Csongrád Megyei Hirlap, 1959. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1959-02-01 / 27. szám
Vasárnap, 1959. február 1. 4 A harmadikutas nacionalizmus és a „népi” ideológia Nemrégiben a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat klubestet rendezett Hódmezővásárhelyen, amelyen nagyszámú érdeklődő előtt Szabolcsi Miklós dr., a Magyar Tudományos Akadémia osztályvezetője, a párt Központi Bizottsága mellett működő kulturális munkaközösség tagja számolt be a népi írókkal kapcsolatos vitáról. Mostani cikkünkben Szabolcsi elvtárs előadásának lényegét ismertetjük. Mindenekelőtt arra a kérdésre válaszolt az előadó, hogy mi tette fontossá, időszerűvé a népi írók mozgalmának kérdését. Azért éppen ez a probléma került előtérbe, mert a népi írókkal kapcsolatos régebbi állásfoglalások sajnos, több kérdésben nem bizonyultak helyeseknek. Révai József álláspontja, amelyet a felszabadulás előtt idevonatkozó cikkeiben fejtett ki, a népi írók mozgalmának csak a pozitív elemeit hangsúlyozta és elhanyagolta a negatív vonások elemzését. Ezt a magatartást megmagyarázza az akkori politikai szükségesség, amely az antifasiszta népfront létrehozása érdekében azt követelte, hogy a kommunisták a népi írókkal való közös, összekötő vonásokat, kapcsokat és az álláspontjaikban meglevő közös vonásokat hangsúlyozzák. Ezért Révai József nem törekedett a népi írók mozgalmában megmutatkozó ellentmondások mélyebb feltárására. Akkor úgy látszott, hogy a népi írók többsége mindinkább közeledik a kommunisták álláspontjához és Révai József ezt figyelembe is vette tanulmányaiban. Sajnos, a későbbi fejlődés megcáfolta Révai József és a kommunisták akkori reményeit. Szabolcsi elvtárs hangsúlyozta, hogy a népi írók mozgalmának kérdése elsősorban nem irodalmi, irodalomtörténeti, hanem ideológiai és politikai probléma, mégpedig szorosan a magyar nacionalizmus problémájához kapcsolódik. Történelemtanításunkban és a nép ideológiai nevelésében az elmúlt években csak a forradalmi hagyományokat hangsúlyoztuk. Ha valaki az iskolai tankönyveket olvasta, annak majdnem úgy tűnt, mintha a magyar történelem a szakadatlan szabadságharcok és dicső forradalmak története lett volna. Ez a szemlélet azonban hamis szemlélet volt és ennek alapján a magyar történelemben megtalálható visszaeséseket és meghökkentő ellentmondásokat nem is lehetett megmagyarázni, így például ennek alapján nem lehetett megérteni, hogy a magyar politikai életben az 1848- as forradalom és szabadságharc bukása után miért tudott olyan sokáig uralkodni a reakció, és azt sem lehetett megmagyarázni, hogy a felszabadulás utáni pozitív társadalmi és politikai fejlődés után hogyan jöhetett létre az 1956-os ellenforradalom. A magyar történelemnek ezeket az ellentmondásait elsősorban a magyar nacionalizmussal lehet megmagyarázni. A nacionalizmus 1849- ig haladó volt, később azonban mindinkább reakcióssá vált és bebizonyosodott, hogy a politikai és a társadalmi életet a felszabadulás előtt sokkal jobban átitatta a nacionalizmus, mint azt eddig gondoltuk. A Horthy-rendszer ideológiájában például a nacionalizmus vezető helyet foglalt el. A magyar nacionalizmusnak két válfaja fejlődött ki a történelem folyamán. Az egyik válfaja a durva, nyílt, soviniszta, nagyhatalmi nacionalizmus, amely az uralkodó osztályok