Csiki Lapok, 1932 (44. évfolyam, 1-49. szám)

1932-01-03 / 1. szám

*4k »Ml._________________________CS _KILAPÓK_________ sem gyűlölt, csak mindig szeretett. Az ólom betűkből igen sokszor az élő lelkiismeret, az Úristen beszél! Lehet-e felróni a sajtónak, ha véreit szereti és védi az igaztalan támadások ellen; ha szókimondó az igazság szolgálatában; ha egyenlőséget és szabadságot kíván a törvény korlátai között ! ? Az uj esztendő küszöbén bizva-bizunk a székelység sorsának jobbrafordulásában és feltámadásában. Székely testvérek! Támogassátok lapotokat, mely még sohasem csalt meg. Támogassátok, mert ha megszűnik, reálok a végtelen sötétség borul' a vezetőink iránti tiszteletnek, bizalomnak érzése s az egymás iránti szeretetnek fokozása. Ezek legyenek az uj esztendőben tanácsadóink. Ha újabb megpróbáltatások érnek, azokon is átsegít a testvéries együttlevésnek, az egy fajhoz tartozás szeretetének melegsége, viszont az első szél megsemmisít, ha történelmi események között egymást rágva, egymást okolva keressük a nagy káosz kivezető útjait. Hozzon az Isten jobb esztendőt az ország minden népeire. ________!■ ■«*». Új esztendő küszöbén állunk ismét. Lerongyoltan, reményt vesztve, elcsigázva indulunk neki a legkilátástalanabb esztendőnek. Számot kell vetni mindennel, ami körülöttünk történik. Nyitott szemmel körül kell nézni a világban és látnunk kell, hogy az eljövendő idők a legsötétebb, legbizonytalanabb holnapot ígérik számunkra. A karácsony Krisztust váró, ünnepi hangulatán túl vagyunk. Visszazökkenve a kenyérgondok feszültségébe, a robbanásig telített helyzet nyomorúságába, kötelességszerű őszinteséggel tartozunk minden irányban. A válságok idejét éljük. Mindenkire ránehezedett a rosszat várás katasztrofális nemtörődömsége. Tömegszerencsétlenséggé vált a háború utánni világpolitikai gerincnek az emberi együttélés megjavítására erőszakolt minden elgondolása. Be kell vallanunk, hogy valahol súlyos hibák történtek, amelyek felborították a világ tömegeinek egyensúlyát. Meg kell látni, hogy bajok vannak, amelyek a tömeg lelkét, a nyugtalanság, a bizonytalanság helyzetébe s ezzel a legképtelenebb orientálódás felé sodorták. Nem érdekelhetnek minket most azok az okok, amelyek ide vezettek. De igen fontos lezárni, nyilvánosan megtárgyalni és megláttatni, hogy egy elkerülhetelen tragédia előérzetével van telítve a világ, amely minden pillanatban rászakadhat az emberiségre. Itt van a nagy sejtelem 1932 esztendő. Rettegve, félve indulunk neki, mert minden megérettnek látszik arra, hogy az elféktelenedett gyűlölet, az elvakult önzés maga alá temeti a rendet, a békét. Mindezt ép érzékekkel látva, ez ország minden polgárának szent kötelessége összemunkálni a társadalmi békebiztosítására s a szeretetnek, egyenlőségnek, jólétnek jegyében közös frontba kell kovácsolni az ország népeit. A kíméletlen adóval lerongyosított, dobra ütött, koldusbotra juttatott; a kenyér és munkanélküliségre kárhoztatott; a kultúrájától, szabadságától megfosztott; a jogaikhoz hozzá nem jutható polgárok tömegeivel nem lehet megrázkódtatásokat túlélni. De bármilyen orkánt felfog az a nemzet, amelyet