Csongrád Megyei Hírlap, 1964. május (9. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-10 / 108. szám
Kezdjük a legelején ... A KISZ Központi Bizottsága éppen négy éve, 1960 májusában hirdette meg először a »Szakma ifjú mestere« címért folyó versenyt. A verseny megrendezésével a fiatal szakmunkások továbbképzését akarták elősegíteni. A benevezőknek vizsgázniok kellett. A vizsgáknál a fiatalok munkáját, az elkészített mesterművet és az elméleti kérdésekre elhangzó válaszokat vették figyelembe. A versenyben szakmánként I- II., III. helyezéseket állapítottak meg. A helyezettek megkapták a verseny jelvényének arany-, ezüst-, illetve bronzfokozatát. Csongrád megyében 1981- ben indult meg ez a mozgalom. 1962-ben már megyei kiállításon ekkor mintegy 140 fiatal szerepelt. 1963-ban a benevezett fiatalok száma már csak hét százalékkal nőtt. Az év végén megrendezett kiállításon pedig 70 kiállító vett részt. Ez volt eddig És most mi van? Csongrádon egyetlen fiatal sem jelentkezett a mozgalomba. Hódmezővásárhelyen sem a mérleggyárban, sem a Csongrád megyei Mezőgazdasági Gépjavító Vállalatnál nem akadt egyetlen jelentkező, Makón, a gépgyárban hiába keresnénk a »Szakma ifjú mestere« cím megszerzéséért küzdő fiatalokat. A lendület megtört. A mozgalommal valami baj van. Egyre többfelé hangoztatják, hogy nem érdemes a versenybe benevezni. Azt mondják, hogy a fiatalok csak tanulnak, levizsgáznak és kész. Az üzem, a termelési vezetők nem ismerik el, s főként nem honorálják az elért eredményeket. A »Szakma ifjú mestere« csak cím, semmi más. Egy címért pedig nem érdemesannyit tanulni. Így a pesszimisták. Akik viszont nem azt nézik, hogy miért, hanem azt, hogy mit és mennyit tanulhatnak, s hogy a tanultakat hogyan és milyen eredménnyel hasznosíthatják, azok nem sokat gondolkodtak, aláírták a benevezési lapot. Ők úgy voltak vele — így is megéri. Hogy miért? Mondják el maguk. S hogy az indulás során nemcsak az érveket, de az embert, a munkájának, hivatásának élő embert is megismerjük, az csak külön haszon! Ús bolt, csupa üveg, csupa fény. Ruhák a fogasokon, , ruhák a polcokon. Kis ruhák és még kisebb ruhák, mert a bolt, a makói Pajtás gyermekruházati szaküzlet rendeltetésének megfelelően csak aprócska szoknyákat, kabátokat, blúzokat árul. Új és szép bolt. Csinosak és fiatalok az elárusítók benne. És ügyesek. Így Gy. Istvánné például a következőképpen dolgozik. Bejön a mama a kislányával. Megállnak tétován az ajtóban. Nagyné eléjük siet és kedvesen megkérdezi, mire van szükségük. Mikor elmondják, kétségesen hozza a kért árut. Közben magyaráz, tanácsokat ad, hogy például a kislánynak a nagykockás ruha helyett jobb lenne egy helyes rakottszoknya (éppen kapható), s hogy nyárra a vastag, piros filckalap helyett jobb, ha valami könynyű, kis kendőt választanak. Tanácsait rendszerint megfogadják, s mikor a mama boldog gyermekével elégedetten távozik, Nagyné is örül. És Nagyné mégis jelentkezett a »Szakma ifjú mestere« mozgalomba. — Miért? — Tanulni kell, mindig tanulni kell! Új áruk jönnek, új anyagok ... Ebben a versenyben könyvből, rendszeresen ismerkedünk meg a kereskedelem újdonságaival. Ott van például Bihari Ferenc: Az eladás művészete című könyve. Ehhez is most jutottam hozzá és nagyon, nagyon sok okos dolgot tudtam meg belőle. Az a legjobb érzés szerinte, ha szép árut tud adni mindenkinek. Ha minden vevő megtalálja azt, amit keres. És ha a keresett árucikket úgy kapja meg, hogy abban gyönyörködni tud, örül is neki! Ez pedig csak az eladón múlik. Azon, hogy választott szakmájának mennyire mestere. A cukrász A színek, szövetek világából az ízek, illatok világába látogattunk el. A torták, rétesek között találtunk rá egy másik fiatalasszonyra, aki bár nem KISZ-tag, és sok szabadidővel sem rendelkezik, mégis úgy látta jónak, hogy benevez. A fiatalasszonyt Bánfi