Csongrád Megyei Hirlap, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-20 / 196. szám

Szerda, 1958. augusztus 20. 4 Tető alatt 12 új pankotai szolgálati lakás Mint ismeretes, ez év már­ciusában tizenkét szolgálati lakás és egy orvosi rendelő építését kezdték meg a Pan­kotai Állami Gazdaságban s úgy tervezték, hogy az épü­leteket augusztus 20-án át­adják rendeltetésüknek. Bár az épületek már te­tő alatt vannak, azok átadá­sára alkotmányunk ünnepén mégsem kerülhet sor, mert a külső, belső vakolással, va­lamint az ajtók, ablakok felszerelésével különböző ne­hézségek miatt lemaradtak. Ezeket a munkákat előre­láthatóan a jövő hónapban fejezik be s így az épülete­ket is csak akkor tudják rendeltetésüknek átadni. Itt említjük meg, hogy a gazdaság köveshalmi üzem­egységében létesítendő 60 va­­gonos magtárnak 2 hét óta szintén folyik az építése. Nyéki Péter Önkéntes tűzoltók Mindannyiónk előtt isme­retes, hogy tűzoltóinkra mi­lyen áldozatkész feladat há­rul egy esetleges tűz kelet­kezése alkalmával. S nem­csak Pitvaroson van így, de mindenütt. A tűzoltók je­lentős része — különösen falun — önkéntes alapon látja el feladatát. Mind a szakmai, mind a gyakorlati elsajátítás alkalmával fárad­ságot nem kímélve, szabad­idejüket áldozzák fel, hogy elsajátítsák mindazokat az ismereteket, amelyeket dol­gozó népünk megkövetel minden egyes tűzoltótól. Hogy munkájuk eredményes legyen, ahhoz szükséges, hogy a helyi tanácsok és a pártszervezetek megfelelő tá­mogatást nyújtsanak. Külö­nös gondot kell fordítani a gyűléseiken való részvételre, hogy azon keresztül is segít­sük őket. GRÁF ZOLTÁN Átlagtermés: 11 mázsa Az elmúlt napokban a Pankotai Állami Gazdaság nagytőkés üzemegysége be­fejezte a 260 holdas őszi bú­za, valamint a 100 holdas zabvetés cséplését. Búzából holdanként 11 mázsás átlag­termés lett. Megkezdődött ebben az üzemegységben az 50 holdas, 210—220 centiméter magasra nőtt kender betakarítása is. A kendert kombájnnal vág­ják, melynek napi teljesít­ménye 12—14 hold. Cser István Két gyerek a kirakatnál Egyik este kislányommal sétáltunk a vásárhelyi Sztá­lin úton. Gyermekszokás szerint a játéküzlet csillogó, gyermekszemnek és szívnek oly kedves kirakatánál áll­tunk meg. A négyéves kis­lányom gyönyörködve szem­lélte a már sokszor látott játékokat, és mint minden gyermek, egymás után so­rolta fel: — Anyucikám, ezt a babát szeretném, ez a kis fürdő­szoba-berendezés jaj, de édes... Rajtunk kívül még egy kislány állott a kirakatnál szüleivel. A két gyermek nem szólt egymáshoz. Mind­ketten a játékokkal voltak elfoglalva. Nem nagy eset, de mégis elgondolkodtató, ami ezután történt. A má­sik gyermek odaszaladt kis­lányom háta mögé, megfog­ta a haját, és homlokát né­hányszor a kirakat üvegéhez ütötte. Könnyben úszó sze­mű gyermekemmel elmen­tünk, s én nem tudtam, mit válaszoljak kérdésére. — Nem azért sírok, anyu, mert fáj, csak nem tudom, miért bántott engem az a kislány, amikor én nem is szóltam hozzá? Mondhattam volna talán neki, hogy ez egy nagyon rosszul nevelt, elkényeztetett gyermek lehet, aki még a kirakat előtt sem hajlandó megtűrni a másik kisgyer­meket. Ha szülei továbbra is az ott tanúsított szenvte­len közönnyel