Csillag, 1947. december - 1948. december (1-2. évfolyam, 1-13. szám)

1948-01-01 / 2. szám - Ady Endre: Petőfi nem alkuszik

ADY ENDRE ;Petőitnemalkusaik (Resztetek Ady Endre Petőőfi-tanulm­ányAt>95[) Hajh, Uram-Istenem, öregember vagyok én már,­­ az­ öregségembe nem igen sikerült sokat át­lépnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor régen és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre job­ban szeretem, busábban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhuncot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. Én esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai Ibolya­ szemei s j­obban, mint Barabás Miklós — önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mon­dani: hogyam látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinte­­ség­ Etna, mely nem tud haragudni, s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóibban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki any­­nyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett. Szeretett:­ ez a gyűlölködő, okvetetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalma­sabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a sze­­retetével, s Jaiert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen felséges élet személyében, sorsába — soha még — be nem avatkoztak. Szegyei létek magatokat halot­tak, élők, falánk senkik, kik írtatok Petőfiről ed­dig, de szeretni igazán nem tudtátok, úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora ,é­s önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell felülni a Petőfi dicső­ségének magas kőoszlopára, s éhezve, fázva, csak az ő dicsőségét hirdetni. Petőfi is tudott, mert Petőfi is tudott, szinte megsemmisülni nagyszerű valakik imádat­ábaan. Ho­rnér­, Osszián, Shakespeare és Dickens, Tacitus és Dante ragyogtak, ha ő emlékezett reájuk. És fiatal volt, izgalmas és igazságtalan, tehát fényt tudott adni tizedrangú csillagoknak is. Béranger a ma­gyaroknak akkor született, amikor Petőfi ol­vasott először Béranger-sort, s azért él ma is ne­künk, mert Petőfi akarta. Oh, hiszen Bem se volna szemünkben új Hannibal és új Napóleon Petőfi ■nélküli, s a történelemtanároké volna Mészáros Lá­zár, ha Petőfi meg nem korholja egy hiányzó nyakravalóért. A nyakravaló Petőfi nyakáról hi­ányzott, a babér Mészáros fejéről, s a babéros Petőfi hallhatatlanná tette a nyakkendős Mészárost. Nem csodálom, hogy Jókai is csak akkor sze­retett bele, amikor már nem volt az útjában, s nem kellett félnie tőle. Még kevésbbé csodálom, hogy a Herczeg Ferenc-féle srófos eszű, kis­­képzeletű svábok csak szavalni tudnak róla, de rosszul. Hogy érthetnék a mai Hiadorok, hogy valakinek egyszerre nyolvanezer súlyos és semmi, nagy és kicsi érzésből harsogjon ki a lelke. Ma hal­lotta, hogy Lajos Fülöpöt elkergették, ma törött el a veszprémi rossz utakon a bérelt parasztszekér tengelye. Ma jutott eszébe, hogy ő ódákat ír gyönyörűséges mágnáshölgyekről, akiket a lakásuk hamarabb ölelhet meg, mint ő. Az ő édes, szent csókszomjúságát oltja Anikó, Mári, vagy a leg­jobb esetben egy nagyurak karján csócskált, fony­­nyadt színésznő. És a szüleire gondol kisfiús ag­godalommal és Tacitust olvassa, amíg az el­törött tengelyt kalapálja a kovács. És arra gondol, hogy mit fog csinálni Pesten, forradalmat-e, vagy csak forradalmi irodalmat? És elgondolkozik mo­solyogva Dickens páratlan derűjén és eszébe jut, hogy kevés a pénzre. S a politikusok, a barátok, a szeretők, a hitelezők, a halhatatlanok­, s a halan­dók váltva vonulnak fel izzó, szertelen lelkében. Világtörténelem, Szofoklész-drámák és amik a teg­nap este a falusi disznótoron történtek, egyszerre tolulnak fel. Hát hogyan érthetnék meg azt, hogy honnan jöttek a Petőfi-versek a rossz és lelketlen irodalmi kontrások ? Gőzös szekér csak Vácig járt, Szolnokig csak készült, s egy Széchenyi István is szidta a vas­utat. Hajh, Uramisten, ime én, kicsi ember, nem tartom elég gyorsnak a Cote­ d’ Azur—Rapide-ot Párizstól Nizzáig. S nem tudok ennél siralmasab­bat kitalálni: képzeljék el Petőfit, aki Debrecen­ből Pestre indul rongyosan, éhesen és gyalog. És­­­ez a kitalálás nem kitalálás: szeretném azokat le­­nyakaztatni, akiknek már a nagyapjaik ugyanek­kor ötlovas határon jártak, s ez még kegyetlen­­ség se volna. Petőfi korszakokért, generációkért élt és volt boldogtalan, zaklatott. Miért nem lakott hatna testileg, súlyosan például egy olyan valaki ma, aki valamelyik régi ősével árulhatta el Rá­kóczit ? Nem igaz az, hogy Petőfinek, a mészáros fiának nem hiányoztak az élet szerencsés szü­letettjeinek sokféle kényelmei. Hogy akként nem hiányoztak, miként, s mivel is ő nem érezhette­ ezeknek sem a szükségét, sem a jogát. Cézár­­természet volt ez a verselő Kassziusz, s mind­nyájunknak meg kell tépnünk a ruhánkat, ha arra gondolunk, mi mindent kívánt hasztalanul, teljesít­hetetlenül Petőfi Sándor, akiből, s diákos dacból történt tragédiájából ezeren éltek, s jól meg-­ vannak ezeren. Petőfi Sándor, akit a viharok­ csillapultáig nem utaztatott külföldi körúton dús családja, Petőfi Sándor, akinek nem adatott meg, hogy Döblingben halott vagy Turinban élő istent csinálhasson magából. Neki csak az volt szabad, hogy menjen a mészárszékre, ahonnan jött, s vegye komolyan azt, amit sok-sok dús politikus és hatalmas hadvezér nem vett komolyan.

Next