Csongrád Megyei Hirlap, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-01 / 27. szám

Vasárnap, 1959. február 1. 4 A harmadikutas nacionalizmus és a „népi” ideológia Nemrégiben a Tudo­mányos Ismeretterjesztő Társulat klubestet ren­dezett Hódmezővásárhe­lyen, amelyen nagyszámú érdeklődő előtt Szabolcsi Miklós dr., a Magyar Tu­dományos Akadémia osz­tályvezetője, a párt Köz­ponti Bizottsága mellett mű­ködő kulturális munkakö­zösség tagja számolt be a népi írókkal kapcsolatos vi­táról. Mostani cikkünkben Szabolcsi elvtárs előadásá­nak lényegét ismertetjük. Mindenekelőtt arra a kérdésre válaszolt az elő­adó, hogy mi tette fontos­sá, időszerűvé a népi írók mozgalmának kérdését. Azért éppen ez a probléma került előtérbe, mert a népi írókkal kapcsolatos régebbi állásfoglalások sajnos, több kérdésben nem bizonyultak helyeseknek. Révai József álláspontja, amelyet a fel­­szabadulás előtt idevonat­kozó cikkeiben fejtett ki, a népi írók mozgalmának csak a pozitív elemeit hangsú­lyozta és elhanyagolta a negatív vonások elemzését. Ezt a magatartást meg­magyarázza az akkori poli­tikai szükségesség, amely az antifasiszta népfront létre­hozása érdekében azt köve­telte, hogy a kommunisták a népi írókkal való közös, összekötő vonásokat, kap­csokat és az álláspontjaik­ban meglevő közös vonáso­kat hangsúlyozzák. Ezért Révai József nem töreke­dett a népi írók mozgalmá­ban megmutatkozó ellent­mondások mélyebb feltárá­sára. Akkor úgy látszott, hogy a népi írók többsége mindinkább közeledik a kommunisták álláspontjához és Révai József ezt figye­lembe is vette tanulmányai­ban. Sajnos, a későbbi fej­lődés megcáfolta Révai Jó­zsef és a kommunisták ak­kori reményeit. Szabolcsi elvtárs hangsú­lyozta, hogy a népi írók mozgalmának kérdése első­sorban nem irodalmi, iro­dalomtörténeti, hanem ideo­lógiai és politikai problé­ma, mégpedig szorosan a magyar nacionalizmus problémájához kapcsolódik. Történelemtanításunkban és a nép ideológiai nevelé­sében az elmúlt években csak a forradalmi hagyo­mányokat hangsúlyoztuk. Ha valaki az iskolai tan­könyveket olvasta, annak majdnem úgy tűnt, mintha a magyar történelem a sza­kadatlan szabadságharcok és dicső forradalmak törté­nete lett volna. Ez a szem­lélet azonban hamis szem­lélet volt és ennek alapján a magyar történelemben megtalálható visszaesése­ket és meghökkentő ellent­mondásokat nem is lehe­tett megmagyarázni, így például ennek alapján nem lehetett­­ megérteni, hogy a magyar politikai életben az 1848- as forradalom és sza­badságharc bukása után miért tudott olyan sokáig uralkodni a reakció, és azt sem lehetett megma­gyarázni, hogy a felszaba­dulás utáni pozitív társa­dalmi és politikai fejlődés után hogyan jöhetett létre az 1956-os ellenforradalom. A magyar történelemnek ezeket az ellentmondásait elsősorban a magyar nacio­nalizmussal lehet megma­gyarázni. A nacionalizmus 1849- ig haladó volt, később azonban mindinkább reak­cióssá vált és bebizonyoso­dott, hogy a politikai és a társadalmi életet a felsza­badulás előtt sokkal jobban átitatta a nacionalizmus, mint azt eddig gondoltuk. A Hor­­thy-rendszer ideológiájában például a nacionalizmus ve­zető helyet foglalt el. A magyar nacionalizmus­nak két válfaja fejlődött ki a történelem folyamán. Az egyik válfaja a durva, nyílt, soviniszta, nagyhatal­mi nacionalizmus, amely az uralkodó osztályok nacio­nalizmusát