Csongrád Megyei Hirlap, 1959. december (4. évfolyam, 282-305. szám)
1959-12-25 / 303. szám
EGY GYÁR KÉT ARCULATA Csalódás, könyörgés, kisemmisés Megbecsülés, emberséges bánás A Kokronéknál 1899-ben Kokron József, egy ruhrvidéki származású iparoslegény alapította a mai harisnyagyárat. Tizenegy év alatt annyit ért el, hogy 15-en, majd 20-an, az első világháború kitörésekor pedig már 70-en dolgoztak a gyárban. A két fiú, József és Károly, a huszas évek elején vette át az üzem irányítását és 1925-ben syílt, 1930-ban pedig már 500 munkással dolgoztattak. Ez a gyors fejlődés egyben azt is mutatja, hogy írói gazdálkodtak, hiszen zömmel 12—16 éves fiatalkorúakat alkalmaztak —12 filléres órabérrel. Fábián, Eszter, a gyár egyik volt dolgozója elmondotta, hogy 1927 őszén került az üzembe — mindenesnek. Később az orsózóba helyezték és mint kezdő munkás, öt fillér órabért kapott. Hasonló történetek szinte napirenden szerepeltek a 30-as években. Felvettek vagy ötven munkást 6 heti próbaidőre 12 filléres órabérrel. A próbaidő lejárta után 25 fillért kaptak volna, de ezt legtöbb esetben úgy »módosították«, hogy a munkást áttették másik munkahelyre, ahol újabb munkafolyamatot kellett elsajátítania újabb 6 hétig, de csak 12 fillérért. És így ment ez forgószínpad-szerűen évtizedeken át. 10—12 óra a tanulók munkaideje A 12—14 éves gyerekek, inások sorsa sem volt különb a munkásokénál. Amíg a munkás 8—10 órát dolgozott, addig a tanuló 12-őt, sőt néha még többet is. — A harmincas években 4 évre szerződtettek bennünket — emlékezik vissza Szabó János elvtárs, aki hét évig dolgozott Kokronéknál. — Munkaidőnk kötetlen volt. Egy-két órával előbb kellett munkába állnunk, sőt, ha a főnöknek úgy tetszett, még házimunkát is végeztetett velünk. Előfordult, hogy este 9—10 órakor — az inasok éjszaka is dolgoztak — még be kellett kopogni a főnökhöz: »Nagyságos úr! Mit kell még csinálnunk!« Gyakran akadt munka és ilyenkor éjfélkor és utána vánszorogtunk haza. Szabadság? OTI-ba jelentés? Munkaruha és szabad tanulási idő? — ilyenről mi nem is álmodhattunk ... — Négy évi viaskodásomból mindössze 3—4 hónapot voltam az OTI-ba — ma SZTK — bejelentve. Fizetésünk az első évben havi 20 pengő és évente emelkedett 2—2 pengővel. Ennek ellenére egy év után megkövetelték, hogy ugyanannyit termeljünk, mint az 5—6 éve ott dolgozó segéd vagy munkás. Az inasnak nem volt szabad cigarettázni, ha esetleg mégis elkaptak, akkor fizetéskor 1—2 pengő bírságot fogtak le. Ha véletlenül késtünk, azért is pénzbüntetést róttak ki. A huszas években az indigókék szín volt a favorit. Ennek a festéséhez alapanyagként még az emberi vizeletet is felhasználták. Egyrészt fillérbe került a feldolgozása, másrészt pedig ingyen kapták. A vizeletet az inasok gyűjtötték össze a vendéglők WC-iből és szállították az üzembe. 1934 decemberében sztrájkot kezdeményeztek a harisnyaüzem munkásai. Néhány filléres béremelést kértek. A besúgók azonban megbuktatták a sztrájkot és több dolgozónak felmondtak. A decemberi hónap nemcsak ezért, de más dolgokért is emlékezetesek a gyáriak életében. Hogy Kokronék népszerűsítsék magukat, adtat azok fűnek-fának, csak neri a dolgozóknak. 1933. december 17-én a csongrádi Állami önálló Gazdasági Népiskola szaktanítója 420 gyermek nevében, levélben fordult a gyár tekintélyes vezetőihez. December 19-én ezt a választ kapta az iskola tanítója: »... b. levelükben előadottakat méltányolva, egyidejűleg két kötöttkabátot. címükre elküldöttünk...! És mit kaptak a vásárhelyi gyerekek ? Az akkori idők híres Serház téri inséglakóinak nagy kegyesen »nagyobb mennyiségű«, azaz 6 és fél tucat svájcisapkát ajándékoztak. Mire fel a város akkori főispánja az alábbi köszönő emléklapot küldte Kokrorvéknak: A levél szövege: Hódmezővásárhely, 1933. decentiber 21. Nagyságos Kokron Károly úrnak, gyáros. Helyben. Igen tisztelt Igazgató Ur! A Serháztéri nyomortanyán lakó ínségesek részére a karácsonyi ünnepek alkalmából kiosztás céljából rendelkezésünkre bocsátott nagy értéket képviselő adományáért, hat és fél tucat női sapkáért fogadja őszinte köszönetemet. Maradok hazafias üdvözlettel: Farkas főispán Ezzel szemben az 1939. év karácsonyakor a vásárhelyi ipartestület által rendezett »szerény« társasvacsorához 300 pengővel járultak hozzá. A festődő dolgozói viszont 4 filléres órabéremelést kértek, mire a válasz: »Nem teljesíthető!