Csongrád Megyei Hírlap, 1966. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-01 / 206. szám
2 Kiadó:Kondratyev Az aramivo Dokumentumtörténet Fordította: Pető Miklós Megy az arany vándorútra Kazány elfoglalása után a fehérgárdisták, szokásuk szerint, fedúlták a munkásnegyedeket, gyilkolták a munkásokat. „Halálbárkák” úsztak a Volga vizén. Rövid idővel később megkezdték a lakosok adóztatását, azon a címen, hogy „1816 óta nem fizettek adót”. Az sem volt véletlen, hogy az első „állami” ■ rendeletek a bank revíziójára adtak utasítást. Jóllehet az „Alkotmányozó Gyűlés” szamarai képviselői meghirdették a Moszkva elleni hadjáratot, titokban maguk sem bíztak benne, hogy akár Kazányt is megtarthatják. Ezért minden eszközzel arra törekedtek, hogy saját céljaikra használják fel a nép aranyát. Tudták ők is, hogy nem olyan egyszerű dolog az arany evakuálása, de mindenesetre Számára városát jelölték meg a kincs őrzésinek új helyéül, miután biztonságosabbnak vélték Kazanynál. Augusztus közepén az aranykészletet két hajóra rakodták be, saját bevallásuk szerint 157 millió rubel értékben, emellett behajóztak még zsákokat hitellevelekkel, platinával, ezüsttel és más értékekkel, mintegy 100 millió rubel értékben. (Csak zárójelben álljon itt a párizsi „Fehér irattár 1928. évi 2—3. számában megjelent közleményből néhány sor: „Minden ok megvan annak a feltételezésére, hogy a Kazányban lefoglalt arany értékét a hivatalos jelentés jóval kisebbnek jelölte meg, miután nem voltak érdekeltek a valóságos érték nyilvánosságra hozatalában ... A kazányi banktisztviselők a városból kivitt aranykincs értékét egymilliárd-százmillió rubelre becsülték”.) A szibériai ellenforradalmi kormány hadügyminisztere az ezekben a napokban Omszkba érkezett Kolcsak altengernagy volt. A reakció győzelmi tort ült, a nagyburzsoázia úgy vélte, közel a győzelem. De a szovjet haderő sem tétlenkedett. 1918 októberének első napjaiban a fehérgárdistáknak ki kellett üríteniök Számárát, ahová Kazányból hajókon érkezett a kincs. Mielőtt az „Alkotmányozó Gyűlés” átmenekült Ufóba, megint csak hozzá kellett láni az aranykészlet továbbszállításának előkészületeihez. Tehát újabb út előtt állt a nemesfémek királynője. A frontról érkező riasztó hírek hatására a fehérek vasúti szerelvényekre rakták. Persze nem törődtek a bankrendeletekkel, nem készítettek jegyzőkönyvet a rakodásról. A pénzügyi szakemberek nagy nehézségek árán mégis összeállítottak valamiféle listát: eszerint Számárából 8399 ládában, 2468 zsákban és 18 katonai kenyérzsákban szállították el az aranyat. Látva, hogy a nagy sietségben még katonai kenyérzsákokat is felhasználnak e „nemes” célra, Guszev bankellenőr, aki nemigen rokonszenvezett az arany elrablóival, meg is jegyezte: — Még hová nem dugják a nép pénzét ezek a gazfickók! Nemsokára már az alsónadrágjukba fogják rakni... — Ne morogj, öreg — lépett az idős tisztviselőhöz egy kormosarcú vasutas. — Inkább mondd meg, hová viszik ezt a holmit!? — Ufóba, de lehet, hogy Omszkba, vagy talán még messzibbre, külfölre. Minden kitelik ettől a hóhértól. (Kolcsaktól. A szerk.) — Köszönöm papa. Úgy gondolom, nem jutnak meszszire. A mieink résen vannak — mondta a vasutas, majd eltűri a vagon kerekei alatt. "A szibériai ellenforradalmi kormány végül is úgy határozott, hogy nem Ufába, hanem Omszkba helyezi „letétbe” az aranykészletet. Itt az Állami Bank fiókjának pincéjében raktározták é. Az ellenforradalom táborában 1918 novemberében nagy volt a riadalom, a zűrzavar, bár az orosz burzsoázia, a földbirtokosok elragadták a hatalmat