képviselte. Ez ellen könnyebb volt harcol­­ni, mert soviniszta, más né­pet gyűlölő jellege minden gondolkodó ember szám­ára nyilvánvaló volt. Sokkal nehezebb a küzdelem a na­cionalizmus másik célfaja, a burkoltabb formában megjelenő, a sajátos, az európai műveltség szintjén jelentkező, főleg az értel­miségiekre ható harmadik­­utas nacionalizmus. A harmadikutas naciona­lizmus lényege a következő: e nacionalizmus képviselői felismerték, hogy az impe­rialista szakaszába átnövő kapitalizmus lealacsonyítja az embert, megsemmisíti az emberi kultúra értékeit. . Ugyanakkor azt tartják, hogy a szocializmus — kü­lönösen a Szovjetunióban megvalósított formája — gátolja az ember szellemi fejlődését és gúzsba köti a társadalmat. Ezért azt han­goztatják, hogy sem a ka­pitalista út, sem a szocia­lista út nem járható, a megoldást tehát a kettő kö­zött kell keresni. Ez az úgynevezett harmadik út. Nacionalizmusuk mind belpolitikai, mind külpoli­tikai kérdésekben megmu­tatkozik. Tagadják a Kelet­tel, a Szovjetunióval való szoros barátság szükséges­ségét, ugyanakkor elvetik a Nyugattal való szorosabb barátságot is. A semleges­séget hirdetik, s arról be­szélnek, hogy a magyar nép egyedül van Európá­ban, ezért magára van utal­va és senkiben sem bízhat A népi írók között na­gyon sok az irodalmi, a po­litikai és az ideológiai kü­lönbség. Egyedül csak a harmadikutas nacionaliz­mus az összekötő kapocs közöttük. A harmadikutas nacionalizmus minden népi írónál megtalálható. A harmadikutas naciona­lizmus lehet a munkásosz­tály, de lehet a burzsoázia szövetségese is. A felszaba­dulás előtt az 1935—38. kö­zötti években a harmadik­­utas nacionalizmus a mun­kásosztály szövetségese volt, mert a népi írók zömét ki­tevő haladó szárny a Már­ciusi Frontban együtt har­colt a munkásosztállyal a fasizmus ellen. Az 1956-os ellenforradalom idején pe­dig a burzsoázia szövetsé­gesévé vált, mert a népi írók lényegében proletár­diktatúra-ellenes, szocializ­mus-ellenes álláspontot fog­laltak el. Ebből következik, hogy nemcsak a nyílt, a sovi­niszta nacionalizmus, ha­nem a burkoltabb, harma­dikutas nacionalizmus is veszélyes, ezért határozot­tabban kell a harcot ellene folytatnunk. Tehát a na­cionalizmus elleni harc szükségessége tűzte napi­rendre a népi írók mozgal­mának kérdését. A Központi Bizottság mellett működő kulturális munkaközösség nem arra törekedett, hogy a párt ál­láspontját deklarációkban kinyilvánítsa, esetleg hű­ségnyilatkozatot követeljen a megbírált íróktól. Ennek az eljárásnak nem lett vol­na különösebb haszna, mert ezzel nem lehetett volna megsemmisíteni az értelmi­ségiek tömegére ható népi ideológiát, harmadikutas na­cionalizmust. Éppen azért az állásfoglalás nem hatá­rozat formájában jelent meg, így lehetővé vált, hogy a népi írók problémái a harmadikutas nacionalizmus körül hasznos vita fejlőd­jék ki, amely azt szolgálja, hogy a harmadikutas nacio­nalizmusnak ne csak a fe­lületi jelenségeit, hanem a mélyen élő gyökereit is megsemmisítsük. A régebbi ideológiai párthatározatoknak éppen az volt az egyik legsúlyo­sabb hibájuk, hogy kinyi­latkoztattak egyes elveket, de a téves nézeteket nem semmisítették meg, hanem csak az ideológiai élet felszí­néről száműzték őket, így a kispolgári, az értelmiségi és a más tömegekben tovább éltek s adandó alkalommal újra felszínre törtek. A népi írókkal kapcsola­tos