nézik jellemé­nek ilyen megnyilatkozását, még csak meg sem feddve őt, felnőtt emberként is ilyen könnyen önzővé és rosszindulatúvá válhat. Maczelka Ferencné Pécsi kirándulás Kellemes és feledhetetlen kiránduláson vettek részt a maroslelei KISZ-szervezet tagjai. Pécs nevezetességeit tekintették meg. Sok-sok élmény, kedves emlék nyúj­tott szórakozást és örömet a fiataloknak, amikor a dunántúli táj dimbes-dombos, hegyes vidékével, a város, a környék egy­­egy nevezetes helyével ismerkedtek meg. De nemcsak megismerkedtek, hanem látó­körüket is gyarapították. • Látták, hogy mi folyik hazánkban, ho­gyan épül, szépül az ország. A Mecsek, a Harkány fürdő s egyéb műemlékek meg­tekintése mindenkor emlék marad a ki­­szisták számára, szép emlék. Kószó József Jól fizetett a csongrádi Petőfi Tsz gabonája A cséplés befejezése után számot ve­tettek a csongrádi Petőfi Tsz tagjai s megállapították, hogy az aszályos idő­járás ellenére is jó termésátlagot értek el. Noha a tervezett gabonamennyiség­nek csak 89,8 százaléka termett meg, még­is, 7,4 mázsás búza, 9,56 mázsás őszi, 7,6 mázsás tavaszi árpa és 6,4 mázsás rozs­termést értek el. Termel a szövetkezet görög- és sárga­dinnyét is, amelyet vidéki elárusító stand hiányában a helyi piacon értékesít. Egy­­egy alkalommal 10—15­ mázsa dinnyefé­leséget adnak el vásárlóiknak. Tyúkász József (38.) Meglepő sürgés-forgás fogadta az éjszakában. Utcá­juk közepetáján szokatlan fény világított át a sötéten. Az elő-elővillanó fényekben nagynehezen kivette a tűz­oltók futkosását. Az utca közepetáján fekvő ház abla­kain sűrű füst gomolygott kifelé. Égett, mintha zsírral locsolgatták volna. Kővágódét meg se rázta, hogy épp az ő házuk ég. A rezsó­t motyogta révedezve. Eszébe jutott, hogy sietségében a paplan alatt, a pamlagon hagyta a bekap­csolt villanyrezsót, mellyel fájó derekát kezelte ... Mindegy. Furcsamód nem izgatta a katasztrófa. Úgy érezte valahogyan, hogy ő már nem is él. Hogy valaki más ácsorog tévetegen az utcában, s ő ezt a másvalakit a messzi távolból látja. Közelébe se ment a háznak. Vis­s­szafordult, s sokáig, sokáig kószált gondolat nélkül az utcákon. Egyszerre belenyilallott, hogy valamit még meg kell tennie. Ne ússza meg ez az emberi szörny, ez a Kővágó botrány nélkül. Csak az ő testén keresztül léphet ki at­tól a ribanctól... Végső erejét összeszedve, egy közeli kútnál kínlódva ugyan, de mind egy szemig bevette a retiküljében talált Sevenalt. Aztán a Bottyánfy-villához botorkált, s zúgó fejjel rogyott a küszöbre. XVIII. A köröspartnak futó Deák Ferenc utca körül ólál­kodott Fényes Ede, amerre a leánygimnazisták szoktak hazajárni. Reggel, amikor iskolába indult, semmi szük­ség nem volt a felöltőre. Tíz óra tájt aztán — jól lát­hatták az iskolaablakból — futófelhőket kezdett együvé markolászni, s nyüszítve széjjelhajigálni az őszi szél, s iskolából jövet már fázósan húzogatták derekukon a kis­­kabátot Hornyánszkyval. A »tanítvány« nem sokat ku­­koricázott, futva iparkodott haza. Edének azonban nem lehetett vele tartania. Elég szokatlan rosszkedv hatalmasodott el. Nemcsak azért, mivel nem tetszett a legkellemesebbnek a ziman­­­cossá forduló időben való toporgás, hanem elsősorban