« volt. Csalódás, könyörgés, kisemmizés Amikor Kiss Ernőné 1934- ben először lépte át a gyár küszöbét, örült is, de félt is. Az utóbbiról akkor győződött meg, amikor évek múltán gyermeket várt. Hiába kért, könyörgött könnyebb munkát — mégsem kapott. — Addig kellett dolgoznom, amíg ki nem írt az OTI. Ha betegségből kifolyólag már egy napot is hiányoztunk,, nem kaptunk szülési szabadságot, így aztán arra is kellett vigyáznunk, nehogy betegek legyünk. Terhességünket nem vették figyelembe, , még éjszaka is dolgoztunk. Hogy szülési időnkre több segélyt kapjunk, munkatársaink segítettek, akik átadtak néhány általuk készített árut. Szokol Ferencné textilbevásárlási könyvében pedig azt olvastuk: 1940. június 8-án 15 pengőt fizetett egy pár fatalpú cipőért. MLP Azt is megtették — mondotta Klebniczki Mária —, hogy karácsonykor kijelentettek bennünket az OTI-ból és csak januárban jelentettek be újra. A menyasszonyoknak általában egy-egy II. osztályú fehér harisnyát adtak nászajándékul. Üdülni csak akkor küldték el a munkást, ha legalább vérszegény volt, vagy ha jó ismerőse volt a gyárban. Szenészi Kálmán érdekességként említette, hogy amikor elkészült Kokronék palotája, nagy ünnepséget csaptak. Az építőmunkásokat a két bokronné szolgálta fel, utána alaposan kiszellőztettek és másnap kezdődött az »igazi« multi miniszterekkel és államtitkárokkal. Amikor 1940—11-ben bevezették a műselyemharisnya gyártását, igen nagyarányú kereseti csökkenés következett be. Amikor a munkások emiatt panaszt tettek Micsinay főmérnöknél, két napra lecsukatta, a munkásokat. — Olyan eset is volt ■— mondotta Szabó elvtárs —, hogy egyik alkalommal egy Antal István nevezetű államtitkár járt az üzemben. Kokronék ekkor két hordó sört üttettek csapra, ittak a dolgozókkal, hogy lássék, milyen jó viszonyban van bokron a dolgozókkal és hogyan szereti a munkásokat. Ez azonban már a múlté. És mi van ma? Jogosan mondhatjuk, hogy 1945-ben újra alapítottuk a gyárat, hiszen a közösségé, a »miénk« lett! A néhány évi, kezdeti botlásokat átvészelve rohamosan felfelé ível a gyár fejlődése. Az elmúlt években hazánkban először, itt, Vásárhelyen helyezték üzembe a durva síkhurkoló gépeket és termékeivel megjelöltünk a világpiacon is. Míg 1956 III. negyedévében a gyár termelési értéke csak 12 és fél millió forint volt, addig 1958 III. negyedévében már elérte a 23 millió forintot. A hároméves terv során pedig újabb 9 millió forint értékű géppel növekedik a géppark. És ha valaki a Vorosilov utca és a Makói országút mentén létesült gyárat ma megnézi és visszagondol a hajdani gaztetős házra, megállapíthatja, mit fejlődött Vásárhely és megyénk egyik legnagyobb gyára. És ha már számokat emlegetünk, még néhány fontosabb adatot feltétlenül fel kell sorolnunk. Az 1959/60-as évben 40 fővel kötőhurkolóipari technikumot, 30 fő orsózói dolgozó részére szaktanfolyamot, a körkötők és kézigépesek részére ugyancsak kezdő tanfolyamot szerveztek. Öten végzik az általános iskola nyolc osztályát, tízen járnak könyvelői tanfolyamra, 22-en tanulják a német nyelvet és most szervezik az orosz nyelvű tanfolyamot. A gyár távlati 15 éves fejlesztési terve három dolgozó részére biztosítja, hogy elvégezze az egyetemet, 10 főt pedig textilipari mérnökké képeztetnek ki. Az üzem rendelkezik korszerűen felszerelt orvosi■nrteővel, étímummer kultúrházzal, modern női és férfiöltözővel és fürdővel. Emberséges bánásmód A 17 éves Fán Jusztina három éve került a gyárba, kétheti ,próbaidővel. Ipari tanuló lett és tanulmányi előmenetelét figyelembe véve változott a fizetése. — ötvenhétben, egy év után lettem szakmunkás.. Velünk jól bántak a mesterek. Külön oktató foglalkozott az ipari tanulókkal. Ha valamit nem értettünk, azt ha kellett, tízszer is elmagyarázták. Az idősebb dolgozók is segítettek, tanácsokkal látnak el. Csak 8 órát dolgozok és mégis 1200—1300 forintot