állásfoglalásban a kul­turális munkaközösség tag­jai igyekeztek állításaikat a tények és érvek tömegével alátámasztani, hogy ered­ményesen tudjanak harcol­ni a téves nézetek ellen. Ez a helyes eljárás bizonyos fokig a népi írókkal kap­csolatban is meghozta a maga eredményét. Minden érdekelt író megkapta az állásfoglalást még a meg­jelenés előtt és mindegyi­kük megtehette a maga észrevételeit, kifogásait és megírhatta ellenvéleményét. Az eddigi események azt mutatják, hogy az állás­foglalás nyugodt, érvelő hangja jó hatással volt az érdekelt írókra. A népi írók legtöbbje őszintén törekszik arra, hogy megvívja a ma­ga harcát saját téves néze­teivel. Ennek a harcnak a siettetésére nincs szüksé­günk, mivel minél mélyebb lesz ez a belső tisztázódás az egyes írókban, annál na­gyobb eredménnyel jár, és annál pozitívabb lesz az ál­lásfoglalás hatása is. Az ál­lásfoglalás legfőbb jelentő­sége azonban mégsem ab­ban áll, hogy elősegíti a népi írók ideológiai és írói fejlődését, hanem ab­ban, hogy a népi ideológiának, a harmadikutas nacionaliz­musnak az értelmiségi tö­megekre gyakorolt hatását segít megszüntetni. SEBHELYEK Julian Kawale aöbbi írásával nyerte el a Len­gyel Béketanács és az írószövetség által meghirdetett béke témájú irodalmi pályázat elsző díját. A nyomorúságos kis té­ren kecskék legelésztek, ott történt a letartóztatás. Lefolyása minden részleté­ben szabályszerű volt. El­kiáltotta magát: Hal­e! Kel a kezekkel! Feküdj! Kezében revolverrel kö­zeledett feléjük, megvető pillantással mérte végig őket, aztán sárga bőrszíj­jal elkezdte a kezüket ösz­­szekötözni. Mivel nem volt elég a bőrszíj, Ludwika ke­zét erős fekete fűzőzsinór­­ral kötözte meg. Aztán nya­kuknál fogva talpra rán­gatta őket. Előre! Fejet le! — vezényelt ordítozva és elvezette foglyait egy fate­lep irányába. Revolverét minden eshe­tőségre készen tartotta. Egy kihalt fatelepen men­tek át, keresvén az alkal­mas helyet. Egy vörös szí­nű falnál megállapodott, elhelyezte őket szemben a fallal. A hátukba fog lő­ni. Ludwika, akinek kezén megengedett a zsinór, egy darabka kenyeret kapará­szott ki a zsebéből és rágni kezdte. — Evést szüntess, Lud­­wika! — ordított, revolve­rével hadonászva. Ludwi­ka gyors mozdulattal­­ csúsztatta zsebébe a meg­kezdett kenyérdarabot, ke­zét visszahelyezte a háta mögé, fejét lehajtotta. — Figyelem! A kubai­akra kezdem — kiáltott, majd a tőle balra lévő hátának irányította revol­verét. Tompa dörrenés. Kubalski összecsuklik, térdre roskad és elterül a sárga homokon. Újabb dörrenés. A következő ál­dozat is lehull a fal tö­vében. Kiröppen a har­madik golyó, de az áldo­zat nem esik el. — Kotula — kiabál a lövész — megöltek, miért maradsz állva? — Aha, igen — dü­ny­­nyögi Kotula és lerogy. — Hülye! — ordít a lö­vész. Csend. Újabb dörrenés­nek kellett volna követ­keznie, de a golyó nem röppent ki a csőből. A várt dörrenés helyett a hóhér türelmetlen hangját hallani: — Eldugult a revolver. — Eldugult — ismétli az egyik fogoly — kár... — Mi történt vele? — kérdi egy másik, aggodal­maskodón — talén meg lehet javítani. Most valamennyien el­jönnek a faltól és körül­fogják hóhérukat. Élénk beszélgetésbe kezdenek, röpködnek a tanácsok és csakhamar újra jó a re­volver. Ludwika, aki lát­hatóan nem számított ilyen gyors újrakezdésre, megint elővette kenyerét. — Ludwika, az evést be­fejezni! — kiabált a