nacionalizmusát képviselte. Ez ellen könnyebb volt harcolni, mert soviniszta, más népet gyűlölő jellege minden gondolkodó ember számára nyilvánvaló volt. Sokkal nehezebb a küzdelem a nacionalizmus másik célfaja, a burkoltabb formában megjelenő, a sajátos, az európai műveltség szintjén jelentkező, főleg az értelmiségiekre ható harmadikutas nacionalizmus. A harmadikutas nacionalizmus lényege a következő: e nacionalizmus képviselői felismerték, hogy az imperialista szakaszába átnövő kapitalizmus lealacsonyítja az embert, megsemmisíti az emberi kultúra értékeit. . Ugyanakkor azt tartják, hogy a szocializmus — különösen a Szovjetunióban megvalósított formája — gátolja az ember szellemi fejlődését és gúzsba köti a társadalmat. Ezért azt hangoztatják, hogy sem a kapitalista út, sem a szocialista út nem járható, a megoldást tehát a kettő között kell keresni. Ez az úgynevezett harmadik út. Nacionalizmusuk mind belpolitikai, mind külpolitikai kérdésekben megmutatkozik. Tagadják a Kelettel, a Szovjetunióval való szoros barátság szükségességét, ugyanakkor elvetik a Nyugattal való szorosabb barátságot is. A semlegességet hirdetik, s arról beszélnek, hogy a magyar nép egyedül van Európában, ezért magára van utalva és senkiben sem bízhat A népi írók között nagyon sok az irodalmi, a politikai és az ideológiai különbség. Egyedül csak a harmadikutas nacionalizmus az összekötő kapocs közöttük. A harmadikutas nacionalizmus minden népi írónál megtalálható. A harmadikutas nacionalizmus lehet a munkásosztály, de lehet a burzsoázia szövetségese is. A felszabadulás előtt az 1935—38. közötti években a harmadikutas nacionalizmus a munkásosztály szövetségese volt, mert a népi írók zömét kitevő haladó szárny a Márciusi Frontban együtt harcolt a munkásosztállyal a fasizmus ellen. Az 1956-os ellenforradalom idején pedig a burzsoázia szövetségesévé vált, mert a népi írók lényegében proletárdiktatúra-ellenes, szocializmus-ellenes álláspontot foglaltak el. Ebből következik, hogy nemcsak a nyílt, a soviniszta nacionalizmus, hanem a burkoltabb, harmadikutas nacionalizmus is veszélyes, ezért határozottabban kell a harcot ellene folytatnunk. Tehát a nacionalizmus elleni harc szükségessége tűzte napirendre a népi írók mozgalmának kérdését. A Központi Bizottság mellett működő kulturális munkaközösség nem arra törekedett, hogy a párt álláspontját deklarációkban kinyilvánítsa, esetleg hűségnyilatkozatot követeljen a megbírált íróktól. Ennek az eljárásnak nem lett volna különösebb haszna, mert ezzel nem lehetett volna megsemmisíteni az értelmiségiek tömegére ható népi ideológiát, harmadikutas nacionalizmust. Éppen azért az állásfoglalás nem határozat formájában jelent meg, így lehetővé vált, hogy a népi írók problémái a harmadikutas nacionalizmus körül hasznos vita fejlődjék ki, amely azt szolgálja, hogy a harmadikutas nacionalizmusnak ne csak a felületi jelenségeit, hanem a mélyen élő gyökereit is megsemmisítsük. A régebbi ideológiai párthatározatoknak éppen az volt az egyik legsúlyosabb hibájuk, hogy kinyilatkoztattak egyes elveket, de a téves nézeteket nem semmisítették meg, hanem csak az ideológiai élet felszínéről száműzték őket, így a kispolgári, az értelmiségi és a más tömegekben tovább éltek s adandó alkalommal újra felszínre törtek. A népi írókkal kapcsolatos