Csongrád Megyei Hírlap, 1966. február (11. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-01 / 26. szám
2 Sxenzzztiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Úgy látszik... Mezőgazdasági szakemberekkel beszélgettünk a zárszámadásról. Azt mondták: náluk néhány szövetkezetben már elkészültek a mérlegek. — Makón meg már közgyűlések is voltak — mondtam. — Igen? — kérdezte az egyik. — Akkor azok ügyesebbek, mint mi... — Nagyon jól sikerült zárszámadás volt mind a két helyen. Írtunk is az egyikről. A két embernek felszaladt a szemöldöke. De az egyik rögtön feltalálta magát. — Tényleg! — mondta. — Most jutott eszembe, hogy a Hírlap vasárnapi számában volt egy kis cikkecske, azt hiszem a harmadik vagy a negyedik oldalon. Most aztán én voltam nehéz helyzetben. Mert a beszélgetést elég sokan hallgatták és nem akartam a két szakembert „leégetni”. Dehát valamit mondanom kellett. — Nem a vasárnapiban volt — szóltam csendesen. — A keddiben? — A szombatiban. — Nem emlékszem már, hogy melyikben, de olvastam. Picike tudósítás volt. Erre a hátunk mögött megszólalt egy idősebb bácsika: — A makói „tíztörő”ről van szó? — Igen — mondtam. — De hiszen az nagy cikk volt az első oldalon. Még képek is voltak benne! A szakember nagyon elpirult. — Úgy látszik valahogy elkerülte a figyelmemet — súgta szégyenkezve. BERNULA MIHÁLY A szentesi Baromfikeltető Állomás télen-nyáron üzemel. Hogy egészen pontosak legyünk: majdnem télen-nyáron. Mindössze három hét szünetet tartottak szeptemberben nagytakarítás címén. Azóta 85 916 tojást kaptak és 58 318 csirkét adtak a termelőszövetkezeteknek. Marton József vezetővel együtt tizennégyen dolgoznak az egyszerre 90 000 tojás keltetésére alkalmas, kilenc nagy, tízezer tojást befogadó gépből álló üzemben. Nem használják ki a teljes kapacitást, a magán üzletfelek még nem jelentkeztek, s így csak a termelőszövetkezeteknek dolgoznak — megrendelésre. Látogatásunk időpontjában például 27 000 tojást melengettek a „gépkotlósok”. A keltető a tsz-ektől veszi át a tojásokat, darabonként — a nagyüzemi felárat is beleszámítva — 1,90-ért. A tojásokat mindjárt meg is vizsgálják súlyra és alakra — kézzel. (Nagy gyakorlat kell ide!) 55—60 gramm a kívánt súly, kívánatos a szabályos „tojásdad” forma. A Téli csibék a tavaszi piacra (Enyedi Z. felv.) A válogatott tojásokat Marsi Imréné berakja a gépbe gömbölyű tojást kiteszik. Amelyik nem szabályos, többnyire csirátlan is, nem tud tökéletesen elhelyezkedni benne az embrió. A kézi válogatás után a sötétkamrában lámpázzák, átvilágítják a tojásokat, hogy a csírátlan kikerüljön közülük. Ezután rekeszekben a gépekbe helyezik, ahol 21 napig a 37,8 fokos melegben tartózkodnak. A huszadik nap kezdetétől a huszonegyedik végéig kikel a csirkék zöme. Aztán viszik őket a megrendelőkhöz a Baromfi-feldolgozó Vállalat fűtött kocsijában. Tavaszra rántanivalók lesznek. hírlap 1964. FEBRUÁR 1. KEDD Robbanás a Salgótarjáni Öblösüveggyárban Vasárnap délután a két órai műszakváltás után felrobbant és rombadőlt az alig két éve üzembehelyezett samottkikészítő üzem a Salgótarjáni Öblösüveggyárban. A robbanást a generátorgáz ömlése idézte elő. A robbanáskor megsérült a gyár három dolgozója, Szalatovics Márton TMK-lakatos, Gáspár János fűtő és Makk Tibor önkéntes tűzoltó. A robbanást követően hamarosan a helyszínre érkezett Trautmann Rezső építésügyi miniszter és Szokup Lajos miniszterhelyettes is. A vizsgálat azonnal megindult a robbanás okának felderítésére. A kármegállapítás is kezdetét vette. Hétfőn reggel sorra jelentkeztek a testvérüzemek Salgótarjánban, hogy a termelés esetleges zavarain átsegítsék az öblösüveggyárat. A testvérgyárak segítségével előreláthatóan nem lesz termeléskiesés a Salgótarjáni Üveggyárban. (MTI) Zoltán Petúniában