az eszerektől és a mensevikektől, s az Antant és az amerikai imperialisták közvetlen támogatásával létrehozták Kolcsak diktatúráját. Az USA, Anglia, Franciaország, majd Japán Omszkba érkezett megbízottai szerencsekívánataikat fejezték ki Kolcsaknak s biztosították, hogy minden lehető segítséget megadnak neki. Mindez nem maradt hatás nélkül a politikai és a katonai helyzetre. Mielőtt azonban az arany további sorsáról szó esne, látni kell ennek a fordulatnak az előzményeit és kihatásait. Az intervenciós csapatok 1918 augusztusában jelentős segítséget kaptak: Vlagyivosztokba amerikai csapategységek érkeztek, csaknem tízezer katona és tiszt. Miután biztosították Kolcsak hátországának védelmét, az intervenciósok hozzáláttak nagy fehér hadseregek létrehozásához és felfegyverzéséhez. 1918. december 14-én Omszkba,, ahol már várta Knox angol tábornok, Kolcsak első számú főnöke, megjelent vezérkarával Janin francia tábornok. Janinnak olyan felhatalmazása volt az Antant, főtanácsától, hogy élére álljon a Kolcsak-hadseregnek és azt a Moszkva elleni hadjárat főerejévé tegye. Kolcsak azonban nem szándékozott megválni a főparancsnoki rangtól s bár hadseregének nem egy tisztje azon a véleményen volt, hogy az admirális szárazföldi hadműveletek vitelére nem alkalmas, az intervenciósok mégis belementek, hogy maradjon. Janin kénytelen volt megelégedni a külföldi csapatok parancsnoklásával, Kolcsak pedig a fehérgárdista egységek parancsnoka maradt. (Folytatjuk) HÍRLAP II minőség fontos követelmény a vásárhelyi szandálüzemben A szabászatról indul útjára a sokféle, megfelelő formára kivágott bőrdarab, hogy az összes munkaműveleten átesve, végül cipő váljék belőle. Sok kézen fordul meg, sok-sok ember jó vagy rossz munkáján, múlik, hogy milyen lesz a végeredmény. És az ügyes szervezésen, hogy mennyire tudja a vállalat ellenőrizni, számon kérni egy-egy dolgozó munkájának minőségét. Az aláírás bizonyít A Hódmezővásárhelyi Szandálüzemben a munkalaprendszer, amely a bérelszámolás alapját képezi, szolgálja a minőségi ellenőrzést is. Néhány éve vezették be ezt a módszert. A munkalapokra, egymás alá, rábélyegzik a munkaműveleteknek megfelelő számot. A dolgozó, ha elkészült, aláírja a saját munkaszáma melletti sort, a számot Dériig kivágja és elteszi. Dekádonként, gyűjtőlapra felragasztva adják le a számokat a bérelszámolónak, aki ennek alapján számfejti a bért. A munkalap megmaradt, aláírt része pedig tovább követi a cipő útját a következő munkaműveleteken át egészen a minőségi ellenőrig. A szandálüzem bűvös száma az öt. Öt pár cipőhöz szükséges kelléket tesznek egy dobozba, ezt továbbítja a szalag, öt pár befejezett munkaműveletét jelzi a munkaszám, ekkor kell aláírni a lapot Ötösével csoportosítják a rendelés szerinti tételeket a MEO-nál. A minőségi ellenőr, amikor megvizsgálja a munkadarabokat ha hibásat talál közöttük, csak meg kell néznie, hogy ki írta alá az adott öt pár szóban forgó munkaműveletét és megvan a ..tettes”. Mielőtt a mostani rendszert bevezették, nem lehetett ezt ilyen egyszerűen megállapítani, mert több munkás végez ugyanolyan műveletet Ezért a büntetés is megoszlott köztük, ami a jó dolgozóra nézve igazságtalan volt a hanyagot pedig nem ösztönözte kellőképpen munkája megjavítására. Most az aláírás bizonyít. Kezdetben voltak, akik úgy gondolták, nem érdemes a minőséggel törődni, a selejtes termékek miatti levonást behozzák a több teljesítményért járó bérrel. A mennyiséget azonban nem lehet a minőség rovására növelni, és ez meg is látszott fizetéskor a borítékban. A szigorúsági