Csongrád Megyei Hírlap, 1966. február (11. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-01 / 26. szám

2 Sxen­z­zzt­iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Úgy látszik... Mezőgazdasági szak­emberekkel beszélget­tünk a zárszámadásról. Azt mondták: náluk né­hány szövetkezetben már elkészültek a mér­legek. — Makón meg már közgyűlések is voltak — mondtam. — Igen? — kérdezte az egyik. — Akkor azok ügyesebbek, mint mi... — Nagyon jól sikerült zárszámadás volt mind a két helyen. Írtunk is az egyikről. A két embernek fel­szaladt a szemöldöke. De az egyik rögtön fel­találta magát. — Tényleg! — mond­ta. — Most jutott eszembe, hogy a Hírlap vasárnapi számában volt egy kis cikkecske, azt hiszem a harmadik vagy a negyedik oldalon. Most aztán én voltam nehéz helyzetben. Mert a beszélgetést elég so­kan hallgatták és nem akartam a két szakem­bert „leégetni”. Dehát valamit mondanom kel­lett. — Nem a vasárnapi­ban volt — szóltam csendesen. — A keddiben? — A szombatiban. — Nem emlékszem már, hogy melyikben, de olvastam. Picike tudó­sítás volt. Erre a hátunk mögött megszólalt egy idősebb bácsika: — A makói „tíztörő”­­ről van szó? — Igen — mondtam. — De hiszen az nagy cikk volt az első olda­lon. Még képek is vol­tak benne! A szakember nagyon elpirult. — Úgy látszik vala­hogy elkerülte a figyel­memet — súgta szé­gyenkezve. BERNULA MIHÁLY A szentesi Baromfikeltető Állomás télen-nyáron üze­mel. Hogy egészen ponto­sak legyünk: majdnem té­len-nyáron. Mindössze há­rom hét szünetet tartottak­ szeptemberben nagytakarí­tás címén. Azóta 85 916 to­jást kaptak és 58 318 csir­két adtak a termelőszövet­kezeteknek. Marton József vezetővel együtt tizenné­gyen dolgoznak az egyszer­re 90 000 tojás keltetésére alkalmas, kilenc nagy, tíz­ezer tojást befogadó gép­ből álló üzemben. Nem használják ki a teljes ka­pacitást, a magán üzletfe­lek még nem jelentkeztek, s így csak a termelőszövet­kezeteknek dolgoznak — megrendelésre. Látogatá­sunk időpontjában például 27 000 tojást melengettek a „gépkotlósok”. A keltető a tsz-ektől veszi át a tojásokat, darabonként — a nagyüzemi felárat is beleszámítva — 1,90-ért. A tojásokat mindjárt meg is vizsgálják súlyra és alakra — kézzel. (Nagy gyakorlat kell ide!) 55—60 gramm a kívánt súly, kívánatos a sza­bályos „tojásdad” forma. A Téli csibék a tavaszi piacra (Enyedi Z. felv.) A válogatott tojásokat Marsi Imréné berakja a gépbe gömbölyű tojást kiteszik. Amelyik nem szabályos, többnyire csirátlan is, nem tud tökéletesen elhelyezked­ni benne az embrió. A ké­zi válogatás után a sötét­kamrában lámpázzák, át­világítják a tojásokat, hogy a csírátlan kikerüljön kö­zülük. Ezután rekeszekben a gépekbe helyezik, ahol 21 napig a 37,8 fokos melegben tartózkodnak. A huszadik nap kezdetétől a huszon­egyedik végéig kikel a csir­kék zöme. Aztán viszik őket a megrendelőkhöz a Barom­fi-feldolgozó Vállalat fűtött kocsijában. Tavaszra ránta­­nivalók lesznek. h­írlap 1964. FEBRUÁR 1. KEDD Robbanás a Salgótarjáni Öblösüveggyárban Vasárnap délután a két órai műszakváltás után fel­robbant és rombadőlt az alig két éve üzembehelyezett sa­­mottkikészítő üzem a Salgó­tarjáni Öblösüveggyárban. A robbanást a generátorgáz ömlése idézte elő. A robba­náskor megsérült a gyár három dolgozója, Szalato­­vics Márton TMK-lakatos, Gáspár János fűtő és Makk Tibor önkéntes tűzoltó. A robbanást követően ha­­­marosan a helyszínre érke­zett Trautmann Rezső épí­tésügyi miniszter és Szokup Lajos miniszterhelyettes is. A vizsgálat azonnal megin­dult a robbanás okának fel­derítésére. A kármegállapí­tás is kezdetét vette. Hétfőn reggel sorra jelent­keztek a testvérüzemek Sal­gótarjánban, hogy a termelés esetleges zavarain átsegítsék az öblösüveggyárat. A test­vérgyárak segítségével előre­láthatóan nem lesz terme­léskiesés a Salgótarjáni Üveggyárban. (MTI) Zoltán