azért, mivel a Hornyánszky-ház láthatóan őt okolja a szeretett fiú önképzőköri bukásáért Nem szólnak ugyan erről, de hűvösebbek, tartózkodóbbak, s ez határozottan idegesíti és ingerli Edét. Disznóság... Hisz ő mindent megtett, amire mód és alkalom nyílt. Az a vigasztaló csupán, hogy Bánszkiék nyilván hamarosan belebuknak a vállalkozásba. A legfőbb biztosíték erre izgágaságuk forrófejűségük. Pár hét és kitörik a nyakukat. Jön még a kutyára dér ... Sokáig morfondírozhatott a harapós őszi szélben, mert Kővágó Marikáéknak hat órájuk volt ezen a na­pon. Nagynehezen mégiscsak kirajzottak egyszer a lá­nyok, s könnyű volt köztük felfedezni Marika dús, hul­lámos haját és fehér arcocskáját. Most csakugyan az volt Marika, aminek a vihán­­coló, nagyhangú lányokkal szimpatizáló Hornyánszky szokta gúnyosan nevezni: »Szentkép!« A hirtelen kitört tűz, félelmetesen füstölgő, lobogó könyvek, bútorok szi­­szegése-ropogása hevertéből riasztotta volt fel, s a né­hány órával később holtan hazahozott mostohaanyja látványa minden idegszálát megszaggatta. Tudta hogy Kovagoné ideggyengeségben szenved, s hogy sok minden kitelik tőle, mégis váratlanul érte a szörnyűségek soro­zata ezen az éjszakán. Egy hete volt a temetés, de Ma­rika idegeiben, ha lehet, még elevenebben sajognak az események, mint néhány napja. Összerezzen most is ahogyan Ede megszólítja. Pedig Ede most nem hangos­kodik, nem hadar, mint az iskolában, nem folyik belőle a szó. Nehezen nyögdécsel. Ne vegye tolakodásnak, Marika — motyogja _ nagyon szeretném, ha lenne pár perce — Tessék. Hallottam a családot ért tragédiáról. Tudom nem kellemes beszélni róla, sebeket bolygatni. Csak annyit M®nkJa’_,ha valamiben segítségére lehetnék, én volnék a legboldogabb, Marika. — Hogy értsem ezt? Mire gondol? ~. Hát például.. . ha úgy érzi, egyedül van, nincs, alu iránt bizalommal lehet, én mindig kéznél vagyok Marika, én mindent megteszek, amit csak kíván. Ma­­rika... — Mindent? — Akár az életem, ebben a percben... — Egyetlen kívánságom van, Ede, szeretnék egye­dül lenni. Tudja, sokszor nagyon jót tesz a társaság. S én tisztelem, becsülöm magát, de most az egyszer in­kább magamra maradnék. Ha nem haragszik. — Csak annyit még, Marika kérem, hogy... hogy remélhető-e ezek után is, hogy teniszezni fog szombat­tól? — Nincs kedvem hozzá. Óhajt még valamit? — Semmit, csak... ezt a rakett-tartót szerettem volna átadni. Fogadná el emlékül. Én csináltam. Egy vászon tokból frissen pácolt rakett-sínt szedett elő Ede, nikkelcsavarok csillogtak rajta kecsesen. — Nagyon kedves magától, de nem fogadhatom el. Most már szükségem sem lesz rá. Különben sem fo­gadnám el. — De miért? — Csak úgy. Gondolkozzék el kicsit, Ede. Biztosan rájön. Hirtelen nyújtotta kezét: — Ha nem haragszik, utánafutok a lányoknak. — Nem kísérhetném el? — Köszönöm, inkább csak egyedül. Ede lesújtva kanyarodott hazafelé. A legközelebbi sarkon, megállt, s a csinos rakett-sínt egy akácfa törzsén verte szét. Levezetve indulatát, eszébe jutott, hogy a készít­ménynek ők ketten is hasznát vehették volna. De már késő volt. Nem lehetett okosabbat csinálni, mint a ron­csot a Körösbe hajítani. Marikának nem voltak titkai Andris előtt, délután