Családi Lapok, 1856. július-december (5. évfolyam, 17-42. szám)
1856-08-07 / 22. szám
♦H' 717 — melly rájok telljességgel nem illik, melly alól eszmék s érzelmek nevetségesen ki rínak, s melly eszmék s érzelmek fölött épen úgy áll, mint állna daróczszövet egy dáma selyemkalapja fölött. Tisztelem én a népet, s tisztelem én a nép iránti gyöngéd érzelmeket. Ha valaki, én is oda tudnám a nép javáért lelkemet is adni. S ha valaki fölfogta, hogy irodalmi munkásságunkból nem szabad már a népet sem kifelednünk, én is átlátom e philantropikus leereszkedésnek kötelességét úgy, mint szükséges voltát. De ki tagadja azt meg, hogy az eszmék és érzelmek kétfélék ? Hogy az eszmék s érzelmek már fogamzásuknál magukban hordják a magasabb ömlengésü lyrai költeménynek, vagy pedig ellenkezőleg az egyszerűbb idylli ecologának s naivszerü népdalnak csiráját ? ? Ki tagadja azt meg, hogy vannak eszmék és érzelmek, mellyeket soha sem lehet népszerűekké idomítani, ha mindjárt a pusztán született és soha várost vagy falut nem látott pásztorfiú szájából szedjük is egyenként a szavakat, kifejezéséhez ? ! Magas eszmét , ami ilyen egy világműveltségű egyéniség agyában csak a nemesebb elragadtatás perczei közt, villámlásként születik—illy magas eszmét, mondom, pásztorfiu szájába diktálni, erőnek erejével népszerűsíteni, vagyis népköltészeti formába önteni, épen ollyan, mintha egy herczegurfű bíborselyem pólyáiból egyenesen egy kis kanászfiu csuhájába burkolnánk- A mi ilyen frescónak, nevetségesnek és satyrának tartanók az emberiségre nézve azt, ha egy vadonat-nyers oláh parasztot a legdrágább magyar, aranysujtásos öltözetbe, vagy a legújabb divatú párisi arszlán costume-jébe bujtatva, belöknénk egy fényes salonba, a legműveltebb dámáknak körébe , és a mi ilyen frescónak nevetségesnek, és satyrának tartanók megfordítva azt, ha egy salonifju valamellyik hortobágyi gulyásnak zsiros, szurtos, sallangos, pitykés csuhájában akarna parádézni, és hölgyeink előtt fururét csinálni: ép oily fresco, nevetséges és satyra előttem az is, mikor bizonyos eszmék s érzelmek, egy magasabb athmospherából kapottak,népies modorban , vagy pedig egyszerű gondolatok, együgyü eszmék, gyuanyag-ittas, telt légforma stylben adatnának az ártatlan olvasó elé. Minden osztályú és műveltségű embernek megvan az ősaját öltözete,így hasonlókép: minden eszmének, gondolatnak és érzelemnek meg van a maga stylje, alakja, mellyet el nem találni akarni, szerintem valódi tapintatlanság... Tudom, mi hozott benneteket zavarba, kisértetbe: Arany János remek „Toldy“ja, melly népies alakban, — látszólag népies nyelven, minden esetre népies hangon íratván, bámulatra és csodálkozásra ragadott, mint egy rendkivülileg szép égi tünemény. Azon időben, mikor ,,Toldy” megjelent, két illy rendkívüli tünemény mutatkozott az égen: Arany János és Petőfi Sándor. Mindkettő elég nagyszerű arra, hogy korszakot teremtsen; mindkettő elég lángész arra, hogy sectát csináljon magának; s mindkettőnek modora elég egyszerű arra, hogy másokban is vágyat ébreszszen hasonlag egyszerű, s nagyon könnyűnek látszó modorral, költői babér szerezhetésére. S csakugyan eleinte habzott ifjabb íróink kebele; két példánykép állott előttük, megkísérlették mindkettőnek modorát utánozni, és nyertek is tapsot, találkoztak is elég helybenhagyással mind a két irányban. Hanem ellátták végre , hogy az egyik könnyebb, mint a másik, legalább látszólag, s azonfölül meghallották , a mit Petőfi Aranyról mondott: hogy tudnillik Arany marokkal, öllel szedi a virágot koszorújába, mig mások szálankint jutnak hozzá; s ezen indok *: 51 | ------------------------------------------------------------------------------------***