Csongrád Megyei Hirlap, 1959. december (4. évfolyam, 282-305. szám)

1959-12-25 / 303. szám

EGY GYÁR KÉT ARCULATA Csalódás, könyörgés, kisemmisés Megbecsülés, emberséges bánás A Kokronéknál 1899-ben Kokron József, egy ruhrvidéki származású iparoslegény alapította a mai harisnyagyárat. Tizen­egy év alatt annyit ért el, hogy 15-en, majd 20-an, az első világháború kitörésekor pedig már 70-en dolgoztak a gyárban. A két fiú, József és Károly, a huszas évek elején vette át az üzem irá­­nyítását és 1925-ben syílt, 1930-ban pedig már 500 munkással dolgoztattak. Ez a gyors fejlődés egyben azt is mutatja, hogy írói­ gaz­dálkodtak, hiszen zömmel 12—16 éves fiatalkorúakat alkalmaztak —12 filléres órabérrel. Fábián, Eszter, a gyár egyik volt dolgozója elmon­dotta, hogy 1927 őszén került az üzembe — mindenesnek. Később az orsózóba helyez­ték és mint kezdő munkás, öt fillér órabért kapott. Hasonló történetek szinte napirenden szerepeltek a 30-as években. Felvettek vagy ötven munkást 6 heti próbaidőre 12 filléres óra­bérrel. A próbaidő lejárta után 25 fillért kaptak volna, de ezt legtöbb esetben úgy »­módosították«, hogy a mun­kást áttették másik munka­helyre, ahol újabb munkafo­lyamatot kellett elsajátítania újabb 6 hétig, de csak 12 fillérért. És így ment ez for­­gószínpad-szerűen évtizede­ken­ át. 10—12 óra a tanulók munkaideje A 12—14 éves gyerekek, inások sorsa sem volt kü­lönb a munkásokénál. Amíg a munkás 8—10 órát dolgo­zott, addig a tanuló 12-őt, sőt néha még többet is. — A harmincas években 4 évre szerződtettek bennün­ket — emlékezik vissza Sza­bó János elvtárs, aki hét évig dolgozott Kokronéknál. — Munkaidőnk kötetlen volt. Egy-két órával előbb kellett munkába állnunk, sőt, ha a főnöknek úgy tet­szett, még házimunkát is végeztetett velünk. Előfor­dult, hogy este 9—10 órakor — az inasok éjszaka is dol­goztak — még be kellett ko­pogni a főnökhöz: »Nagysá­gos úr! Mit kell még csinál­nunk!« Gyakran akadt mun­ka és ilyenkor éjfélkor és utána vánszorogtunk haza. Szabadság? OTI-ba jelentés? Munkaruha és szabad tanu­lási idő? — ilyenről mi nem is álmodhattunk ... — Négy évi viaskodásom­ból mindössze 3—4 hónapot voltam az OTI-ba — ma SZTK — bejelentve. Fizeté­sünk az első évben havi 20 pengő és évente emelkedett 2—2 pengővel. Ennek ellené­re egy év után megkövetel­ték, hogy ugyanannyit ter­meljünk, mint az 5—6 éve ott dolgozó segéd vagy munkás. Az inasnak nem volt szabad cigarettázni, ha esetleg mégis elkaptak, ak­kor fizetéskor 1—2 pengő bírságot fogtak le. Ha vélet­lenül késtünk, azért is pénz­­büntetést róttak ki. A huszas években az indi­gókék szín volt a favorit. Ennek a festéséhez alap­anyagként még az emberi vizeletet is felhasználták. Egyrészt fillérbe került a feldolgozása, másrészt pedig ingyen kapták. A vizeletet az inasok gyűjtötték össze a vendéglők WC-iből és szállí­tották az üzembe. 1934 decemberében sztráj­kot kezdeményeztek a ha­risnyaüzem munkásai. Né­hány filléres béremelést kér­tek. A besúgók azonban meg­buktatták a sztrájkot és több dolgozónak felmondtak. A decemberi hónap nemcsak ezért, de más dolgokért is emlékezetesek a gyáriak éle­tében. Hogy Kokronék nép­szerűsítsék magukat, adtat azok fűnek-fának, csak neri a dolgozóknak. 