Csongrád Megyei Hirlap, 1958. június (3. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

4 emel —.... ........... Költők hangja Hócímle k&Sz&mia Magamnál jobban A kívánság, a sóhaj sóvár, testvére éltet, s arra bíztat, hogy érted mindent elhajítsak, s több lehess halk vigasztalónál. Hogy társ lehess, aki az élet szép értelmét velem megossza, csókjának nincsen vége-hossza, ölén altat, s ölemben ébred. S cserébe majd, Vágyak leánya, forró hálából szőtt koszorút rebegek holdezüst hajára. * Éneket írok, s nem szomorút: szívem vérével írva versem, magamnál, hogy jobban szeressem! ERTSEY PÉTER Vártam Rád ... Vártam Rád. Égő vágyaimtól lágy zöldlángra gyúltak a hárslevelek, s amíg fájdalmas énekük sírták, a szívembe égették nevedet. Vártam Rád. Minden perc hosszú évek remény és kétség szülő méhe volt. Rózsaszőnyeg nyílt az úton Néked, arannyal szőtte a sejtelmes hold. Vártam Rád, úgy, ahogy senkire még Fájón hallgattam álomléptedet. Vártalak, mint csillagokat az éj, ajkam lázas volt, szemem réveteg Vártam Rád. Hiába vártam. Mindez csalogány árnyék, s rezgés eleven tüzesnyílként ütötte át szivem, s azóta ég, sajog keservesen. JUHÁSZ BÉLA I Tompán, súlyosan hűlt■ X I lottak ki, belőle a sza- X vak és csönd maradt X utánuk, halálos némaság. %Mintha valami iszonyú szakadék tárult volna föl. Éreztem, most jutott el a mély- Xpontra, ennél lejjebb már bem taszíthatja a szenve- Xdés.I Hallgatott és várt. Szinte a lélegzete is megállt. Várta, hogy biztassam, menjen csak el nyugodtan ahhoz a szenthez. És talán el is ment volna érted, ha megszólalok. Még ez a hittagadó zarándokút is könnyített volna már a gyötrelmem, de hitemmel ellenkező tanácsot nem adhattam. Minden idegen égi, vagy földi segítség nélkül, egyedül kell átsegítenie magát a mélységen, ahova a szenvedés juttatta: — ezt gondoltam s hallgattam sajgó szívvel, konokul. S s nem hába ... Tudtam, hogy túl van az utolsó nagy próbán. A lélek megingott egyensúlya helyreállt. ♦ másnap megjött tőled — Szegény — mondta öcsém nagy szánalommal. A Zhangja kicsit fátyolos volt, de a szeméből eltűnt az a szomorú árnyék, szívén begyógyult a sérülés. Az anyai szeretet fénye gyógyította be. Nehéz gyeprű ! A Tisza lent békésen folydogál, agyagos vizében mozdulatlanul állnak a homokokos aszályok. Még csak tíz óra, a parkforgalma estére éri el csúcspontját. Most lehet tisztogatni, seperni, gyomlálni, ■ délre megújulva, kimosdatva várja az út, gyep, virág a ■ város lakóit. Akik ezt csinálják, észrevétlenül mozognak, beletartoznak a parkba. De ezt a két nőt észre lehet venni, ■ mert az egyik tömzsi, szem- S üveges, egyre csak a mási■ kát duruzsolja, őrli, hogy milyen keveset végez, egy a fizetésük, ő egy óra alatt , három annyit dolgozott... ! Nehéz a seprű. Megszá- 5 malom, egy perc alatt az idősebb negyvenkétszer emelik meg, a másik, aki csak egy ■ kislány, melles kötőben és ■ vékony karokkal, mhndösz■ sze harmincegyszer. A vaku is láthatja, hogy mindig dolgozik. A szemüveges idősebb egy égre duruzsol, rágja a mási■ kát, hogy mi lesz veled így, senki sem vesz eL a lnsti■ nak nincs helye sehol, én végezzek helyetted, mit szól ■ az apád, eredj, kérj másik S munkát. A kislány lehorgyasztott fejjel seper, egyre rövidülnek mozdulatai, még S lassabban halad. ■ Áll a harc kettőjük kö- Szött, az egyik rágja a má■ sikat, a másik hallgat és S nagyon keserves lehet szegénynek. S Jön egy biciklista ember, ■ kék zubbonyban, leteszi a gyepre a gépet, a kislány éppen ott seper. Felzokog. — No, ez várható volt, nekem, ■ aki néma harmadikra vált gyök a harcnak, de az ember felmordul. ■ — No, mi az? Mit bőgsz? — Ki bántott? ■ A kislány nehezen, de va■ s ahogy kinyögi, hogy az ott ■ nem hagyja békén. De látszik rajta, nem