Petúniában T­ÖRTÉNT­­ sza,ira Amikor közel két évvel ezelőtt dr. N. munkához lát­­­tott, G. B. abba a helyzetbe került, hogy amennyi­ben tétlenül tűri a történteket, tanúja lesz tulajdon élete meghamisításának. Tudomást szerezve arról, hogy N. már több hete lá­zas előkészületekkel alapozza meg nála végzendő kutatá­sait, elhatározta, hogy az első adandó alkalommal meg­szabadul tőle. Nem rajta múlott, hogy erélyesnek indult szándéká­ból a lényeg nem jutott el a megvalósulásig, s később, ha gyanakodva is, de visszautasítás nélkül fogadta N. kö­zeledését. — Szíveim, egyetlen drágaságom — fonta nyaka köré karját N.-né a tizenkét év során többször átalakított franciaágyban —, tedd meg, az én kedvemért... — Nem — próbálta eltolni magától az ölelő karokat G. B., de azok kapocsként szorították. — Értsd meg, ez képtelenség. — Tedd meg... — Női könnyek hullottak G. B. kéz­fejére. — Tedd meg ... — Nem — mondta tántoríthatatlanul G. B. N.-né más húrok pengetéséhez fogott. — Ó, tudhatod, milyen szörnyű nekem ez a kettős­ség. Ismered miatta való bánkódásaimat. Dehát mit te­gyek? Mellette kell élnem. Ha szerelmem, mindenem tiéd is, törvényesen mindez N. tulajdona... Jól tudod, én hajlandó lennék... én eddig is hajlandó lettem volna mindenre, csakhogy változtassak ezen a rettenetes ket­tősségen, dehát te... te sohasem szerettél annyira, hogy magad is ... A forró könnyek újra megeredtek. G. B. megsimogatta elomló, szőke haját, de hallgatott. — Én nem akarom tovább csinálni ezt!... — tört ki N.-néből a keserűség. — Szeress már egyszer te is úgy, ahogy én szeretlek !... Szökjünk el !... Érdekel is akkor engem N. az ő őrült szándékaival !... Fogd meg, rúgd ki, add tudtára, hogy menjen a fenébe... Meg­teszed ? ..., G. B. kissé zavarban volt. Őszintén szólva nem is tudta volna egészen pontosan megmondani, mit kérnek tőle. Vajon ez az elomló hajú szőkeség végső soron most azt kívánja tőle, hogy fogadja, vagy azt, hogy rúgja a férjét? Rendszerint nem tudott eligazodni a nekiszege­zett asszonyi szándékokon, melyek többnyire két, homlok­­egyenest ellenkező dolog egyidőbeni teljesítését követelték tőle... De N.-né még nem adta fel a harcot. — Rendben van. Nem szeretsz. Nem, ne tiltakozz. Tégy, amit akarsz. Csak engedj el. G. B. ettől tartott a legjobban. Az N.-nek olyankor a legveszélyesebbek, amikor felajánlják távozásukat. Ál­talában ez az a pillanat, amikor leginkább maradni akar­nak, és a távozástól mi sem tartaná vissza jobban őket, mint az, hogy kiadják az útjukat. Alapjában véve nem is akarta őt elküldeni. Megvolt ugyan az a hibája, hogy túlságosan szerette, és ez a túlkompenzált szerelem időnként nyomasztólag hatott G. B.-re. De nem volt híjával a jőtulajdoniságos­nak sem. És eme képességei segítették, hogy tizenkét éven át megőrizte ezt a viszonyt a köznapiság, a közöny és az unalom kí­sértéseitől. G. B. nem szerette N.-nét. Egyetlen pillanatig sem szerette. De megszokta. S ebben a korban, mint az övé, az efféle megszokás néha veszedelmesebben hat a szere­lemnél. — Hallgatsz? — emelte rá könnyűztatta pillantását N.-né. — Szóval elküldsz? Kidobsz? Meguntál?!... Ő, sejthettem volna én az első pillanatban, hogy hazudsz... Hogy sohasem szerettél... Amit mondott, felhevülve és meggondolatlanul mond­ta, nem is sejtve, milyen közel jutott az igazsághoz. G. B. ismeretségük óta először érzett ellenállhatatlan kísértést ahhoz, hogy kidobja. De engedett a megszokás és a sajnálat érzéseinek. Magához vonta a könnyáztatta arcot, és megcsókolta. — Jöhet a férjed — mondta. — Úgy fogok vele bán­ni, mint egy hímes, tojással. Tulajdonképpen most dobta le. Végleg. A szívéből. N.