1933. decem­ber 17-én a csongrádi Álla­mi önálló Gazdasági Népis­kola szaktanítója 420 gyer­mek nevében, levélben for­dult a gyár tekintélyes ve­zetőihez. December 19-én ezt a választ kapta az iskola ta­nítója: »... b. levelükben elő­adottakat méltányolva, egy­idejűleg két kötöttkabátot­­. címükre elküldöttünk...! És mit kaptak a vásárhelyi gyerekek ? Az akkori idők híres Ser­ház téri inséglakóinak nagy kegyesen »nagyobb mennyi­ségű«, azaz 6 és fél tucat svájcisapkát ajándékoztak. Mire fel a város akkori fő­ispánja az alábbi köszönő emléklapot küldte Kokro­­rvéknak: A levél szövege: Hódmezővásárhely, 1933. decentiber 21. Nagyságos Kokron Károly úrnak, gyá­ros. Helyben. Igen tisztelt Igazgató Ur! A Serháztéri nyomor­tanyán lakó ínsége­sek részére a kará­csonyi ünnepek al­kalmából kiosztás céljából rendelkezé­sünkre bocsátott nagy értéket képviselő adományáért, hat és fél tucat női sapká­ért fogadja őszinte köszönetemet. Mara­dok hazafias üdvöz­lettel: Farkas főispán Ezzel szemben az 1939. év karácsonyakor a vásárhelyi ipartestület által rendezett »szerény« társasvacsorához 300 pengővel járultak hoz­zá.­­ A festődő dolgozói viszont 4 filléres órabéremelést kértek, mire a válasz: »Nem teljesíthető!« volt. Csalódás, könyörgés, kisemmizés Amikor Kiss Ernőné 1934- ben először lépte át a gyár küszöbét, örült is, de félt is. Az utóbbiról akkor győződött meg, amikor évek múltán gyermeket várt. Hiába kért, könyörgött könnyebb munkát — még­sem kapott. — Addig kellett dolgoz­nom, amíg ki nem írt az OTI. Ha betegségből kifo­lyólag már egy napot is hiányoztunk,, nem kaptunk szülési szabadságot, így az­tán arra is kellett vigyáz­nunk, nehogy betegek le­gyünk. Terhességünket nem vették figyelembe, , még éj­szaka is dolgoztunk. Hogy szülési időnkre több segélyt kapjunk, munkatársaink se­gítettek, akik átadtak né­hány általuk készített árut. Szokol Ferencné textilbe­vásárlási könyvében pedig azt olvastuk: 1940. június 8-án 15 pengőt fizetett egy pár fatalpú cipőért. M­L­P Azt is megtették — mondotta Klebniczki Mária —, hogy karácsonykor ki­jelentettek bennünket az OTI-ból és csak januárban jelentettek be újra. A menyasszonyoknak általában egy-egy II. osztályú fehér harisnyát adtak nászajándé­kul. Üdülni csak akkor küldték el a munkást, ha legalább vérszegény volt, vagy ha jó ismerőse volt a gyárban. Szenészi Kálmán érdekes­ségként említette, hogy amikor elkészült Kokronék palotája, nagy ünnepséget csaptak. Az építőmunkáso­kat a két bokronné szolgál­ta fel, utána alaposan ki­szellőztettek és másnap kez­dődött az »igazi« mult­i miniszterekkel és államtit­károkkal. Amikor 1940—1­1-ben be­vezették a műselyemharis­­nya gyártását, igen nagy­arányú kereseti csökkenés következett be. Amikor a munkások emiatt panaszt tettek Micsinay főmérnök­nél, két napra lecsukatta, a munkásokat. —­ Olyan eset is volt ■— mondotta Szabó elvtárs —, hogy egyik alkalommal egy Antal István nevezetű ál­lamtitkár járt az üzemben. Kokronék ekkor két hordó sört üttettek csapra, ittak a dolgozókkal, hogy lássék, milyen jó viszonyban