kötelesség Az új munkatanrendszer tehát megkönnyítette az ellenőrzést és a felelősségre vonást. A vállalat vezetői mégsem voltak elégedettek az eredménnyel. A minőség ellenőrzését tudniillik nem lehet teljesen függetleníteni a szubjektív tényezőktől. Ha például a MEO-s téves jószándékból a rossz munka miatti hibát anyaghibának minősíti, vagy egyszerűen kijavítja, ezzel elérheti, hogy kollégái „jófiúnak” tartsák, de azt nem, hogy a jövőben pontosabb munkát végezzenek. Sem azt, hogy jobb cipők hagyják el a gyárat. A szigorúság a minőségi ellenőr munkaköri kötelessége. Látva, hogy ilyen problémák vannak az üzemben. 1965-ben személycserét hajtottak végre: új végátvevő MEOS-t neveztek ki, és megszigorították a minőségi ellenőrzéssel kapcsolatos intézkedéseket. A MEO-sok minden hónapban feljegyzik, hogy ki hány hibát vétett, s ez milyen értékű kárt jelent. A büntetés módja azonban elbírálás tárgya lesz. Néhány dolgozójuk, akiknek a munkájára egyébként nem volt panasz, véletlenül hibázott ,de csak írásbeli figyelmeztetést kaptak. Vannak viszont notórius hibázók is, akik szinte minden hónapban 30—40—80 forint büntetést fizetnek. A legnagyobb kártérítés 270 forint volt az elmúlt időszakban. Az is előfordult az idén, hogy mivel egyik szakmunkásuk sorozatosan hanyag munkát végzett, fél évre 7 800 forinttal alacsonyabb bérű munkakörbe helyezték. Nemrég került vissza eredeti helyére, és most már hiba nélkül dolgozik. Eredményt hozott a minőséggel való törődés Míg 1964-ben 287170 pár cipőből csak 55 százalék első osztályút tudtak előállítani, 1965-ben 251 975 pár cipőjük 75 százaléka már első osztályú volt. Utólagos reklamáció mindössze 3—4 százalék érkezett a kereskedelemtől. A minőséggé való törődés tehát nem maradt eredménytelen. Megállásról azonban szó sem lehet. Egy-egy újabb típus, újabb feldolgozási módszer újabb problémákat is jelent. Járai Imre gyártásvezető rendszeresen megbeszéli a brigádokkal, mire vigyázzanak, hol kell majd ügyelni, mivel az első munkacipőnél ő már találkozik a problémákkal. Sok gondot okoz a vállalatnak, hogy rendkívül alacsony a szakmunkások aránya, nincs 30 százalék sem. A betanított munkások pedig, látva a magas minőségi követelményeket, elég könynyen otthagyják az üzemet Tavaly például összes munkásaik 59 százaléka kicserélődött. Az új munkás pedig könnyebben ejt hibát és ezért büntetni sem lehet. Nagyon rossz alapanyagot kapnak: hatos, hetes, osztályú bőrökből kell kiszabni a felsőrészeket. Itt a minőség mellett még az anyagtakarékosságra is ügyelnek. Rendszeresen tartanak a szabászoknak továbbképző és szakmunkás tanfolyamokat mégsem tudnak 70 százalékosnál jobb bérkihasználást elérni. Sok gondjuk mellett sem feledkeznek meg azonban a dolgozókról. Most például továbbfejlesztik a munkalapmódszert. Bevezetik, hogy a munkásoknak csak be kell diktálni a bérelszámolónak a napi teljesítményt, neki módjában áll ezt ellenőrizi, így a számok levágásával és ragasztásával járó időtől és fáradságtól megkímélik a dolgozókat. A bérelszámoló pedig folyamatosan, dekád közben is, összesítheti a teljesítményeket. Az aláírásos rendszer a minőség ellenőrzésére viszont megmarad. A jó minőségű gyártás előfeltétele a jó konstrukciójú cipő. Új modelljeiket bemutatják a kereskedelem mellett működő Minőségi Ellenőrző Szolgálatnak, a KERMI is végzett már laboratóriumi vizsgálatot egy-egy beindulás előtti gyártmányukon. Az utóbbi két évben mindössze egyszer kértek módosítást egy modelljükön, azt is divatszempontok miatt. A szandálüzem cipői ellen kevés a minőségi kifogás. MAJOR ÉVA Gépesítik a kender lombtalanítását A kender betakarításánál nélkülözhetetlen, de nagyon munkaigényes a lombozás. Ennek a munkának a gépesítésére még 1961-ben kezdte meg a kísérleteket a Gorzsai Állami Gazdaság műhelye, nyilván a szükségtől, a munkaerőhiánytól vezérelve. 