hó­hér. Menjetek valameny­­nyien a falhoz! A tüzelés újra kezdő­dött. Egymás után rogytak le a fal melletti homokba. Az utolsó golyót Ludwika kapta, akinek halála előtt már nem volt annyi ideje, hogy megegye utolsó da­rabka kenyerét. Arra jártam. Egy fagolyó engem is eltalált, ami egy kisiskolás pisztolyából röp­pent ki. És azóta szüntele­nül hordozom ezt a go­lyót a szívemben. (Fordította: Ungvári Jenő) Ó, Édes Néni­kém ... Arca fakóbb, mint pergamen-papír, a lélek már csak halni jár bele. Elpihant a pozsgás, régi pír... Nincs nappala és nincsen éjjele. Szenvedések poklából int felénk e drága arc és nem lehet tovább! Búcsúztathatják Aliz Nénikét az árva lányok s árvább unokák. Búcsúzom én is: fénylő ifjúság tündértájairól durván kitép, — szétmarva teste eleven húsát. — Fölfal, porba dönt, ó, Édes Nénikém a rút halál, mely egyre közelebb, még itt vagy s mi már nem vagyunk Veled. ERTSEY PÉTER Kátai kissé megkésve érkezett. Már mindenki ott volt, akit vártak. A világos tapétás szalonban beszélgetés zson­gott, s míg őróla a szobalány a kabátot segítette le, a nyi­tott ajtón át keresztbevetett nylonharisnyás lábakat látott megvillanni. — Ide mellém. Üljön mellém, kedves Kátai — állt fel a háziasszony a helyéről, amikor belépett, és kövérkés arcán végighullámzott egy mosoly. Kátai mindenkit is­mert itt. Kivéve azt a feketebajuszos, barnaruhás férfit, aki egyszerre állt fel a háziasszonnyal. — Kátai osztályvezető a minisztériumból — mutatta be egy kézmozdulattal a háziasszony. A feketebajuszos meghajolt, és ő kénytelen volt követni. Úgy érezte, kissé esetlenül görbítette meg hátát, pillanatra zavarba is jött, így aztán a másik szavából csak annyit értett, hogy va­lamiféle doktor. Közben a háziasszony már a rádiót körülülő társa­ságnál járt, és Kátai kényelmetlenül feszengett a széken, miközben idegesen pillantgatott a most megismert dok­torra, akit szemmel láthatólag cseppet sem zavart néma­ságuk. — Hohó, barátocskám — lépett hozzájuk hirtelen egy hirtelen széke, fiatal férfi, kezében üveggel, — elkéstél — nevetett. — Mi már előbb járunk. És teletöltötte a nagy talpas poharat konyakkal. — Máma ezt iszunk — vonta meg a vállát. — No, szervusztok — csendítette össze a poharakat. Kátai elfogódottsága felengedett. — Máma hányat szültél? — kérdezte nevetve, mert látta, hogy a koccintó keze reszket. — Ajaj — törölte meg a homlokát, — mintha az egész város ifjú házasai összebeszéltek volna erre a szombati napra. Még szerencse, hogy éjjel Kovács az inspekciós. Megint töltött. S Kátai csak akkor vette észre, hogy a feketebajuszos eltűnt mellőle, amikorra kiitta a máso­dik pohár konyakot is. — Ki ez? — nézett bizalmasan az orvos szeme közé. — Unifaim, öregem. — súgta az fontoskodva. — Most jött Amerikából. Valami gyáros. Mielőtt kivándorolt, mér­nök volt. Aztán felállt. — Bocsáss meg. Megyek kínálni. Kátai egyedül maradt. Nem is bánta. Kedvtelve né­­etegetett körül az ismerős helyen. Újból megcsodálta a Vasárnapi tárca J­ézcsók vitrin mellett lógó Csók-aktot, elgyönyörködött az orvos feleségének finom arcélében. Újra s újra végigvizsgál­­gatta a több méteres perzsaszőnyeg fantasztikus mintáit. Aztán cigarettára gyújtott. Fél éve járt ide. Egyik mérnök ismerőse, akivel sok­szor akadt dolga hivatalosan, hozta el, vezette be elő­ször a társaságba. Eleinte félénk volt, furán érezte magát az