Csillag, 1947. december - 1948. december (1-2. évfolyam, 1-13. szám)
1948-01-01 / 2. szám - Ady Endre: Petőfi nem alkuszik
ADY ENDRE ;Petőitnemalkusaik (Resztetek Ady Endre Petőőfi-tanulmányAt>95[) Hajh, Uram-Istenem, öregember vagyok én már, az öregségembe nem igen sikerült sokat átlépnom a fiatalságomból. Hanem a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor régen és Petőfi Sándort jobban. Jobban, egyre jobban szeretem, busábban és irigyebben e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhuncot. Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. Én esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai Ibolya szemei s jobban, mint Barabás Miklós — önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani: hogyam látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség Etna, mely nem tud haragudni, s tombolva rombolni, hogy ez neki ne fájjon legfájóibban. Egy osztályozhatatlan valaki, egy Petőfi, aki anynyira sem vitte, hogy azért szeressék, amit ő szeretett. Szeretett: ez a gyűlölködő, okvetetlenkedő, nyugtalan, rossz fiú szeretett eleddig leghatalmasabban szeretni Magyarországon. Gyilkolt a szeretetével, s Jaiert önmagát is érdemesen tudta nagyon-nagyon hevesen szeretni, mészárszékre vitte önmagát. Vágóhíd, tagló és vér soha együtt ilyen felséges élet személyében, sorsába — soha még — be nem avatkoztak. Szegyei létek magatokat halottak, élők, falánk senkik, kik írtatok Petőfiről eddig, de szeretni igazán nem tudtátok, úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora ,és önmagunk megkorbácsolásával. Miként Simon, a remete tette, úgy kell felülni a Petőfi dicsőségének magas kőoszlopára, s éhezve, fázva, csak az ő dicsőségét hirdetni. Petőfi is tudott, mert Petőfi is tudott, szinte megsemmisülni nagyszerű valakik imádatábaan. Hornér, Osszián, Shakespeare és Dickens, Tacitus és Dante ragyogtak, ha ő emlékezett reájuk. És fiatal volt, izgalmas és igazságtalan, tehát fényt tudott adni tizedrangú csillagoknak is. Béranger a magyaroknak akkor született, amikor Petőfi olvasott először Béranger-sort, s azért él ma is nekünk, mert Petőfi akarta. Oh, hiszen Bem se volna szemünkben új Hannibal és új Napóleon Petőfi ■nélküli, s a történelemtanároké volna Mészáros Lázár, ha Petőfi meg nem korholja egy hiányzó nyakravalóért. A nyakravaló Petőfi nyakáról hiányzott, a babér Mészáros fejéről, s a babéros Petőfi hallhatatlanná tette a nyakkendős Mészárost. Nem csodálom, hogy Jókai is csak akkor szeretett bele, amikor már nem volt az útjában, s nem kellett félnie tőle. Még kevésbbé csodálom, hogy a Herczeg Ferenc-féle srófos eszű, kisképzeletű svábok csak szavalni tudnak róla, de rosszul. Hogy érthetnék a mai Hiadorok, hogy valakinek egyszerre nyolvanezer súlyos és semmi, nagy és kicsi érzésből harsogjon ki a lelke. Ma hallotta, hogy Lajos Fülöpöt elkergették, ma törött el a veszprémi rossz utakon a bérelt parasztszekér tengelye. Ma jutott eszébe, hogy ő ódákat ír gyönyörűséges mágnáshölgyekről, akiket a lakásuk hamarabb ölelhet meg, mint ő. Az ő édes, szent csókszomjúságát oltja Anikó, Mári, vagy a legjobb esetben egy nagyurak karján csócskált, fonynyadt színésznő. És a szüleire gondol kisfiús aggodalommal és Tacitust olvassa, amíg az eltörött tengelyt kalapálja a kovács. És arra gondol, hogy mit fog csinálni Pesten, forradalmat-e, vagy csak forradalmi irodalmat? És elgondolkozik mosolyogva Dickens páratlan derűjén és eszébe jut, hogy kevés a pénzre. S a politikusok, a barátok, a szeretők, a hitelezők, a halhatatlanok, s a halandók váltva vonulnak fel izzó, szertelen lelkében. Világtörténelem, Szofoklész-drámák és amik a tegnap este a falusi disznótoron történtek, egyszerre tolulnak fel. Hát hogyan érthetnék meg azt, hogy honnan jöttek a Petőfi-versek a rossz és lelketlen irodalmi kontrások ? Gőzös szekér csak Vácig járt, Szolnokig csak készült, s egy Széchenyi István is szidta a vasutat. Hajh, Uramisten, ime én, kicsi ember, nem tartom elég gyorsnak a Cote d’ Azur—Rapide-ot Párizstól Nizzáig. S nem tudok ennél siralmasabbat kitalálni: képzeljék el Petőfit, aki Debrecenből Pestre indul rongyosan, éhesen és gyalog. Ésez a kitalálás nem kitalálás: szeretném azokat lenyakaztatni, akiknek már a nagyapjaik ugyanekkor ötlovas határon jártak, s ez még kegyetlenség se volna. Petőfi korszakokért, generációkért élt és volt boldogtalan, zaklatott. Miért nem lakott hatna testileg, súlyosan például egy olyan valaki ma, aki valamelyik régi ősével árulhatta el Rákóczit ? Nem igaz az, hogy Petőfinek, a mészáros fiának nem hiányoztak az élet szerencsés születettjeinek sokféle kényelmei. Hogy akként nem hiányoztak, miként, s mivel is ő nem érezhette ezeknek sem a szükségét, sem a jogát. Cézártermészet volt ez a verselő Kassziusz, s mindnyájunknak meg kell tépnünk a ruhánkat, ha arra gondolunk, mi mindent kívánt hasztalanul, teljesíthetetlenül Petőfi Sándor, akiből, s diákos dacból történt tragédiájából ezeren éltek, s jól meg- vannak ezeren. Petőfi Sándor, akit a viharok csillapultáig nem utaztatott külföldi körúton dús családja, Petőfi Sándor, akinek nem adatott meg, hogy Döblingben halott vagy Turinban élő istent csinálhasson magából. Neki csak az volt szabad, hogy menjen a mészárszékre, ahonnan jött, s vegye komolyan azt, amit sok-sok dús politikus és hatalmas hadvezér nem vett komolyan.