TÖRTÉNT sza,ira Amikor közel két évvel ezelőtt dr. N. munkához láttott, G. B. abba a helyzetbe került, hogy amennyiben tétlenül tűri a történteket, tanúja lesz tulajdon élete meghamisításának. Tudomást szerezve arról, hogy N. már több hete lázas előkészületekkel alapozza meg nála végzendő kutatásait, elhatározta, hogy az első adandó alkalommal megszabadul tőle. Nem rajta múlott, hogy erélyesnek indult szándékából a lényeg nem jutott el a megvalósulásig, s később, ha gyanakodva is, de visszautasítás nélkül fogadta N. közeledését. — Szíveim, egyetlen drágaságom — fonta nyaka köré karját N.-né a tizenkét év során többször átalakított franciaágyban —, tedd meg, az én kedvemért... — Nem — próbálta eltolni magától az ölelő karokat G. B., de azok kapocsként szorították. — Értsd meg, ez képtelenség. — Tedd meg... — Női könnyek hullottak G. B. kézfejére. — Tedd meg ... — Nem — mondta tántoríthatatlanul G. B. N.-né más húrok pengetéséhez fogott. — Ó, tudhatod, milyen szörnyű nekem ez a kettősség. Ismered miatta való bánkódásaimat. Dehát mit tegyek? Mellette kell élnem. Ha szerelmem, mindenem tiéd is, törvényesen mindez N. tulajdona... Jól tudod, én hajlandó lennék... én eddig is hajlandó lettem volna mindenre, csakhogy változtassak ezen a rettenetes kettősségen, dehát te... te sohasem szerettél annyira, hogy magad is ... A forró könnyek újra megeredtek. G. B. megsimogatta elomló, szőke haját, de hallgatott. — Én nem akarom tovább csinálni ezt!... — tört ki N.-néből a keserűség. — Szeress már egyszer te is úgy, ahogy én szeretlek !... Szökjünk el !... Érdekel is akkor engem N. az ő őrült szándékaival !... Fogd meg, rúgd ki, add tudtára, hogy menjen a fenébe... Megteszed ? ..., G. B. kissé zavarban volt. Őszintén szólva nem is tudta volna egészen pontosan megmondani, mit kérnek tőle. Vajon ez az elomló hajú szőkeség végső soron most azt kívánja tőle, hogy fogadja, vagy azt, hogy rúgja a férjét? Rendszerint nem tudott eligazodni a nekiszegezett asszonyi szándékokon, melyek többnyire két, homlokegyenest ellenkező dolog egyidőbeni teljesítését követelték tőle... De N.-né még nem adta fel a harcot. — Rendben van. Nem szeretsz. Nem, ne tiltakozz. Tégy, amit akarsz. Csak engedj el. G. B. ettől tartott a legjobban. Az N.-nek olyankor a legveszélyesebbek, amikor felajánlják távozásukat. Általában ez az a pillanat, amikor leginkább maradni akarnak, és a távozástól mi sem tartaná vissza jobban őket, mint az, hogy kiadják az útjukat. Alapjában véve nem is akarta őt elküldeni. Megvolt ugyan az a hibája, hogy túlságosan szerette, és ez a túlkompenzált szerelem időnként nyomasztólag hatott G. B.-re. De nem volt híjával a jőtulajdoniságosnak sem. És eme képességei segítették, hogy tizenkét éven át megőrizte ezt a viszonyt a köznapiság, a közöny és az unalom kísértéseitől. G. B. nem szerette N.-nét. Egyetlen pillanatig sem szerette. De megszokta. S ebben a korban, mint az övé, az efféle megszokás néha veszedelmesebben hat a szerelemnél. — Hallgatsz? — emelte rá könnyűztatta pillantását N.-né. — Szóval elküldsz? Kidobsz? Meguntál?!... Ő, sejthettem volna én az első pillanatban, hogy hazudsz... Hogy sohasem szerettél... Amit mondott, felhevülve és meggondolatlanul mondta, nem is sejtve, milyen közel jutott az igazsághoz. G. B. ismeretségük óta először érzett ellenállhatatlan kísértést ahhoz, hogy kidobja. De engedett a megszokás és a sajnálat érzéseinek. Magához vonta a könnyáztatta arcot, és megcsókolta. — Jöhet a férjed — mondta. — Úgy fogok vele bánni, mint egy hímes, tojással. Tulajdonképpen most dobta le. Végleg. A szívéből. N.