hát elmesélte a rakett-sín históriáját is. — S tőlem se fogadtál volna el egy ilyen rakett-tar­tót? — kérdezte Andris. — Miért fogadtam volna el, mikor semm­i szükségem rá? — jelent meg egy halvány, évődő mosoly Marika arcán. — Csakhogy mosolyogsz is már egyszer, kicsi szívem — csókolta meg Andris a lány kezét boldogan. Vigyá­zatlanul tette, nem is az asztal leple alatt. Dehát, nem az óvintézkedések ideje volt ez, Andris bátran időzött Marikával a tanuló órán túl is. Nem vették zokon a háziak, sőt Kővágó örült is ennek. Úgy is attól tartott, hogy Marikát megbetegíti a búskomorság. Andris azonban ezt nem hagyta. Ami fiatal szívé­től tellett, mindazt a forró szeretetet, gyöngédséget rá­­simogatta Marikára. Az volt az érzése ezekben a napok­ban, hogy most nem is annyira szerelmes párja, mint in­kább szerető testvérbátyja a lánynak. (Folyt. köv.) Mit kapott 17 éves korában Paksiné és Huszkáné - mit kapnak ma lányaik? A társaságban nők is vol­tak. Beszélgettek, tréfálkoz­tak, mint ahogy már ilyen­kor szokás. Az egyik fiatal­ember megjegyezte: — Jó lenne vasárnap el­menni az üzemi bálba. Nem jönne el velem? — fordult hirtelen partnernőjéhez. — Szeretnék, de nem tu­dok mit felvenni! — sajnál­kozott a lány. Én pedig jól tudom, hogy szekrénye tömve van a mai divatnak megfelelő ruhák­kal, kosztümökkel, cipőkkel és más egyebekkel. — Dehát ilyenek a nők! Sohsem elégedettek a Graud­nál — mondotta barátjának egy 20 év körüli legény. Erről a ruha­dologról ju­tott eszembe, meg kellene kérdezni egy idősebbet és egy fiatalabbat: hány éves korában kapott új ruhát, mi­lyen »stafér«-ral látták el férjhezmenése előtt? Mint két tojás, olyan egy­forma a két Paksi-lány. Mindketten 19 évesek, ikrek. Csinosak is, dolgosak is. Az öt perccel idősebb Rózsiká­­val beszélgettem az elmúlt napokban — aki a Vásárhe­lyi Harisnya- és Kötöttáru­­gyár dolgozója — és meg­kérdeztem: — Mondja csak, hány ru­hája van magának? Úgy látszik, szokatlannak tűnt a kérdés, mert először rámnézett, elmosolyodott, majd számolgatni kezdett a kezén. — Olyan ünneplőféle ti­zenegy — felelte. Csak az ünneplőféle tizen­egy? Mennyi lehet, amit csak otthon használ? Hogy Rózsika állításában ne ké­telkedjünk, nézzük meg, mit »takargat« a szekrény. Csendes helyen, a Botond utca 39. szám alatt lakik a Paksi-család. Rend és tisz­taság fogad a szerény mun­káslakásban. Táj konyhabú­tor, nemrégen készült háló teszi széppé a szobát. Az édesanya, Paksi Árpádné kalauzol a lányok szobájá­ban. Mindent megmutogat, elmagyaráz. Kinyitja a szek­rények ajtajait és valóság az, amit Rózsika mondott. De van itt más is. Eső-, bal­lon-, téli és bőrkabát. (A bőrkabátokba most kaptak a lányok báránybélést.) Szür­ke és piros retikülök, nyári és téli cipők, tucatnyi alsó­­nemű és az egyre szaporodó »stafér« is látható a szek­rényben. — Kell is, mert a Rózsika lányomnak most lesz az el­jegyzése — mondja Paksiné — és már most gyűjteni kell a bútorra, jól akarjuk kiházasítani a lányt. A 1732-es számú takarék­­könyvben már kétezer fo­rint van félretéve bútorra. Híznak a sertések, s ebből is egy-egy a lányoké lesz. Gondolni kell jövőjükre. Sokan emlékeznek még (lehet, hogy a mai fiatalok aligha ismerik) a régi slá­gerre: »Holdvilágos éjsza­kán, miről álmodik a lány? Hogy jön egy királyfi fán, hófehér paripán...