a szabadság, a szeretet, a jólét s a jogoknak tisztelete forraszt egybe. Állampolitikai kötelesség, hogy az uj esztendőben az ország különböző nemzeteit több bölcsességgel lógják egybe erre a nagy elhárító hivatásra. Mi pedig, Romániának magyar kisebbségei értsük meg a nehéz idők parancsoló szavát. Új államjogi helyzetünkben a 14-ik ujesztendőt tapossuk, de még egy sem volt olyan nehéz, mint amilyen az eljövendő lesz. Mi igazán nem vagyunk irányítói a nagy idők történéseinek. Ami következik, ami ránk szakad, vagy elsöpör a föld színéről is, annak mozgató rugóinál nem játszunk semmi szerepet. Szenvedői, játékszerei, szerencsétlen áldozatai vagyunk egész generációnkkal együtt a nagy világtisztulásnak, ami most tő sistereg és bármelyik percen reánk robbanhat. S ebben a helyzetben lő a nyugalom, a türelem, a rendhez való ragaszkodásnak feltétlen lélek fegyelmezése. Karácsony másodnapján rendezte meg Dal- és Zeneegyesületünk szokásos műsorosestélyét, ezúttal a helybeli Oltáregyesülettel karöltve. Ha, a rádió kényelmet és műélvezetet nyújtó világában nem könnyű feladat ilyenféle műkedvelői vállalkozásokkal szolgálni a kultúra és jótékonykodás, — bár mindenkor nemes, de háládatlan ügyet, mert azok, akiknek rádiójuk van, megkapják otthon a legmagasabb műélvezetet és kényelmet, azok pedig, akiknek nem adatott meg a lehetőség, hogy rádió birtokosai lehessenek, szívesebben mennek moziba, mint műkedvelő előadásokra. Ami pedig a jótékonysági célt illeti, az a mai nehéz gazdasági viszonyok mellett könnyen felejtett valami gazdagnak, szegénynek egyaránt. Tudta nagyon jól a Dal- és Zeneegyesület, hogy változott időnek és igényeknek megfelelő programot kell adnia s azért az utóbbi hetekben erejének teljes megfeszítésével készült erre az estélyre. Az eredmény nem maradt el.... Úgy a zene, mint a dalszámok a legmesszebbmenő igényeket is kielégítették, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy Csíkszeredában rég nem voltunk tanúi ily magas színvonalú reprezentáns estélynek. Dalárdánk szép teljesítményéhez hozzá voltunk szokva már a múltból s ezúttal sikereit csak gyarapította a Veress G. „Szép népdalok“ című kompozíciójával, amely az idei jubiláris orsz. dalosverseny műsorából volt véve. Hasonló szép sikert ért el a Révffy dalokkal, míg Poggatschnig „Mi szép a dal“ című szerzeményének szép előadásával a dalárda eddigi legszebb teljesítményeinek egyikét produkálta. Ez a műdal az idei kolozsvári orsz. dalversenyen a férfikarok I.-ső csoportjának kötött kardarabja volt, tehát ezen a legjobb dalárdák részére előírt nehéz műdal előadásával beigazolta a dalárda, hogy a marosvásárhelyi versenyen 1926-ban elért nívót nemcsak hogy megtartotta, hanem emelte. Elismerés illeti ezért elsősorban a dalárda vasszorgalmú karnagyát, Orbán Mihályt, aki bámulatos szorgalommal és kitartással vezeti a dalárdát. Az egyesület zeneosztálya, Sarkady Elek karmester vezetésével most mutatkozott be először városunk közönségének. Úgy látszik Sarkady nem az a karmester, aki kevéssel beéri s mindjárt Rossini „Tell Vilmos“-ából hozta nekünk a gyönyörűséges szép nyitányt, majd Schubert „H“mol