szívesen begszél kettőjük dolgáról. g Az ember méltatlankodva oktatja a szemüveges nőt, hogy ez gyerek még, nem ■ látja? Majd ha húsz évig 5 végzi, akkor vegye számigtásba, mit végzett. Külön- ben is ki ítélheti meg saját magát? g Az ember végül is át ■ akarja vinni Újszegedre a kislányt, ha nem férnek. De ez úgy látszik megijeszti az S asszonyt, valami munkavezető is szóba kerül. Az cm- 3 bér elmegy, abban a tudatában, hogy megvédte a gyén■ gébbet. A kislány utánanéz, g nézi, míg el nem kerekezik ■ a Horváth Mihály utca felé, ■ aztán újra seper. Mintha ■ frissebben mozogna. Az asszony pedig tovább gyarja, őrli a kislányt. Hogy ■ de sok eszed van, éppen ak■g kor kellett sírva fakadni, mi-3 kor jött ez a Bálla. Van negyed eszed, hiába. A kislány megtöri szegmét, szipog, fáradtan seper tovább. A másik meg őrli. n Az ilyen harc elveszi az élet minden jó ízét. Ezek itt ketten nem látják a gyegyet, a fákat, a virágokat, csak szemetet látnak, amit ■g gyorsan el kell takarítani, s ezen öli az egyik a másikat. Az asszonynak egy pilla- 5 natra sem jtlik eszébe, hogy * neki is van gyermeke, akit ■ másutt kínozhat igy valaki.« ■ S Vincze András |Új a várva-várt levél Anyám nem hiába szenvedett annyit... A háborúból megtért gyermek kemény, férfiarcán a béke tündökölt. Vacsora előtt mosolyogva csókolta meg anyám homlokát. Akkor érkezett haza igazán. Május első szombatján váratlanul hazaérkezett öcsém a keleti frontról. Késő éjszaka kopogott be hozzám. Még nem aludtam. Kitártam az ajtót és megöleltük egymást. Sokáig szólni sem tudtunk a nagy örömtől, csak , szorongattuk egymás kezét, karját, rázogattuk egymás vállát, alig akartuk elhinni, hogy mi ketten állunk az előszobában. Nem költöttem fel a háziakat. Magam terítettem meg az asztalt. Szalonnát s kenyeret tettem öcsém elé Amíg evett, csak annyit mondott, már kedden itt lett volna, de a vonatjukat felrobbantották a partizánok, a mozdony s a négy első kocsi tönkrement, tizen meghaltak, ötvennél többen megsebesültek. Rajta, csodálatos módon, még egy karcolás se esett. Több száz méteres kitérő vágányt építtettek velük a németek, csak aztán folytathatták útjukat hazafelé... Ennek a friss élménynek a súlyát is elnyomta benne hamar a fáradtság, ötven órát utazott egyfolytában s az utolsó falatokat szinte behunyt szemmel tette már. — No, alhatsz holnap, ameddig akarsz. Pihend ki jól magad. — Reggel utazom tovább. Haza. — Haza? Hisz nálam is otthon vagy! — Várnak anyáméh, tudod ... Biztattam még egy darabig, maradjon, de csak fejét rázta. Gyermek vagy még, gondoltam. Csak az anyám szoknyája mellett érzed otthon magad. Hát eriggy. Egy év óta most feküdt először vetett ágyban. Reggel alig tudtam életet verni belé. Sajnáltam, hogy anynyit kell ráncigálnom, de szigorúan meghagyta, hogy felköltsem. Behúnyt szemmel öltözködött s csak az utcán, a friss, hajnali levegőn tért magához. Kikísértem az állomásra, felsegítettem poggyászával a vonatra. Délelőtt üzentem anyámnak s így még idejében kiért az állomásra. Mikor a vonat befutott, kereste a fiát az utasok között, de sehol se látta. Már arra gondolt, tévedés volt az egész, félrevezették az üzenettel. Vagy talán nem is ehhez a vonathoz kellett volna kijönnie ... A közönség nagy része eltisztult a vágányok közül, csak ő tördelte még ott idegesen a kezét s villogott jobbra-balra. Ekkor valaki megállt mellette. Egy katona. Gyűrött, foltos ruhában. A csizmája kopott, szakadozott, térdig sáros, a kigombolt köpenye meg olyan, mintha a kutya szájából vették volna ki. A láda a vállán szíjjal van átkötve, hogy szét ne hulljon, a zöld színe kifakult, de ez a fiáé. Ebben nem tévedhet. Odafordult a katonához: — Hát Pista? Hol marad? A katona csak nézett rá a sapkája alól, hosszú