állásfoglalásban a kulturális munkaközösség tagjai igyekeztek állításaikat a tények és érvek tömegével alátámasztani, hogy eredményesen tudjanak harcolni a téves nézetek ellen. Ez a helyes eljárás bizonyos fokig a népi írókkal kapcsolatban is meghozta a maga eredményét. Minden érdekelt író megkapta az állásfoglalást még a megjelenés előtt és mindegyikük megtehette a maga észrevételeit, kifogásait és megírhatta ellenvéleményét. Az eddigi események azt mutatják, hogy az állásfoglalás nyugodt, érvelő hangja jó hatással volt az érdekelt írókra. A népi írók legtöbbje őszintén törekszik arra, hogy megvívja a maga harcát saját téves nézeteivel. Ennek a harcnak a siettetésére nincs szükségünk, mivel minél mélyebb lesz ez a belső tisztázódás az egyes írókban, annál nagyobb eredménnyel jár, és annál pozitívabb lesz az állásfoglalás hatása is. Az állásfoglalás legfőbb jelentősége azonban mégsem abban áll, hogy elősegíti a népi írók ideológiai és írói fejlődését, hanem abban, hogy a népi ideológiának, a harmadikutas nacionalizmusnak az értelmiségi tömegekre gyakorolt hatását segít megszüntetni. SEBHELYEK Julian Kawale aöbbi írásával nyerte el a Lengyel Béketanács és az írószövetség által meghirdetett béke témájú irodalmi pályázat elsző díját. A nyomorúságos kis téren kecskék legelésztek, ott történt a letartóztatás. Lefolyása minden részletében szabályszerű volt. Elkiáltotta magát: Hale! Kel a kezekkel! Feküdj! Kezében revolverrel közeledett feléjük, megvető pillantással mérte végig őket, aztán sárga bőrszíjjal elkezdte a kezüket öszszekötözni. Mivel nem volt elég a bőrszíj, Ludwika kezét erős fekete fűzőzsinórral kötözte meg. Aztán nyakuknál fogva talpra rángatta őket. Előre! Fejet le! — vezényelt ordítozva és elvezette foglyait egy fatelep irányába. Revolverét minden eshetőségre készen tartotta. Egy kihalt fatelepen mentek át, keresvén az alkalmas helyet. Egy vörös színű falnál megállapodott, elhelyezte őket szemben a fallal. A hátukba fog lőni. Ludwika, akinek kezén megengedett a zsinór, egy darabka kenyeret kaparászott ki a zsebéből és rágni kezdte. — Evést szüntess, Ludwika! — ordított, revolverével hadonászva. Ludwika gyors mozdulattal csúsztatta zsebébe a megkezdett kenyérdarabot, kezét visszahelyezte a háta mögé, fejét lehajtotta. — Figyelem! A kubaiakra kezdem — kiáltott, majd a tőle balra lévő hátának irányította revolverét. Tompa dörrenés. Kubalski összecsuklik, térdre roskad és elterül a sárga homokon. Újabb dörrenés. A következő áldozat is lehull a fal tövében. Kiröppen a harmadik golyó, de az áldozat nem esik el. — Kotula — kiabál a lövész — megöltek, miért maradsz állva? — Aha, igen — dünynyögi Kotula és lerogy. — Hülye! — ordít a lövész. Csend. Újabb dörrenésnek kellett volna következnie, de a golyó nem röppent ki a csőből. A várt dörrenés helyett a hóhér türelmetlen hangját hallani: — Eldugult a revolver. — Eldugult — ismétli az egyik fogoly — kár... — Mi történt vele? — kérdi egy másik, aggodalmaskodón — talén meg lehet javítani. Most valamennyien eljönnek a faltól és körülfogják hóhérukat. Élénk beszélgetésbe kezdenek, röpködnek a tanácsok és csakhamar újra jó a revolver. Ludwika, aki láthatóan nem számított ilyen gyors újrakezdésre, megint elővette kenyerét. — Ludwika, az evést befejezni! — kiabált a hóhér. Menjetek