szinfóniájának első tételével ejtette bámulatba a magas igényeiről híres Csíkszeredai közönséget. A zeneértő közönség tudja, hogy mit jelent egy „Tell Vilmos“-sal vagy egy Schubert szimfóniával jönni, amely darabok tudvalevőleg teljes orchestert kívánnak meg s még a legnevesebb dirigensek képességeit is megpróbálják. Akkor, mikor a Csíkszeredai Dal- és Zeneegyesület zeneosztálya, élén ambiciózus karmesterével ezen nagy fajsúlyú zenei kompozíciók előadására vállalkozott, erejét meghaladó vállalkozásba fogott s annál nagyobb a dicsőség karmesterre és zenekarra egyaránt, hogy ez a vállalkozás a legteljesebb sikerrel járt. Sarkady az ő kicsiny, de lelkes zenekarából kihozta azt, amit nagy zenekarokból neves karmesterek akárhányszor nem tudnak kihozni. A zenekar fegyelmezettsége, a karmester apró részletekre is kiterjedő éber figyelmessége, erős temperamentuma lépésről-lépésre hozta a legnagyobb meglepetéseket és a bámulattól nem tudtunk betelni, amikor az előadott darabok nehéz tételeit fokozatosan oly szép dinamikával vitte diadalra, hogy akárhányszor egy fővárosi Orchester felvillanyozó melegében éreztük magunkat. A karmesteri ügyesség és leleményesség szép tanújelét adta Sarkady akkor, amikor a brácsák, kisbőgő, nagybőgő és harmonium frappáns összjátékaival legyőzte a fúvóshangszerek hiányát. Szívből gratulálunk úgy a kitűnő karmesternek, mint a zenekar összes tagjainak. Az estélyt egy felvonásos bohózat tarkította Hellvig Vilmos rendezésében. Úgy az „Idegen vezető“, mint a „Sárkány“ jól volt megjátszva. Természetesen Hellwig Gyopár szerepében, míg Pechár János a férj szerepében absolut tökéletes alakítást produkáltak. Az övék az oroszlánrész, hogy a darabok könnyedén gördültek és hogy a közönség jól mulatott. Kicsiny szerepükben jók voltak Dürrné Hellwig Ella, közönségünk kedvence, valamint Dávid Kató. A sárkányban a feleség szerepét György Baba játszotta, akit szívesen látunk színpadon máskor is. Teljes ambícióval igyekezett megoldani nem könnyű feladatát, bár mi nézőközönség nem tudtuk magunkat sehogysem beleképzelni, hogy egy ilyen viruló fiatal kedves jelenség ép a sárkány szerepében mutatkozzék. Vaszi Tamás Bauer és Steiner szerepében több tehetséget árult el, mint amennyit egy műkedvelőtől várhatunk. Dobribán Laci az igazgatót alakította előkelő nyugodtsággal. Ifj. Dóczy János eleven és intelligens portás volt, míg Csedő István az amerikai és Fodor Péter a Pollák szerepét játszották őszinte ambícióval és a legjobb sikerrel A programot a Banditák bordala zárta be amit az énekkar zenekari kisérettel adott elő Sarkady vezetésével. Frappáns befejezés volt A közönség tapsviharban tört ki és újra hallani akarta a nagyszerű együttest, amit Sarkady előzékenyen honorált is. 12 óra volt, mikor a függöny legördült és egy felejthetetlen nap emlékeivel gazdagodva, táncra perdültünk. Hasonló jókat, de cigarettázás nélkül az előadás alatt. K..