van bokron a dolgozókkal és ho­gyan szereti a munkásokat. Ez azonban már a múlté. És mi van ma? Jogosan mondhatjuk, hogy 1945-ben újra alapítottuk a gyárat, hiszen a közösségé, a »miénk« lett! A néhány évi, kezdeti botlásokat átvészel­ve rohamosan felfelé ível a gyár fejlődése. Az elmúlt években hazánkban először, itt, Vásárhelyen helyezték üzembe a durva síkhurkoló gépeket és termékeivel meg­jelöltünk a világpiacon is. Míg 1956 III. negyedévében a gyár termelési értéke csak 12 és fél millió forint volt, addig 1958 III. negyedévé­ben már elérte a 23 millió forintot. A hároméves terv során pedig újabb 9 millió forint értékű géppel növe­kedik a géppark. És ha va­laki a Vorosilov utca és a Makói országút mentén­ lé­tesült gyárat ma megnézi és visszagondol a hajdani gaz­tetős házra, megállapíthatja, mit fejlődött Vásárhely és megyénk egyik legnagyobb gyára. És ha már számokat em­legetünk, még néhány fon­tosabb adatot feltétlenül fel kell sorolnunk. Az 1959/60-as évben 40 fővel kötőhurkoló­ipari technikumot, 30 fő or­­sózói dolgozó részére szak­tanfolyamot, a körkötők és kézigépesek részére ugyan­csak kezdő tanfolyamot szer­veztek. Öten végzik az ál­talános iskola nyolc osztá­lyát, tízen járnak könyvelői tanfolyamra, 22-en tanulják a német nyelvet és most szervezik az orosz nyelvű tanfolyamot. A gyár távlati 15 éves fejlesztési terve há­rom dolgozó részére bizto­sítja, hogy elvégezze az egye­temet, 10 főt pedig textil­ipari mérnökké képeztetnek ki. Az üzem rendelkezik kor­szerűen felszerelt orvosi­­■nrte­ővel, étímummer kul­túrházzal, modern női és fér­fiöltözővel és fürdővel. Emberséges bánásmód A 17 éves Fán Jusztina három éve került a gyárba, kétheti ,próbaidővel. Ipari tanuló lett és tanulmányi előmenetelét figyelembe vé­ve változott a fizetése. — ötvenhétben, egy év után lettem szakmunkás.. Velünk jól bántak a meste­rek. Külön oktató foglalko­zott az ipari tanulókkal. Ha valamit nem értettünk, azt ha kellett, tízszer is elma­gyarázták. Az idősebb dol­gozók is segítettek, taná­csokkal látnak el. Csak 8 órát dolgozok és mégis 1200—1300 forintot keresek. János Péter angol gépikötő nyolc éve van a gyárban. — Amikor azt mondták: ha megfelelsz, örök életedre itt dolgozhatsz, én olyan 14—15 éves legényke lehettem. Egy­szer éjszakai műszakra osz­tottak be. Amikor ezt a mű­vezető másnap megtudta..., szóval más esetben már nem fordult elő. Forrai Mária édesanyja 16 évet gürcölt Kokronéknak. Abban az időben nem ehet­tek a munkások az üzem­ben. — Most viszont — mon­dotta — az a helyzet, hogy a délelőtti műszakban a dol­gozók reggel 8 órától fél ki­lencig, a délutánosok és az éjjelesek részére ugyancsak fél-fél órai étkezési idő van biztosítva. Én ötödik éve dolgozom a harisnyagyár­ban. Megbecsülnek és jól is fizetnek. Menyasszony va­gyok. Vőlegényem a vasút­nál dolgozik, közben a vas­úti tisztiiskola esti hallga­tója. Bár hatan vagyunk testvérek és segítem szülei­met, az elinduláshoz szüksé­ges kellékek egy része már megvan. Most közösen gyűj­tünk bútorra és­­ készü­lünk az életre. Paksi Árpádné mondotta: »Az élet sok szépséget rejt számotokra. Dolgozzatok be­csületesen. Bár csak én is most lennék húszéves...