orvosok, meg ügyvédek között, akik ide jártak, de megvolt benne az a tulajdonság, mely képessé tette az alkalmazkodásra, s az, hogy hamar beletanult az új sze­repbe. Ha jól meggondolta, használt neki a sok ittlét. Töb­bet törődött annál önmagával, mintsem hogy észre ne vette volna a változást. Már gondosabban öltözködött, mondhatni, elegánsan járt, ismerte a legújabb pletyká­kat, s ami azelőtt sohasem volt szokása, rászokott a tré­fálkozásra is. S nem jött zavarba, ha rákerült a sor a vicc­­mesélésben. S ahogy múlt az idő, úgy szokta meg mind­jobban a csütörtök és szombat estéket, amikor összegyűlt a társaság — talán már nem is tudna nélkülük meglenni, gondolta nemegyszer. Csak a felesége bosszantotta. Egyszer a háziasszony megkérdezte: — Maga nős, kedves Kátai? — Igen, hogyne — mondta zavartan. — Egyszer igazán elhozhatná már a feleségét — mosolygott. — Sajnos, a gyerekek — tárta szét kezét Kátai. — tudja, nagyon félti mind a hármat. In­kább nem jár sehová, nehogy nélkülük kellen lennie. Ez szerine kevésbé volt igaz, mint ahogy hangzott. Sajnos, az volt a valóság, hogy Kátai nem merte elhozni a feleségét. Ugyan mit is csinálhatna itt Mária — tű­nődött, s már hallani vélte hangos nevetését, látni, amint csattanva csapódik össze a két tenyere... Nem, hiába. Rettenetes lenne — borzongott meg Kátai, amint végig­­pillantott a társaságon, és közibük képzelte a feleségét. Kis éve volt házias. A természet három gyermekkel Még egyszer a „Tűz” alapításáról A kortársi emlékezet —• ezerszer tapasztaltuk már—­ szükségképpen korlátozott: az emberi memória végessé­ge folytán gyakran téved, történetietlen, szépít, vagy torzít — egyszóval nem pon­tos. Ez történt most Bibó La­jossal is, amikor a Csong­­rád megyei Hírlap január 18-i számában a polgári de­mokratikus forradalom egy jellemző színfoltjáról, a sze­gedi Tűz című hetnap szü­letéséről emlékezett meg. Az atmoszféra igazságában nincs okunk kételkedni, né­hány tárgyi dologban azonban hadd szolgáljunk helyesbítéssel. Bibó Lajos 1918 októberé­re teszi a folyóiratalapítás ötletének megszületését, s pár bekezdéssel arrébb azt írja, hogy »­négy nap telt el, az ötödik nap délelőtt ti­zenegy órakor« már az ut­cán volt a Tűz. Valami nem stimmel: a Tűz első száma ugyanis 1918. decem­ber 14-én jelent meg. (Egy­­ majdnem teljes sorozat* , megvan a szegedi Egyetemi Könyvtárnak. Csupán az 1919. február 20-i szám hi­­ányzik,­­ még azok, ame­lyek — esetleg — 1919. már­cius 15-e után megjelentek.­­ Nagy értékű gazdagodást je­lentene, ha e hiányzó szám , vagy számok még valahon­nan előkerülnének!) Bibó azt írja: a vezércik­ket Juhász Gyula írta. Itt saját káréra téved, mert a­­ vezércikket, sőt az utána kö­­­­vetkező lap-beharangozó cik­­­­két is ő —• Bibó Lajos írta, ■ az előbbit ( B1) jelzéssel, az utóbbit teljes nevével. Nincs is oka szégyenkezni írásai­­ miatt... Azután azt mondja: ketten írták tele a lapot, ő és Ju­hász Gyula. Elfeledkezik a lap munkatársi gárdájáról, pedig derék emberek vol­tak ők is. Az első számban Juhász Gyulán, mint főszer­kesztőn, Bibó Lajoson, mint felelős szerkesztőn kívül irt a két társszerkesztő, Czibula Antal és Terescsényi György is, sőt két munkatárs, a kommunista újságíró, a bör­tönviselt Szalay János és a kiváló, emigrálni kénysze­rült muzsikus, Csányi Má­tyás is. Ennyit kiegészítésül Bibó Lajos emlékeihez! (Pl)

Next