ó. Visszamondta eo elizetM a lapot Nem szoktunk cikket faragni arról, ha valaki a lerongyolódott, elko’diadott magyar olvasóink közül lemondja a lapunkat. Van az utóbbi időben éppen elég ilyen szomorú önleépí tés De hála Istennek ezzel szemben vannak, akik buzdítóan, lelkesítően támogatnak abban a munkában, amelyet mindenkor lelkiismerettel igyekszünk elvégezni a magyar újságbetűvel. Mégis a nyilvánosság elé fogunk tálalni, egy apró belső ügyet. Ha másért nem, már csak azért is, hogy lássa az olvasó is, hogy bizony nehéz feladat az emberi érzékenység, túlzott elfogultság vagy sokszor betegesen egyoldalú világnézet között mindenfelé megnyugtatóan irányítani a nyomtatott betű munkáját. A napokban Salamon Somra, etédi plébános jelentette be, hogy 1932 évi január hó 1-től lemondja a lapunkat Azt írja röviden, hogy „Ők a Csiki Lapok 1931 évi november hó 22 iki számában megjelent Kf. aláirásu cikk és a rész gazdasági helyzet“. Érdemesnek tartom ismét ideiktatni azt a pár soros hírt, amelyen keresztül megeng djük, hogy valaki elmondjon egy két gondolatot az akkoriban még készülődő kath. napilapról. íme ennek a pár sorsnak adtunk helyet: — „Erdélyi Lapok* czarael uj katholikus magyar napilap jelenik meg 1932 január lan Nagyvárad kiadóhivatal után. Üdvözöljük ezt az uj vállalkozást, feltéve, hogy amilyen jó katholikus, éppen olyan jó magyar ujaácot is kapunk benne. Egyébiránt szivesebben láttunk volna, mondjuk: „Keresztény Lapok” című újságot és olyan tartalmat, amely esetleg nem lesz ók magyar és magyar között. Ha netalán a konkordátum, a kolozsvári minorita vagyon pápai pjántlákozása, a bukarsti róm. kath. érsekség magyar szellemében óhajt működni az „Erdélyi Lapok“ akkor igazán nincs rá szükségünk, jóvód veszedelmes fajiságunkra. Kf “ s „csíki lapok" tárcája. Csiki góbék pipasegiíi] Irasba rójja: Feley Bertaan. Bilibók a karácson küszöbin Hogy mondá ? Hogy ahajt firkancsam le, mit a mijes napi dogokról úgy átalába ókumlálok? Hát előbbször es: jófélét nemigen, met az eccer nincs, hogy a fürlangja vesse fel. Másfelől: srapnel suppan a kézfejemre, tuggya, ahajt a Doberdón, hogy sijett vóna el semmián reszketős a kezem. Lássa-e ? No, ha nem lássa: vakuljon meg, firkálni mégse tudok. Az igazat megvallva: nem is állhatom a firkálást, hogy nem. A héjábavaló firkálások viszik sütőre a világot s észt én mondom. Attól fogvást sijed az világi állapot, amikóta kitanulták a firkálást. Hogy a ráksuj állott vóna a farcsikájába, aki feltanulta Egy szó, mind száz: én nem firkálok, de ha vjan erőst kévánnya: eldiskurálok ehejt magával es a világi dogokról, osztán rajta betűbe maga. Abból él ügyes. Igaz, hogy bigánmóggyára él, de hát az a maga baja. Ügyeljen azonba arra és, hogy úgy röjjön betűbe mindent, ahogy törjem hájjá. Nehogy óhajt valami oktalanság süljön ki a dologból, met osztán megkujakolom, ha szégyent talál suvasztani a fejemre. Met én osztán nem vagyok követ, aki összevissza lefütyöl mindent. Aminek a fele se igaz. Én ezidőig még becsületes székes vagyok, nem pedig politikus, akinek olan disznyóságot dughatnak a szájába, amijent akarnak. Az én szájamba nem lehet bédugni akármit, met kihányom ha ojan. S pedig azért, met bőr vagyon ehejt a pofámon nem pedig púder, vaj mi a ráksuj. — Olvasgatom, hogy a sujba ne olvastam vóna, így karácson küszöbin, mikor ojan Toppantott rósz világjárás vagyon, hogy