-né a pillanat boldogságában felhevülve odaadó csókokkal köszönte meg, hogy kidobták. (Vége következik.) Szeszélyes időjárás Heves hóviharok bénították meg az Egyesült Államok atlanti-óceáni partvidékének közlekedését Virginia államtól Maine-ig. A hó súlyos fennakadásokat okozott a közúti, vasúti és légi forgalomban. New Yorkot 15 centiméter magas hótakaró borítja. Washingtonban a hó magassága 40 centiméter, a hőmérséklet mínusz 17 Celsiusfok. Virginia kormányzója az egész államra kiterjedő rendkívüli állapotot hirdetett meg a helyenként háromméteres közúti hótorlaszok miatt. Európában vasárnap legtöbb helyen igen enyhe, tavaszias, sőt nyárias időjárás uralkodott. A Földközi-tenger vidékén, Spanyolországban és a francia Riviérán 25—28 fokos hőmérséklet mellett egészen biztosan rekordforgalmat bonyolítottak volna le a strandok, ha a hirtelen felhőszakadás és zivatar nem húzza át az üdülők számítását. Londonban és Nagy-Britannia sok vidékén szinte már a tavasz előszele érződött. Lengyelországban is felmelegedett az idő. Varsóban a hőmérő higanyszála vasárnap délben plusz három foknál állt meg. Folyóiratszemle IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIILII lllllllllllllllllll Legendák és mentségek nélkül Amikor a Kortársban Dobozy Imre nagyterjedelmű novelláját olvasom, eszembe jutnak azok a szavai, amelyekkel legutóbb Szegeden járva terveiről szólott. A felszabadulás témakörével kívánok foglalkozni — mondotta, és a meglepődést látva hozzátette: — ugyanis az eltelt húsz év olyan távlatot teremtett, amelynek távolságából visszanézve józanul, pátosz nélkül lehet tükrözni mindazt, ami e sorsfordulón az emberekben végbement. Úgy tűnik, a most közreadott írás ezt a szándékot igyekszik megvalósítani. Cselekményének időpontja megegyezik „A tizedes meg a többiek” idejével: akkorra van időzítve, amikor a szovjet csapatok már az ország közepén harcolnak, amikor Szálasiék fellépése a magyar tisztikar élesebben látó tagjaiban is felveti a hovatartozás kérdését. Ezúttal azonban mélyebbre hatol. Azt próbálja megmutatni, mennyi előítélettel kell leszámolnia azoknak is, akik már látják a nemzeti öngyilkosság tragédiáját, akik már tettlegesen is szembeszálltak a nemzetvesztő politikával Hőseire egyik oldalon a nyilas haditörvényszék halálos ítélete vár, a másik oldalon a ki tudja mit hozó új hatalom. Dobozy azokat a perceket ragadja meg, amikor a cselekvés irányáról kell dönteni. Világosan kimondja: ez nem is volt olyan könnyű. „A hídon csak át kell menni” (ezt jelzi novellája címében) ahhoz, hogy az egyik oldalról a másikra érjen az ember. De az egyik társadalmi formából a másikba még akkor is nehéz átlépni, ha tudja az ember, hogy csupán ez az egyetlen járható út maradt számára. Lépteit beidegződések teszik bizonytalanná, az egzisztencia féltésén túl a neveltetés során berögződött „hagyományok” kötik. Az író hőseivel mondatja ki véleményét: „ ... sok mindent felül kell majd vizsgálnunk. A háborút, ami előtte történt ... talán az egész magyar történelmet, elejétől végig. Legendák és mentségek nélkül.” Izgalmas sorait olvasva, arra kell gondolnunk, ezzel is a legendák oszlatását kívánja szolgálni. Két frappáns írás Az Új Írás szépprózának szánt terjedelmét majdnem teljesen Baráth Lajos négy folytatásban közlésre kerülő „Tűz és korom” című regényének első része foglalja el. Mellette négy oldal jutott Rákosi Gergelynek és három Somogyi Tóth Sándornak. Az előbbi „Ami fáj” című novellájában egyfajta emberi magatartás feltérképezésére vállalkozott észrevehetően dürrenmatti ihletésű formában. Jó megfigyelő erejének, típusteremtő képességének köszönhető, hogy az utánérzést is feledtetve tud fantasztikus elemekkel átszőtt soraiban arra a visszahúzódó szerény■ meghunyászkodásával az erőszak érvényesülésének enged teret. Somogyi Tóth Sándor pedig az elválás pillanatában egymáshoz írt két levéllel bizonyítja: háromhónapi házasság elég annak felismeréséhez, hogy a