« Miről álmodik a lány? A legtöbb kislány — s en­nél mi sem természetesebb — jó férjet kíván magának. Így van valahogy a »mi« Rózsikánk is. Érte is eljön a várva várt »királyfi«, egy munkásember személyében és családot alapít a két ifjú. Könnyen megtehetik, mert nem lesz gond és bánat a férjhezmenés, hisz a sok ru­ha mellé lassan elkészül majd a bútor is. »Tizenegy, olyan ünneplő­féle ruha« — mondotta Ro­­szika. Könnyű ezt mondani. Mondhatják ott, ahol han­gyaszorgalommal dolgozik, beosztóan él a család, így dolgozott annak idején az édesanya is, mégsem tellett 11 új ruhára, új bútorra ne­ki, pedig 11 éves korában kezdett el dolgozni. Három lány volt a családban, és közösen használták az új ruhát. A két Paksi-lány és még több tízezren már szin­te mit sem tudnak erről. Legfeljebb annyit: ilyen vi­lág is volt. Pedig volt, íme egy példa — a sok régi eset, ember­sors közül. A bokrosi Győri Juliánná­­ék, azaz Huszka Istvánnéék tízen voltak testvérek. Öt fiú, öt lány, Julianna volt a hetedik. A libapásztorkodás mellett mindössze két ele­mit végezhetett. »Szórakozá­sa« a »kettőzéséből (ma­rokszedés) állott T1 éves korában már úri helyen szolgált, Kecskeméten. — Ekkor sikerült új ru­­hát vennem, és próbálgat­­tam bútorra gyűjtögetni. 4 évig cselédeskedtem, míg valamennyire sikerült össze­szednem magam. Fél bútor­­ra, és néhány apróbb ház­­tartási dolgokra tellett esőik. — És a lánya hogyan ment férjhez, mit kapott? •— Nem lehet azt az enyémmel összehasonlítani. Közel húszezer forint érté­ket kapott. Ma is segítjük őket, hogy boldoguljanak. Legyen jó életük. Több órán át beszélgettem Paksinéval és Huszkánéval. Tudok serdülő lánykori küszködésükről. A legsivá­­rabb napokban is fényes álo­mokat szőttek. De tudok só­­várgásukról, álmatlan éjsza­­káikról, amikor jövőjükre gondoltak. És ezek a sóvár­­gások csak most valósultak meg. De örülnek, hogy sika»­riltt. Álom, álom. Ez volt Pak­­síné és Huszkáné, és még több ezer lány sorsa. Álmod­­tak és álmaik szertefoszlot­tak. Az álmatlan éjszakák gondolatai »öreg«-korukban váltak valóra. Lányaiknak nem lesz, nincs ilyen gond­juk. Fiatalon kapják meg mindazt, amiről édesanyjuk csak sóvárgott. Bordás Péter !»■■*» ■■■ 120 mázsás hagymatermés az amferázsal­i Dimitrov ter­egszövetkezetben Makón és környékén ké­szülnek e táj világhírű fű­szernövényének a betakarí­tására. Most közvetlenül a szedés előtt már csaknem pontosan meg lehet becsülni, hogyan »fizet« a vöröshagy­ma. Szakemberek számítá­sa szerint — a kedvezőtlen időjárás ellenére — jobb lett a termés mint remélték. Egy hónappal ezelőtt 50 má­zsás átlagnál nem becsültek többet, s most kiderült, hogy meglesz a 60—65 mázsás termés. A leggazdagabb termést az ambrózfalvi Dimitrov Ter­melőszövetkezetben várják. Itt óriási vöröshagymák te­remtek, amelyek átmérője hét-nyolc centiméter. 20 hol­don átlagban mintegy 120 mázsa vöröshagyma termett, így minden hold hagyma­föld több, mint 15 000 forin­tot jövedelmez a termelő­­szövetkezetnek. A rekord­­termés a jó talajmunkának és a bőséges műtrágyázás­nak köszönhető.

Next