bajusza körül mosoly és ború váltakozott az arcán s azt mondta csöndesen: — Én volnék, édesanyám! — Ó, ó, hát nem ismertelek meg, fiam! — kiáltott fel anyám s a nyakába borult. Csókolta, ahol érte és forró záporként hullt a könnye. Ahogy hazafelé mentek aztán otthon is, mikor lecihelődtek, bámulta sokáig a fiát és százszor elmondta magában, de hangosan is: — Hát nem ismertetél meg ..., hát nem ... Evvel fogadott engem is, mikor estefelé hazaérkeztem a vidéki városba öcsém után — Azt hittem, a komája áll ott a csomaggal... Nek valami dolga akadt, később jön majd. Az a hosszú, csúnya bajusz úgy elváltoztatta. — Nevetett, de az öröme, a kacagása mögött ott Sötét lett az önvád keserűsége is. Röstellte nagyon fáj a szíve, hogy nem ismerte meg a fiát. Kötőjét szeméhez emelte és kifutott a szobából. Nemcsak a hosszúra eresztett bajusz mutatta öcsémén a változást. A fronton töltött esztendő új vonásokkal írta tele egész külsejét. Elindulásakor a pesti pályaudvaron még láttam egyszer. Most is előttem van, ahogy mosolygó gyermekarcával kinézett a vagon ajtaján. Hamvaspiros színe volt, mint a nyári almának, a csattanó egészség, az üde fiatalság ragyogott rajta, a tavasz minden frissesége, minden pezsdülő ereje ott sugárzott a képén, pehely is alig nőtt még az állán. Barna szemében ártatlan, játékos derű . ■. Egyenes volt a tartása, mint a növendékjegenyéké. Úgy állt rajta az egyenruha, hogy minden leány megfordult utána. Ezt a gyereket várta viszsza az anyám, az ő kisebbik fiát. És egy százszor megpróbált, vérben, vasban, szenvedésben, a háború minden poklában megedzett férfival találkozott az állomáson. ... Ahogy Kiev előtt kiszálltunk a vagonokból, még hetekig gyalogoltunk az első vonalig. Már útközben csatába keveredtünk s tizenkét napig vívtunk egy faluért, az ezred fele ottmaradt... Ősszel állandóan mozgásban volt a front. — Volt nap, hogy ezerötszáz lövést adott le az ütegünk. Sokszor már nem is volt előttünk gyalogság, mi voltunk az első vonal__Január közepétől február végéig negyvenötfokos hidegben, kilencszáz kilométert gyalogoltunk, szinte megállás nélkül visszafelé. Ilyeneket mesélt Pista. Csak most néztem meg én is alaposabban. Megizmosodott. Megszélesedett a válla és meg is hajlott. Úgy tartja, mintha most is nehéz fegyverekkel, batyuval volna megrakva. Csontos, bronzszínű arcát mély barázda szántja és a szeme körül apró ráncok húzódnak. Mozdulatai határozottak, acélos a tekintete, a szava keményen csendül, amint a véres esztendőt meséli. A százfelé tépett s örökre eltűnt bajtársakat, a vakokat, a kéz vagy láb nélkül maradt rokkantakat, a végtelen hómezőbe belefagyott ezreket... Nem érzelgős a hangja, de a szemét sokszor behunyja. Mintha iszonyodnék az átélt borzalmak emlékétől is. Az élet nagy, véres iskolája férfivá érlelte a gyermeket. Igazán nem csoda, ha anyám nem ismert rá, a mikor a bajuszos, szakállas, tépett és sáros katonát a fertőtlenítőből visszakapott, vasalatlan ruhában először megpillantotta. Öcsém sem így képzeltek a találkozást és az öröm forró könyei sem tudták feloldani azt a halvány árnyékot, amely abban a pillanattámadt a szívében, amíg ott állt szótlanul anyám csodálkozó, kutató tekintete előtt. — Meg kell értened anyámat, — mondtam neki. — Semmi az egész — legyintett nevetve, de láttam, hogy a ború továbbra is ott kísért az arcán. A tizenkét hónap kegyetlen izgalmai mind elmúltak, ez a kicsi sérülés, bárhogy titkolja is, mindennél jobban fáj most. Nyugtalanul járkált, nem lelte helyét a házban. Akárcsak valami idegen ... Mit tegyek?... Tűnődöm, töprengek, amint apámat s a vacsorát várva, az illatos, virágzó kertet járjuk, ketten , a csillagos ég alatt. S egyszeresek beszélni kezdek arról, hogy mi történt