Családi Kör, 1864 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1864-07-03 / 27. szám
638 * Emese álma. (Műlapunkhoz.) Tihanyié 1. fáradt föld álomba dőlt, Az ég sötét palástot ölt; Koporsó az, ez szemfödő, Mit rejtenek: titkos jövő. Sötét éjben szellő lebben, Sejtés támad a kebelben, Három csillag tűnt fel sorban; Kettő lenn van már a porban. A harmadik alig fénylik, Elhalványult, kihalt félig; Hadúr isten! pusztul néped, Ha virágit igy letéped. Turul szárnyal... s ezüst szárnynyal Násznyoszolyát hogy beárnyal, Két szemére Emesének Bűvös-bájos álmok jőnek : Lát egy eret, mely ott ered A kebel hóhalma felett, S egyesülve hat más érrel, Sziklás tengerpartig ér el. S a mely tájra elzúg árja, Partin nyiló virág várja, S a lehajló jázmin bokra Szűz csókot hint a habokra. Teljes fényben van az égen Hét uj csillag felkelőben, Lángsugári mind a hétnek Fehér habon összeérnek. Himes partnál tudafa áll, Hét ágára hét sólyom száll, Hét ágából hét nagy fa nő, Hét nagy fából hét nagy erdő. Kél a hajnal, zeng a kardal, Mént öl a jós a szent karddal, S hogy belet, vért buzgón kikérd, Az álomból nagy titkot ért: Ég a máglya, lobog lángja, Emese a jósszót várja, S a lángokból jósszó hallszik: „Az a csillag ki nem alszik.“ 634 A honi kárpitos. Szegény emberek története. Kalocsa Rózától. Párisban, márczius hónapban történt. Az egész környéket hó boritá. Este, nappali szobámban ülve, olvastam,a midőn az ajtó megnyílt s szolgám egy levelet nyújtott át. Még jól kezembe sem vettem s már tudtam, honnan jö — a nyomor lakából! Mind, mind hasonlók az ilyen levelek: ugyanaz a faj papír, az az írás, ugyanazon szaga a nyomornak, ha csak a dohány- vagy pálinka-szag nem változtat rajta. Annyira rabjai vagyunk tehát viszonyainknak, hogy az ínség egyéniségünk jellegét is eltörüli ? Mig gazdagok, gyöngédek, erélyesek valánk, voltak kedvencz foglalkozásaink, sajátságaink; szegények lettünk — minden elmosódik! és ha idegen segélyt kell igénybe vennünk, akkor tollainkat azon szinetlen tintába mártjuk, gondolataink ugyanazon egyoldalú irányt veszik, szavaink azon megalázódott alakba rejteznek, melyet a szegénység erőszakol reánk — levelünk a szegények levele. Az, melyet kezemben tartok, sem szivar, sem borszagu nem volt. De a nyomor, melyet e télen láttam, kimerített, és számos csalódás, melyet tapasztalni kényszerültem, feljogosított némileg (legalább mint hivém), hogy bizonyos önző pihenést engedjek magamnak. E hangulatban elhatároztam, hogy a levelet nem bontom fel, hanem azon módon visszaküldöm. De ezt meg sem tevem; talán mert önmagam előtt szégyellem azt tenni, talán, mert a szolga, ki feleletemet várva az ajtónál maradt, ilyenformát susogott: „Itt vannak.“ Parancsomra egyedül maradtam, s a levelet felbontván, olvasám. Két levél volt. Az egyik, a nyomor levele, helyes írással, mint már oly sokat kaptam ez ennem maradható kifejezéseivel, mint: „Isten,“ „az ön jótékonysága,“ „kétségbeesés,“ férfias, gazdagon czifrázott betűk, mely valódi szépírási tehetséget árult el. Különben semmi mást nem tartalmazott, ami más levelektől megkülönböztethető. A legvégső szükség volt benne rajzolva. Habár az Őszinteség kinyomata nem hiányzott is, sőt némely szavak a lélek jajkiáltását viszhangozák, mig más hivő, s bizalomteljes kifejezések, keresztényi önmegadást tanusítottak: én már annyi kiszámított őszinteséget tapasztaltam, füleim annyira belefáradtak e rideg szivömlengésekbe, hogy már csakugyan nem tudtam a valódi kérést a szemtelen tolakodástól megkülönböztetni. Fájdalom, gyakran megtörténik az ilyesmi azokkal, kik véleményük szerint a jótékonyságra hivatva vannak. A második levélben semmi ilyen nem fordult elő. Ez csak egy lyoni jó barátom ajánló levele volt. Egy szerencsétlen házaspár számára kért, kiket ő már tőle kitelhetőleg gyámolított. A férfi, mesterségére nézve kárpitos, előbb gazdag, s kipróbált becsületességű ember, balsors által tönkre jutott. Minél nagyobb szükségben voltak ez emberek, annál inkább visszariadtak az alamizsnából való éléstől. Lyon nem nyújtott nekik semmi segélyforrást — Páris tűnt előttük igazán fel, és semmi sem tartható őket többé Lyonban vissza. Az asszony csak otthon maradt volna, az nem épített magának légvárakat, de a férfinak nem volt többé nyugta. Páris, a remek bútorok és gazdag kárpitok városa! és ő, kinek oly elismert ízlése s oly ügyes keze volt! Hát nem ő díszítette e fel Francziaország második városában, húsz és néhány év előtt, a püspöki palotát tetejétől aljáig ? Igen Páris! csak mutatnia kell ott magát, s a műtermek azonnal megnyílnak előtte, mindenfelől csak úgy tódul majd a sok munka! Csupán az nyugtalanítá, hogy segédeket lesz kénytelen tartani, talán húszat is és ez feleségére nézve terhelő lenne! De semmi sem tartható őt vissza; sem a józan ész tanácsa, sem példák. Párisba jöttek. Az ajánló levelet, melyet kezemben tartok, három hóval ezelőtt írták. Három hónap munkálkodva, vagy nyomorban töltve — ki tudná azt?