valamenynyien a falhoz! A tüzelés újra kezdődött. Egymás után rogytak le a fal melletti homokba. Az utolsó golyót Ludwika kapta, akinek halála előtt már nem volt annyi ideje, hogy megegye utolsó darabka kenyerét. Arra jártam. Egy fagolyó engem is eltalált, ami egy kisiskolás pisztolyából röppent ki. És azóta szüntelenül hordozom ezt a golyót a szívemben. (Fordította: Ungvári Jenő) Ó, Édes Nénikém ... Arca fakóbb, mint pergamen-papír, a lélek már csak halni jár bele. Elpihant a pozsgás, régi pír... Nincs nappala és nincsen éjjele. Szenvedések poklából int felénk e drága arc és nem lehet tovább! Búcsúztathatják Aliz Nénikét az árva lányok s árvább unokák. Búcsúzom én is: fénylő ifjúság tündértájairól durván kitép, — szétmarva teste eleven húsát. — Fölfal, porba dönt, ó, Édes Nénikém a rút halál, mely egyre közelebb, még itt vagy s mi már nem vagyunk Veled. ERTSEY PÉTER Kátai kissé megkésve érkezett. Már mindenki ott volt, akit vártak. A világos tapétás szalonban beszélgetés zsongott, s míg őróla a szobalány a kabátot segítette le, a nyitott ajtón át keresztbevetett nylonharisnyás lábakat látott megvillanni. — Ide mellém. Üljön mellém, kedves Kátai — állt fel a háziasszony a helyéről, amikor belépett, és kövérkés arcán végighullámzott egy mosoly. Kátai mindenkit ismert itt. Kivéve azt a feketebajuszos, barnaruhás férfit, aki egyszerre állt fel a háziasszonnyal. — Kátai osztályvezető a minisztériumból — mutatta be egy kézmozdulattal a háziasszony. A feketebajuszos meghajolt, és ő kénytelen volt követni. Úgy érezte, kissé esetlenül görbítette meg hátát, pillanatra zavarba is jött, így aztán a másik szavából csak annyit értett, hogy valamiféle doktor. Közben a háziasszony már a rádiót körülülő társaságnál járt, és Kátai kényelmetlenül feszengett a széken, miközben idegesen pillantgatott a most megismert doktorra, akit szemmel láthatólag cseppet sem zavart némaságuk. — Hohó, barátocskám — lépett hozzájuk hirtelen egy hirtelen széke, fiatal férfi, kezében üveggel, — elkéstél — nevetett. — Mi már előbb járunk. És teletöltötte a nagy talpas poharat konyakkal. — Máma ezt iszunk — vonta meg a vállát. — No, szervusztok — csendítette össze a poharakat. Kátai elfogódottsága felengedett. — Máma hányat szültél? — kérdezte nevetve, mert látta, hogy a koccintó keze reszket. — Ajaj — törölte meg a homlokát, — mintha az egész város ifjú házasai összebeszéltek volna erre a szombati napra. Még szerencse, hogy éjjel Kovács az inspekciós. Megint töltött. S Kátai csak akkor vette észre, hogy a feketebajuszos eltűnt mellőle, amikorra kiitta a második pohár konyakot is. — Ki ez? — nézett bizalmasan az orvos szeme közé. — Unifaim, öregem. — súgta az fontoskodva. — Most jött Amerikából. Valami gyáros. Mielőtt kivándorolt, mérnök volt. Aztán felállt. — Bocsáss meg. Megyek kínálni. Kátai egyedül maradt. Nem is bánta. Kedvtelve néetegetett körül az ismerős helyen. Újból megcsodálta a Vasárnapi tárca Jézcsók vitrin mellett lógó Csók-aktot, elgyönyörködött az orvos feleségének finom arcélében. Újra s újra végigvizsgálgatta a több méteres perzsaszőnyeg fantasztikus mintáit. Aztán cigarettára gyújtott. Fél éve járt ide. Egyik mérnök ismerőse, akivel sokszor akadt dolga hivatalosan, hozta el, vezette be először a társaságba. Eleinte félénk volt, furán érezte