jöttem, csak a kedves ki- fiataltárs egészsége után tudakozandó. Oh, a szerelem nagyon találékony az ilyen ürügyek dolgában is! Károly alig várta, hogy a hivatalszobát odahagyhassa. Hazasietett átöltözni, azután Horváthék felé tartott. Az egész vándorlásba nem telt bele félóra, s ennek múltával a fiatal hivatalnok ott volt kedvesével szemközt, ott a zongoraszon Skában; ott, ahol legelőször meglátta, ahol megszerette. Ott volt, s még pedig a lánykával egészenegyedül! Apa és anya együtt távoztak, csak Zellike volt korm Épen rajzolással foglalkozott. Eredetileg nem tudott '■ ugyan teremteni,hanem igen csinosan másolt. Juliennek kettős krétával rajzolt egyik nehezebb tanulmányfejét másolá. Milyen sajátságos állapot az, midőn az ember legelős szőr van egyedül azzal, akivel mindörökké együtt lenni ■ szeretne! Hányszor és hányszor megírták azt már hivatott és hívatlan írók, hogy ilyenkor még a legbeszédesebb fiatal emberek is ügyetlenek, bárgyúak szoktak lenni. Akárhogyan felkészül is az ember, hogy majd ezt mondja, meg amazt: agondolat elmarad; a szavak nem jutnak eszébe, s nem tud tárgyat találni, amelyről huzamosan lehetne beszélni. Későbben,— a kedvező óra elmúlván, — ah! milyen felséges gondolatai vannak a léleknek! Csupa szellemi szikrák,csupa ügyes bókok, — de mi haszna? már akkor a világ minden szép gondolata nem egyéb, mint eső után köpönyeg! Egy darabig úgy volt itt is. A fiatalok zavarban voltak mind a ketten. Zellike nem tudta, szabad-e leüléssel kínálnia az ifjút; Károly nem tudta, szabad-e kínálás nélkül helyet foglalnia. Az ifjú végre mégis összeszedte magát, s azt kérde a lánykától, hogy atyja talán beteg, s ez az oka mai elmaradásának. Zellike „nem“-mel válaszolt, s azt mondá, hogy mindketten, t. i. a papa és mama, hosszasan beszélgettek délután, azután papa távozott, később mama is. 13*