« Bacsa Marika és Bartucz 1­907 ok­tóberében jutalomképpen kéthetes csehszlovákiai uta­záson vettek részt. A húsz­éves Palit a múlt évben a nógrádverőcei nemzetközi ifjúsági táborba is elküld­ték. — Most a közgazdasági technikum esti tagozatára járok. A gyár vezetősége le­hetővé tette számomra, hogy egy műszakban dolgozzam, hogy fel tudjak készülni vizsgáimra. Régen kevesen mondhatták el 20 éves ko­rukban, milyen élményekkel rendelkeznek. Sokat, nagyon sokat kaptam és köszönhe­tek népi rendszerünknek. A fiatal Bacsa Marikát azontúl, hogy ingyenes kül­földi üdülésben részesítették, élete legboldogabb pillana­tához érkezett. — A legutóbbi párttag­gyűlésen felvettek a párt­tagok soraiba Olyannyira örülök, hogy hirtelen nem­ is tudok kifejezést adni ér­zéseimnek. Pál Rózsika még csak 17 éves. Mit tud ő mondani a máról, a holnapról? — 1000—1200 forintot ke­resek, jól öltözködöm és még többet várok a holnaptól! Reális kívánság ez és meg is érjük. Rózsikának és megannyi tíz- és százezer társának nincs gondja, mit eszem holnap, milyen ruhát veszek fel. Hiszen otthon, a szekrényben párjával a ci­pők, a ruhák, a kabátok és már gyarapodik a kelengye is. Molnár Jánosné törékeny, szőke asszonyka. Most ne­vezték ki csoportvezetőnek. Nagyon örül, hogy a veze­tők bíznak a fiatalokban. — Két éve mentem férj­hez. Bizony nem a legjob­ban »álltunk«. Gondot oko­zott a lakás berendezése. Két év alatt azonban vet­tünk 14 ezer forintos szoba­bútort, ágybetéteket csinál­tattunk és néhány hónapja 3 ezerért a konyhabútort is megvettük. Van egy kis­gyermekünk és boldogan, gond nélkül éljük fiatal éle­tünket. Varászlatszerűen hatott a gyár dolgozóival történt két­órás beszélgetésünk. Menél­­■ tek a munkások’’ Nem' Több volt ez annál! Ez a megtör­­tént igazság, valóság volt, amel­y hozzátartozott és táv­ozik mindennapos életünk­höz, melynek tanulsága újabb tettekre, újabb helyt­állásra ösztönöz valamennyi­ünket. Bordás Péter Emlékeim viszonylag gazdag tárában kutatva sok lett is. A régebbiek közül talán az inaskori élmények és azokra az i­lőkre, pofonok, kitolások, pénzbírságok és a róluk beszélni, mert hasznos és tanulságos — különösen mennyit jegyez meg magának belőle, hogyan hasznosítja rája is/maga a valóság, a mindennapi élet. Ilyen régi emlé­kő vásárhelyi Harisnya- és Kötöttárugyár idősebb dolgozói és hogyan változott meg életük a népi demokráciában. Székből az élményekből, történetekből igyekszem most egy epizód elevenedik fel. Van közötte gyerekkori és mai ke­nek bennem a legmeggyőzőbben. Keserűen gondolok vissza »■hozzávaló kellékek« tarkították. Ha szomorúan is, de kell a ma élő és dolgozó ifjúságunk számára. Hogy aztán ki-ki az akkori és a jelenlegi tapasztalatokat, legyen annak lel­­keket elevenítettünk fel néhány nappal ezelőtt a Hódmá­­val, akik elmondották, hogyan éltek Kokronék ideje alatt De beszéltek a fiatalok, a­ harisnyagyár új neveltjei is, kis ízelítőt adni: mód a jólét a népi demokráciában Kokron József és felesége a 30-as években A főispán köszönő levele Fári Jusztina A­lian uuuiinc. Paksi Árpádné Pál Rózsika Molnár Jánosné

Next