itthon, amíg ő oda volt. — Tudod, apám végigharcolta a múlt világháborút és akkor a fiatalasszony valahogy könnyebben kiböjtölte a négy esztendőt, mint most az édesanya ezt a tizenkét hónapot. Báttad-e, hány fehér szál termett hollóhajában ...!? Szép volt, hogy annyit írtál. Ezek a naponként érkező levelek tartották benne a lelket. Százszor elolvasta sablonos soraid, mintha mennyei üzenet lett volna. Nem árultad el, merre jártok, de ő tudta. Térképet vett és megkarikázta azt a kicsike falut. — Nem ott voltatok, hát persze, azt sejtettük apámmal, de nem szóltunk, hisz olyan megnyugvás volt számára, hogy ő tudja, hol vagy. Mindennap meghallgatta a rádióban, elolvasta az újságban a hadijelentést, ellenőrizte, nem szerepel-e benne az a falu, a Don-kanyarból... — Várt haza szabadságra. Ezzel foglalkozott, erre készült egész őszön és a tél elején. Almát tett el, meg szőlőt és mustot. A hízót nem engedte levágni, pedig már régen nem evett rendesen. „Tartsuk már ki karácsonyig legalább ...” Aztán, hogy újév után meg kellett ölni, belenyugodott, de félretette a legjobb falatokat. Frissen sült kolbászszál, hurkával akart kedveskedni neked. — Január közepén hirtelen megszakadt a leveleid sora. Hiába jött a postás, anyám számára nem hozott semmit, mert a te lapod, leveled nem volt nála. Akkoriban sokszor hazaszaladtam Pestről, apám a tanyán dolgozott , kérte, hogy legyek otthon, amikor csak időm engedi. Nem segíthettem én se, apámmal együtt csak a hivatalos jelentéseket böngészgettük. Anyám már ezek elől is elzárkózott. Nem olvasott újságot. Eltiltott magától mindenféle zenét. Moziba se járt. Nem akarta látni a híradót. Csak a bajtársi üzeneteket hallgatta minden nap. Minden nap hiába... Anyám nem panaszkodott, nem sirt, talán szégyellte előttünk a könnyeit, de egyre mélyebbek és szorongóbbak lettek a sóhajtásai. Éjszaka is csak sóhajtozott már alvás helyett. De ha kerülgették, ha kísértették is, nem engedett semmi kétséget hozzáférjkőzni a lelkéhez. Ápolta ú hitét, gondozta, mint valami törékeny virágot: a reményt. Úgy élt már, mintha valami szerzetesrend tagja volna. Az anyák, a fiukat féltő anyák országokat, világrészeket átfogó, láthatatlan, titkos szerzetébe tartozott. Mikor már hetek óta nem adtál életjelt magadról, az egyik boltban ruhaneműt kínáltak neki. Napokig töprengett, aztán mégis megvette. Talán ezen a napon szabadultál ki a bekerítésből ... Megérezte akkora távolságon át is? ... Vagy csak a saját hite megtartó erejét akarta fokozni, amikor kifizette a pénzt ? ... Boldogan, önfeledten mutogatta, amint egy vasárnap hazaérkeztem: ebből nagykabát, ebből ruha s ebből fehérnemű készül. Fél tucat zsebkendőt is vásárolt. Biztos volt benne, hogy hazajössz. Olyan biztos volt előtte ez, mint az, hogy a tél után eljön a tavasz. Aztán folytatódtak a kegyetlen, levéltelen napok. Egyik vasárnap elénk tette anyám a szőlőt. Alig volt már rajta ép szem. Másik vasárnap megsütötte a kolbászt, hurkát. Február végén jártunk, nem lehetett tartani tovább. Jó volt még, de nem ízlet sem apámnak, sem nekem. Anyám hozzá se nyúlt. Mikor aztán a mustot is megittuk, katasztrófától tartottam, összeomlik, nem bírja tovább a harcot, amit oly tervszerűen visel önmaga ellen annyi idő óta. A szekrényt se nyitotta már ki, hogy megmutassa a ruhánakvalót... Mégis elhagyta volna a hite? Csüggedten üldögéltem a szobában. Anyám bejött, odahúzódott a kályha mellé s kinézett az olvadó utcára. A maradék havon szikrázott a márciusi nap. Sokáig hall■gatott, aztán megszólalt: — Bertáné, innét a harma-dik házból, neki is elvitték , mind a két fiát.... a múltkor azt mondta, van most egy új szent, aki csodákat tesz... De hát én más hiten vagyok... HAZATÉRÉS Vasárnap, 1958. június .