Erelőnének hívják és Hódmezővásárhelyen, a vendéglátó vállalat cukrászüzemében süt, sőt naponta reggel hattól délután kettőig. Bánfi Ernőné 1955 óta dolgozik a vállalatnál. Ennyi idő alatt épp elég alkalma nyílott arra, hogy a legkülönfélébb masszák, töltelékek készítésének titkos fogásait ellesse. De most munka után mégis rendszeresen bent marad és hallgatja a továbbképzést vezető instruktor magyarázatát. Hogy miért? — Jó az, ha többet tud az ember. Nemcsak azt ismeri, amit feltétlenül szükséges, de azt is, hogy például milyen magféleségeket alkalmaz az édesipar, vagy, hogy milyenek a kakaó- és csokoládégyártás gépi berendezései. Egyszóval belső kényszerűségből gyarapítja mesterségbeli intelligenciáját ő is. Pedig Bánfinét várja otthon ötéves kisfia, és várja a háztartás. Ha nem volna ilyen ügyes és a férjével nem értenék meg ilyen jól egymást, nem jutna sem ideje, sem energiája arra, hogy tanuljon. Bánfiné ottjártunkkor éppen mignonokat készített. Két kézre fogta a krémmel teli tölcsért és fürge mozdulatokkal apró díszeket nyomott a sárga, barna csokoládékockák tetejére. Arca munka közben kisimult, mozdulatai pontosak, fegyelmezettek voltak. De ahogy mondta, nemcsak így, munka közben elégedett. Jókedvű akkor is, ha véletlenül betéved valamelyik cukrászdába, s látja, hogy az ő keze alól kikerült süteményből falatozik valaki. Ilyenkor úgy érzi, hogy az övé a legszebb mesterség ... Az esztergálios A gép neve: E—400-as esztergapad. Az esztergályos neve: Veress László. Ez utóbbit viszont meg sem kellett kérdezni, hiszen a Csongrád megyei Vegyesipari Vállalat szentesi telepének fiatal szakmunkása még az első együtt eltöltött munkanapon, 1963. XI. 25-én belevéste nevét egy éles szerszámmal a gép testébe. És azóta nap mint nap ezerszer meghúzza esztergapadján a csavarokat, beállítja a kést és az E—400- as szorgalmasan vágja, harapja az acélt. Veress László azonban nemcsak az E—400-as jókedvű gazdája, hanem többek között a gépipari technikus elsőéves hallgatója, s természetesen a „Szakma ifjú mestere” címért folyó verseny aktív résztvevője is. Sokat vállalt, ezért igen sok az elfoglaltsága. Egy munkanapja nagyjából így fest: ébresztő reggel ötkor, azután kerékpárral ki a gyárba, ott munka délután kettőig, aztán ebéd, aztán rendszerint iskola, vagy tanulás és csak este, meg szombaton, vasárnap van ideje egy kis szórakozásra. Meglehetősen kötött ez a program, de az E—400-as gazdája is úgy van vele — megéri. — A mi szakmánkban mindig van valami új. Ott van például a fogaskerékszámítás. Az idősebbek még egészen más rendszer szerint tanulták. Nekünk, ha igazán meg akarjuk ismerni a szakmát, állandóan tanulnunk kell! Veress László rendszeresen is szorgalmasan képezi magát. Lassan már egész kis könyvtára gyűlik össze szakkönyvekből. A könyveken kívül szakfolyóiratokat is olvas. Na és persze kérdez, nem is keveset... Vágja az E-400-as az acélt. Ahogy az éles kés, előrehalad, mind nagyobb lesz a fényes, csillogó rész, s egyre kisebb, amit ■ még rozsda takar. ' ^ IJ Valahogy így lehet ez a gépet kezelő, vidám, fiatalember a tanulással is.r*. * Hogy vélekedtek- ők hárman? Azt mondták, megéri. Ha tanulni, kell, az' mindig megéri! S ha az üzemek, vállalatok gazdasági vezetői nemcsak szóban ismernék el a „Szakma ifjú mestere” vizsgát, egészen biztos, hogy jóval több fiatal jelentkezne ismét, s jóval több jelvény mutatná, hogy a gazdája nem akárki, hanem a „Szakma ifjú mestere”. Írta: Akácz László Fénykép: Enyedi Zoltán IFJÚ MESTEREK Az elárusító Ezt a jelvényt viselik a »Szakma Ifjú Mesterei« Bánfi Ernőné ügyes kézzel kptözí ki a mignonokat. Száz oldalon ezer kérdés a vizsgák anyagát tartalmazó könyvekben Az E—400-as esztergapad és gazdája, Veress László A mestervizsgát bizonyító oklevél Nagy Gy. Istvánné és egy kedves fiatal vásárlója 9 Vasárnap, 1964. május 10.