négyévi „ismeretség” nem vezetett a megismeréshez. „Ismerni” című kis művében nemcsak „adalékokat’ szolgáltat a magyarországi válások nemzetközileg is magas arányszámához, de tükrözni tudja azt a két életfelfogást is, amelynek kibékíthetetlen ellentétét az alkalmazkodás szándéka sem tudja áthidalni. Antinihilizmus egy esszé kapcsán Külön kell szólni Csoóri Sándor ”A tisztánlátás vágya” című esszéjéről, amely Paul Eluard költészetének a megértésére törekedve a műveiből sugárzó életigenlést állítja szembe a mai nyugati irodalomban egyre inkább elburjánzó nihilizmussal. „Élni egyetlen út és egyetlen menedék" — idézi az eluardt szavakat és rámutat, hogy az ember legyőzhetetlen erejébe vetett, már-már utópisztikusnak tűnő hitet részben a szerelemnek az ember egyetlen lehetőségeként — maga a létként — való felfogása, részben pedig az a hajlam táplálja, amivel a tisztátlan világban is tisztán maradva mindenben azt fedezi fel, ami az élethez köti, tagadva az apokaliptikus látomások létjogosultságát. Csoóri Sándor szépnyelvezetű esszéje végén nem titkolja irigységét és csodálatát, amivel erkölcsi erejéért és legyőzhetetlen optimizmusáért a költőnek adózik. Izgalmas Általában azokat az önéletrajzokat forgatjuk nagyobb érdeklődéssel, amelyet írójának kivételes egyénisége, hírneve fémjelez. Ezúttal, egy olyan önéletrajzot olvashatunk a Kortársban, amely annak ellenére, hogy szerzője számunkra teljesen ismeretlen Hidas Antal: „Ficzek úr”’ című regényének újabb részlete, valamint Lázár Ervin markáns elbeszélése mellett a folyóirat legizgalmasabb írásának számít. Lengyel József adja közre Tankó Balázs székely származású egykori orosz hadifogoly feljegyzését, amelyet attól kezdve, hogy önéletrajz írója elküldte a „Sarló és kalapács” moszkvai szerkesztőségébe, harminchárom éven át őrzött. A minden tudatos esztétikai törekvés nélkül, valamiféle önkifejezési kényszer hatása alatt írott mű — amelyet annak idején naturalizmusa, túlzott őszintesége miatt nem tartottak alkalmasnak a megjelentetésre — nemcsak rendkívül érdekes korrajz, de olyan szuggesztív hatású olvasmány is, amely kapcsán felötlik, az a rokonság is, ami néhány avantgard-igényű novella szándékolt hangvételéhez köti. Fiatal horvát költők Ezúttal az Új írás jelentkezik gazdagabb lírai anyaggal. A Kortárs egyetlen jelentősebb versével (Rónay György: Chartres) szembe Maróti Lajos és Raffai Sarolta egyéni hangú költeményeit és az Illés Lajos által az „Arcképcsarnokunk” rovatban külön is bemutatott Takács Imre régebbi és új líráját állítja. Külön örömet jelent, hogy az Új írás szerkesztősége következetesen folytatja a Duna menti népek kortárs költészetének bemutatását. Ezúttal Csurka Zoltán válogatásában és fordításában fiatal horvát költők műveiből álló csokrot nyújt át olvasóinak. Vásárhelyi Szólni kellene még a szalagház-vita olyan jellegű lezárásáról, amely azt sugallja: csak a lap tér napirendre a probléma fölött, az élet, az építészeti fejlődés folytatja e témakört. Meg kellene emlékezni Hermann Istvánnak a Kortársban megjelent írásáról, amely a Kossuth Kiadó egyik sorozatának kritikája kapcsán a tudományosabb igénnyel készülő agitációs és propaganda művek szükségességére hívja fel a figyelmet. Hogy mi mégis inkább az Új Írás gófikai anyagát méltatjuk, ezt tagadhatatlan műhen lokálpatriotizmusunk diktálja, amely örömmel veszi tudomásul, hogy néhány jelentős képzőművészünk után a vásárhelyi műhely három tagjának Kohán György, Németh József, Szalay Ferenc) műveivel gazdagítja lapjait a folyóirat. Annál is inkább örömmel, mert a mindenképen országos publikációt érdemlő festmények és grafikák sorában a külső borítón Német József pár vonallal ábrázolt kendős asszonyát is felfedezzük, amely korábban lapunkban is megjelent. VARGA ÁKOS