keresek. János Péter angol gépikötő nyolc éve van a gyárban. — Amikor azt mondták: ha megfelelsz, örök életedre itt dolgozhatsz, én olyan 14—15 éves legényke lehettem. Egyszer éjszakai műszakra osztottak be. Amikor ezt a művezető másnap megtudta..., szóval más esetben már nem fordult elő. Forrai Mária édesanyja 16 évet gürcölt Kokronéknak. Abban az időben nem ehettek a munkások az üzemben. — Most viszont — mondotta — az a helyzet, hogy a délelőtti műszakban a dolgozók reggel 8 órától fél kilencig, a délutánosok és az éjjelesek részére ugyancsak fél-fél órai étkezési idő van biztosítva. Én ötödik éve dolgozom a harisnyagyárban. Megbecsülnek és jól is fizetnek. Menyasszony vagyok. Vőlegényem a vasútnál dolgozik, közben a vasúti tisztiiskola esti hallgatója. Bár hatan vagyunk testvérek és segítem szüleimet, az elinduláshoz szükséges kellékek egy része már megvan. Most közösen gyűjtünk bútorra és készülünk az életre. Paksi Árpádné mondotta: »Az élet sok szépséget rejt számotokra. Dolgozzatok becsületesen. Bár csak én is most lennék húszéves...« Bacsa Marika és Bartucz 1907 októberében jutalomképpen kéthetes csehszlovákiai utazáson vettek részt. A húszéves Palit a múlt évben a nógrádverőcei nemzetközi ifjúsági táborba is elküldték. — Most a közgazdasági technikum esti tagozatára járok. A gyár vezetősége lehetővé tette számomra, hogy egy műszakban dolgozzam, hogy fel tudjak készülni vizsgáimra. Régen kevesen mondhatták el 20 éves korukban, milyen élményekkel rendelkeznek. Sokat, nagyon sokat kaptam és köszönhetek népi rendszerünknek. A fiatal Bacsa Marikát azontúl, hogy ingyenes külföldi üdülésben részesítették, élete legboldogabb pillanatához érkezett. — A legutóbbi párttaggyűlésen felvettek a párttagok soraiba Olyannyira örülök, hogy hirtelen nem is tudok kifejezést adni érzéseimnek. Pál Rózsika még csak 17 éves. Mit tud ő mondani a máról, a holnapról? — 1000—1200 forintot keresek, jól öltözködöm és még többet várok a holnaptól! Reális kívánság ez és meg is érjük. Rózsikának és megannyi tíz- és százezer társának nincs gondja, mit eszem holnap, milyen ruhát veszek fel. Hiszen otthon, a szekrényben párjával a cipők, a ruhák, a kabátok és már gyarapodik a kelengye is. Molnár Jánosné törékeny, szőke asszonyka. Most nevezték ki csoportvezetőnek. Nagyon örül, hogy a vezetők bíznak a fiatalokban. — Két éve mentem férjhez. Bizony nem a legjobban »álltunk«. Gondot okozott a lakás berendezése. Két év alatt azonban vettünk 14 ezer forintos szobabútort, ágybetéteket csináltattunk és néhány hónapja 3 ezerért a konyhabútort is megvettük. Van egy kisgyermekünk és boldogan, gond nélkül éljük fiatal életünket. Varászlatszerűen hatott a gyár dolgozóival történt kétórás beszélgetésünk. Menél■ tek a munkások’’ Nem' Több volt ez annál! Ez a megtörtént igazság, valóság volt, amely hozzátartozott és távozik mindennapos életünkhöz, melynek tanulsága újabb tettekre, újabb helytállásra ösztönöz valamennyiünket. Bordás Péter Emlékeim viszonylag gazdag tárában kutatva sok lett is. A régebbiek közül talán az inaskori élmények és azokra az ilőkre, pofonok, kitolások, pénzbírságok és a róluk beszélni, mert hasznos és tanulságos — különösen mennyit jegyez meg magának belőle, hogyan hasznosítja rája is/maga a valóság, a mindennapi élet. Ilyen régi emlékő vásárhelyi Harisnya- és Kötöttárugyár idősebb dolgozói és hogyan változott meg életük a népi demokráciában. Székből az élményekből, történetekből igyekszem most egy epizód elevenedik fel. Van közötte gyerekkori és mai kenek bennem a legmeggyőzőbben. Keserűen gondolok vissza »■hozzávaló kellékek« tarkították. Ha szomorúan is, de kell a ma élő és dolgozó ifjúságunk számára. Hogy aztán ki-ki az akkori és a jelenlegi tapasztalatokat, legyen annak lelkeket elevenítettünk fel néhány nappal ezelőtt a Hódmával, akik elmondották, hogyan éltek Kokronék ideje alatt De beszéltek a fiatalok, a harisnyagyár új neveltjei is, kis ízelítőt adni: mód a jólét a népi demokráciában Kokron József és felesége a 30-as években A főispán köszönő levele Fári Jusztina Alian uuuiinc. Paksi Árpádné Pál Rózsika Molnár Jánosné