szerre dögölnek éhségikbe még a kutyák es jólesett hirül venni, hogy az a nagykutya Betlehen, as •dakivaló, Erdéjország főggyire jőve. No» labet rejafogui hogy erőst sietett, met 13 esztendő alatt ahajt hamarább es jöhetett vóna. A sok dógától reja ért vóna jól. Node jó, hogy egyátajába jött. Igaz, hogy amijen hirtelen jőve, eppen úgy meges skült, de azért lehet a Betlehen-járástól valami. Még gáltekő es. Nono , tanúm a komám, Kalamár, hogy mindég mondám : hej, nagytolvaj az a Betlehen. S ha pártyát fogom, nem héjába fogom, hogy nem. — Bár szó kösztÜDk maraggyon, harakszom róla. Hogy a sujba ne haraguunék, mikor bécsapóttam mniána. Bébizén s tiszta miánna. Ap pedig úgy vót, hogy vala nekem nihán darab százpengősöm, amit adósság fejibe kapok egy odakivaló komámtól. Korikónak hijják a komámat, a tavaszi szántás üdejibe járt vala idehaza s magyar bányóba törleszté adósságát, hogy ájjen bele a zsigora. Met azt mondá őkeme, hogy pengőbe kapátöllem s pengőbe ággyá meg Ha akarom. Mért ne akarnám ha jó pénzt látok. Azt es monda: jobban járok, ha itt várom bé, mintha odaki vátotta vóna bé ő. Ha nem hiszem, fussunk bé Szeredába s tudakoljuk meg a bankba. Bizaszt eggyel se fussunk, mondám a haj komótoson es béeregelhetünk. Bé es menénk, hallgassa meg s mondá es Lőrinc ur, a bankos, hogy kicsi héjján három lepedőt adnak egy százpengős bángóért. Úgy biza , három ezeres lepedőt az idevalóból. No e jól jó, mondám, de majd csak akkor várom bé, ha megszorulok. Addig kuporgatom s nézegetem : ügyes ritkán lát az ember ijen fájni bángót. Máttyás király vagyon réta, akinek nagyocska orra óz, de azért igazságos ala. Ha jól emlékezem még Bereczken es vót. Attól fogvást nem es fityegett magyar kiráj a Székesfődön. Kárus kiráj es járt errefelé, igaz, csak őkeme nem vala magyar, hanem Hasburg. Node, hogy szavamat ne felejtsem, addig-addig nézegetem a százpengős bángót, hogy őszelejin biza megszorulék. Ha pedig szorulás éri az embert, akkor megiramodik. Bé én es a szeredaji bankba, elé a bángót a zsebruhámból, hogy három ezerest aggyanak hejibe s hát ászt mongya Lőrincz ur, a bankos No maga megjárta, Bilibók - Meg a ráksajt. Meg biza. Hogy jártam vóna meg, hisze csak béjővék, de még nem jutok haza. Nem úgy nem, hanem a pengővel. S aval hogy, ugyanbiza ? Aval úgy, hogy leesett a pengő. Esett a rossznyavaját, sze a kezembe vagyon. Az értéke esett le Bilibók. Nem ér annyit, mind Hogy a sujba ne érne, hisze százas vagyon réta Százasnak százas, de most nem adunk érte annyit, mind ezelőtt. — Jókedvibe vagyon s ebejt figurázik véllem az igazgató ur, első esik. Bizén nem figurázom. S mért nem ? Mondtam mán, hogy esett a pengő. No én a mai szentnapig ugytuttam, hogy csak az Esik biza a pénzes, ha rossz idők járnak. Ha, gyilkos teringette, akkor én csakugyan meg Meg. — Nem kell vala kucorogjam a bángómon. — Nem. S mért sudada le a pengő, ugyanbiza ! Rosszul gazdálkodának odaki es. Betlehen uz ersze? Ő vala kormányon. No, hogy sijeggyen el a nevenapján, ha vót lelke az én kicsi pénzecskémet es elgazdálkodni, hogy el. — Mindenki érezi a rossz gazdálkodás kárát, nemcsak maga eddig, most el járám.