magát az orvosok, meg ügyvédek között, akik ide jártak, de megvolt benne az a tulajdonság, mely képessé tette az alkalmazkodásra, s az, hogy hamar beletanult az új szerepbe. Ha jól meggondolta, használt neki a sok ittlét. Többet törődött annál önmagával, mintsem hogy észre ne vette volna a változást. Már gondosabban öltözködött, mondhatni, elegánsan járt, ismerte a legújabb pletykákat, s ami azelőtt sohasem volt szokása, rászokott a tréfálkozásra is. S nem jött zavarba, ha rákerült a sor a viccmesélésben. S ahogy múlt az idő, úgy szokta meg mindjobban a csütörtök és szombat estéket, amikor összegyűlt a társaság — talán már nem is tudna nélkülük meglenni, gondolta nemegyszer. Csak a felesége bosszantotta. Egyszer a háziasszony megkérdezte: — Maga nős, kedves Kátai? — Igen, hogyne — mondta zavartan. — Egyszer igazán elhozhatná már a feleségét — mosolygott. — Sajnos, a gyerekek — tárta szét kezét Kátai. — tudja, nagyon félti mind a hármat. Inkább nem jár sehová, nehogy nélkülük kellen lennie. Ez szerine kevésbé volt igaz, mint ahogy hangzott. Sajnos, az volt a valóság, hogy Kátai nem merte elhozni a feleségét. Ugyan mit is csinálhatna itt Mária — tűnődött, s már hallani vélte hangos nevetését, látni, amint csattanva csapódik össze a két tenyere... Nem, hiába. Rettenetes lenne — borzongott meg Kátai, amint végigpillantott a társaságon, és közibük képzelte a feleségét. Kis éve volt házias. A természet három gyermekkel Még egyszer a „Tűz” alapításáról A kortársi emlékezet —• ezerszer tapasztaltuk már— szükségképpen korlátozott: az emberi memória végessége folytán gyakran téved, történetietlen, szépít, vagy torzít — egyszóval nem pontos. Ez történt most Bibó Lajossal is, amikor a Csongrád megyei Hírlap január 18-i számában a polgári demokratikus forradalom egy jellemző színfoltjáról, a szegedi Tűz című hetnap születéséről emlékezett meg. Az atmoszféra igazságában nincs okunk kételkedni, néhány tárgyi dologban azonban hadd szolgáljunk helyesbítéssel. Bibó Lajos 1918 októberére teszi a folyóiratalapítás ötletének megszületését, s pár bekezdéssel arrébb azt írja, hogy »négy nap telt el, az ötödik nap délelőtt tizenegy órakor« már az utcán volt a Tűz. Valami nem stimmel: a Tűz első száma ugyanis 1918. december 14-én jelent meg. (Egy majdnem teljes sorozat* , megvan a szegedi Egyetemi Könyvtárnak. Csupán az 1919. február 20-i szám hiányzik, még azok, amelyek — esetleg — 1919. március 15-e után megjelentek. Nagy értékű gazdagodást jelentene, ha e hiányzó szám , vagy számok még valahonnan előkerülnének!) Bibó azt írja: a vezércikket Juhász Gyula írta. Itt saját káréra téved, mert a vezércikket, sőt az utána következő lap-beharangozó cikkét is ő —• Bibó Lajos írta, ■ az előbbit ( B1) jelzéssel, az utóbbit teljes nevével. Nincs is oka szégyenkezni írásai miatt... Azután azt mondja: ketten írták tele a lapot, ő és Juhász Gyula. Elfeledkezik a lap munkatársi gárdájáról, pedig derék emberek voltak ők is. Az első számban Juhász Gyulán, mint főszerkesztőn, Bibó Lajoson, mint felelős szerkesztőn kívül irt a két társszerkesztő, Czibula Antal és Terescsényi György is, sőt két munkatárs, a kommunista újságíró, a börtönviselt Szalay János és a kiváló, emigrálni kényszerült muzsikus, Csányi Mátyás is. Ennyit kiegészítésül Bibó Lajos emlékeihez! (Pl)