-né a pillanat boldogságában felhevülve odaadó csó­kokkal köszönte meg, hogy kidobták. (Vége következik.) Szeszélyes időjárás Heves hóviharok bénítot­ták meg az Egyesült Álla­mok atlanti-óceáni partvidé­kének közlekedését Virginia államtól Maine-ig. A hó sú­lyos fennakadásokat okozott a közúti, vasúti és légi for­galomban. New Yorkot 15 centiméter magas hótakaró borítja. Washingtonban a hó magas­sága 40 centiméter, a hő­mérséklet mínusz 17 Celsius­­fok. Virginia kormányzója az egész államra kiterjedő rendkívüli állapotot hirde­tett meg a helyenként há­romméteres közúti hótorla­szok miatt. Európában vasárnap leg­több helyen igen enyhe, ta­vaszias, sőt nyárias időjárás uralkodott. A Földközi-ten­ger vidékén, Spanyolország­­ban és a francia Riviérán 25—28 fokos hőmérséklet mellett egészen biztosan re­kordforgalmat bonyolítottak volna le a strandok, ha a hirtelen felhőszakadás és zi­vatar nem húzza át az üdü­lők számítását. Londonban és Nagy-Bri­­tannia sok vidékén szinte már a tavasz előszele érző­dött. Lengyelországban is felmelegedett az idő. Varsó­ban a hőmérő higanyszála vasárnap délben plusz há­rom foknál állt meg. Folyóiratszemle IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIILII lllllllllllllllllll Legendák és mentségek nélkül Amikor a Kortársban Do­bozy Imre nagyterjedelmű novelláját olvasom, eszembe jutnak azok a szavai, ame­lyekkel legutóbb Szegeden járva terveiről szólott. A felszabadulás témakörével kívánok foglalkozni — mon­dotta, és a meglepődést lát­va hozzátette: — ugyanis az eltelt húsz év olyan távlatot teremtett, amelynek távol­ságából visszanézve józanul, pátosz nélkül lehet tükrözni mindazt, ami e sorsfordulón az emberekben végbement. Úgy tűnik, a most közre­adott írás ezt a szándékot igyekszik megvalósítani. Cse­lekményének időpontja meg­egyezik „A tizedes meg a többiek” idejével: akkorra van időzítve, amikor a szov­jet csapatok már az ország közepén harcolnak, amikor Szálasiék fellépése a magyar tisztikar élesebben látó tag­jaiban is felveti a hovatar­­tozás kérdését. Ezúttal azon­ban mélyebbre hatol. Azt­ próbálja megmutatni, mennyi előítélettel kell leszámolnia azoknak is, akik már látják a nemzeti öngyilkosság tra­gédiáját, akik már tettlege­sen is szembeszálltak a nemzetvesztő politikával Hőseire egyik oldalon a nyi­las haditörvényszék halálos ítélete vár, a másik olda­lon a ki tudja mit hozó új hatalom. Dobozy azokat a perceket ragadja meg, ami­kor a cselekvés irányáról kell dönteni. Világosan ki­mondja: ez nem is volt olyan könnyű. „A hídon csak át kell menni” (ezt jelzi no­vellája címében) ahhoz, hogy az egyik oldalról a másikra érjen az ember. De az egyik társadalmi formából a má­sikba még akkor is nehéz átlépni, ha tudja az ember, hogy csupán ez az egyetlen járható út maradt számára. Lépteit beidegződések teszik bizonytalanná, az egziszten­cia féltésén túl a neveltetés során berögződött „hagyo­mányok” kötik. Az író hő­seivel mondatja ki vélemé­nyét: „ ... sok mindent fe­lül kell majd vizsgálnunk. A háborút, ami előtte tör­tént ... talán az egész m­a­­gyar történelmet, elejétől végig. Legendák és mentsé­gek nélkül.” Izgalmas sorait olvasva, arra kell gondol­nunk, ezzel is a legendák oszlatását kívánja szolgálni. Két frappáns írás Az Új Írás szépprózának szánt terjedelmét majdnem teljesen Baráth Lajos négy folytatásban közlésre kerülő „Tűz és korom” című regé­nyének első része foglalja el. Mellette négy oldal jutott Rákosi Gergelynek és három Somogyi Tóth Sándornak. Az előbbi „Ami fáj” című novel­lájában egyfajta emberi ma­gatartás feltérképezésére vál­lalkozott észrevehetően dür­­renmatti ihletésű formában. Jó megfigyelő erejének, típus­teremtő képességének köszön­hető, hogy az utánérzést is feledtetve tud fantasztikus elemekkel átszőtt soraiban arra a visszahúzódó szerény■ meghunyászkodásával az erő­szak érvényesülésének enged teret. Somogyi Tóth Sándor pedig az elválás pillanatá­ban egymáshoz írt két levél­lel bizonyítja: háromhónapi házasság elég annak felisme­réséhez, hogy a négyévi „is­meretség” nem vezetett a megismeréshez. „Ismerni” című kis művében nemcsak „adalékokat’ szolgáltat a ma­gyarországi válások nemzet­közileg is magas arányszámá­hoz, de tükrözni tudja azt a két életfelfogást is, amelynek kibékíthetetlen ellentétét az alkalmazkodás szándéka sem tudja áthidalni. Antinihilizmus egy esszé kapcsán Külön kell szólni Csoóri Sándor ”A tisztánlátás vá­gya” című esszéjéről, amely Paul Eluard költészetének a megértésére törekedve a műveiből sugárzó életigen­lést állítja szembe a mai nyugati irodalomban egyre inkább elburjánzó nihiliz­mussal. „Élni egyetlen út és egyetlen menedék" — idézi az eluardt szavakat és rá­mutat, hogy az ember le­győzhetetlen erejébe vetett, már-már utópisztikusnak tűnő hitet részben a szere­lemnek az ember egyetlen lehetőségeként — maga a létként — való felfogása, részben pedig az a hajlam­ táplálja, amivel a tisztátlan világban is tisztán maradva mindenben azt fedezi fel, ami az élethez köti, tagadva az apokaliptikus látomások létjogosultságát. Csoóri Sán­dor szépnyelvezetű esszéje végén nem titkolja­ irigysé­gét és csodálatát, amivel er­kölcsi erejéért és legyőz­hetetlen optimizmusáért a költőnek adózik. Izgalmas Általában azokat az ön­életrajzokat forgatjuk na­gyobb érdeklődéssel, amelyet írójának kivételes egyénisége, hírneve fémjelez. Ezúttal, egy olyan önéletrajzot olvashatunk a Kortársban, amely annak ellenére, hogy szerzője szá­munkra teljesen ismeretlen Hidas Antal: „Ficzek úr”’ című regényének újabb rész­lete, valamint Lázár Ervin markáns elbeszélése mellett a folyóirat legizgalmasabb írá­sának számít. Lengyel József adja közre Tankó Balázs szé­kely származású egykori orosz hadifogoly feljegyzését, amelyet attól kezdve, hogy önéletrajz írója elküldte a „Sarló és kala­pács” moszkvai szerkesztősé­gébe, harminchárom éven át őrzött. A minden tudatos esz­tétikai törekvés nélkül, vala­miféle önkifejezési kényszer hatása alatt írott mű — ame­lyet annak idején naturaliz­musa, túlzott őszintesége miatt nem tartottak alkal­masnak a megjelentetésre — nemcsak rendkívül érdekes korrajz, de olyan szuggesztív hatású olvasmány is, amely kapcsán felötlik, az a rokon­ság is, ami néhány avant­­gard-igényű novella szándé­kolt hangvételéhez köti. Fiatal horvát költők Ezúttal az Új írás jelent­kezik gazdagabb lírai anyag­gal. A Kortárs egyetlen je­lentősebb versével (Rónay György: Chartres) szembe Maróti Lajos és Raffai Sa­rolta egyéni hangú költemé­nyeit és az Illés Lajos által az „Arcképcsarnokunk” ro­vatban külön is bemutatott Takács Imre régebbi és új líráját állítja. Külön örömet jelent, hogy az Új írás szer­kesztősége következetesen folytatja a Duna menti né­pek kortárs költészetének bemutatását. Ezúttal Csurka Zoltán válogatásában és for­dításában fiatal horvát köl­tők műveiből álló csokrot nyújt át olvasóinak. Vásárhelyi Szólni kellene még a sza­­lagház-vita olyan jellegű le­zárásáról, amely azt sugallja: csak a lap tér napirendre a probléma fölött, az élet, az építészeti fejlődés folytatja e témakört. Meg kellene emlé­kezni Hermann Istvánnak a Kortársban megjelent írásá­ról, amely a Kossuth Kiadó egyik sorozatának kritikája kapcsán a tudományosabb igénnyel készülő agitációs és propaganda művek szüksé­gességére hívja fel a figyel­met. Hogy mi mégis inkább az Új Írás g­ó­fikai anyagát méltatjuk, ezt tagadhatatlan m­űhe­n lokálpatriotizmusunk diktál­ja, amely örömmel veszi tu­domásul, hogy néhány jelen­tős képzőművészünk után a vásárhelyi műhely három tagjának Kohán György, Né­meth József, Szalay Ferenc) műveivel gazdagítja lapjait a folyóirat. Annál is inkább örömmel, mert a mindenké­pen országos publikációt ér­demlő festmények és grafi­kák sorában a külső borítón Német József pár vonallal ábrázolt kendős asszonyát is felfedezzük, amely korábban lapunkban is megjelent. VARGA ÁKOS

Next