1964-ben már elkészítettek egy lombozógépet és munka közben bemutatták az illetékeseknek. Azok elfogadták a kialakított megoldást, a gazdaság egyébként abban az évben a betakarításnál eredményesen használta is a házi készítésű lombtalanítót. Ez évre aztán elkészült a Mezőgazdasági Gépfejlesztési Intézet némileg tökéletesített lombtalanító gépe, amely most a gazdaságban dolgozik, s eközben vizsgáztatják: mérik teljesítményét különböző körülmények között. Rövidesen megtartják a gép bemutatóját, s az illetékesek eldöntik, hogy jövőre elkészítheti-e a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár a nullszériát, s a későbbi években sorozatban gyárthatja. Mint a mezőgazdászok mondják, a gép elfogadhatóan lombtalanít, ha a kender A kísérletek sikerre vezetnek — az eredmény lassú megfelelő, kellően szárai Természetesen a gépi lombtalanításnak megfelelően kell kialakítani a technológiát majd: a gépnek elegendő sortávolságot hagyni a kévék között, s 15—20 centiméter átmérőjű kévéket kialakítani. A géppel egyébként négy ember körülbelül 6—8 hold kendert lombtalaníthat naponta. A gépi megoldást örömmel üdvözöljük, elismerés illeti tervezőit, készítőit, s mindazokat, akik foglalkoztak vele, szorgalmazták. Ha most már gyártásra is kerül, szemet hunyhatunk afelett, hogy hány év alatt jut a gép az első munkaképes példánytól a sorozatgyártásig. Persze, amíg találnak munkásokat a lombtalanításra, van idő... (Enyedi Zoltán festv.) Kiss Mihály, a Gorzsai Állami Gazdaság főmérnöke és Bozó János, a főagronómus helyettese a lombtalanító gépet vizsgálja Korszerűsítik-e Csongrád Fő utcáját? Nap mint nap tapasztalható, hogy a megnövekedett városi és átmenő forgalom következtében Csongrád „Fő utcája”, a Felszabadulás utca útburkolatának szélessége és jelenlegi állapota nem tud megfelelni a balesetmentes közlekedés feltételeinek, amit jó néhány baleseti jegyzőkönyv is bizonyít. Tehát szélesíteni, azaz korszerűsíteni kellene, amit indokol az is, hogy sok a becsatlakozó utca. A szóban forgó nagyforgalmú út korszerűsítésére egyébként az is alkalmat ad, hogy hamarosan felbontják — ebben az évben vagy jövőre? —, mert a készülő szennyvízlevezető csatorna az út tengelyébe kerül. Szakemberek szerint ezek után ennek az útnak tökéletes helyreállítása lehetetlen, mert a kiskockák igen kopottak és gyorsan „kifordulnak”, ha valahol megsérül egy kicsit is az útburkolat. Az lenne az ideális, ha 12 méterre szélesítenék és portalanított útburkolatot kapna. A KPM Közúti Igazgatóságának (Hódmezővásárhely) kezelésében levő útszakasznak korszerűsítési tanulmánytervét már készíti az UVATERV az említett igazgatóság megbízásából. B. Gy. 1966. SZEPTEMBER X., CSÜTÖRTÖK A kis unoka szótlanul lépked mellettem a vásárhelyi Rákóczi utcában. Hatodik osztályos tanuló. Az ő úttörőrajuk vette fel a költő nevét múlt év októberében. Az ünnepségen a nagymama emlékeiről beszélt, fényképet mutatott . . . Ha ez igaz, néhány perc múlva találkozom József Attilával. Vajon melyikkel? Talán a mindig durcás konokkal, vagy a Mamát örökké siratóval, vagy a semmibe révedő nagyonnagyon fáj vigasztalannal. A jó makói öregek, és mindazok, akik Kiszomboron meséltek róla, jókedvűnek, elszántnak és fiatalnak ismerték. Hat éve járok nyomában. És most, amikor özv. Szántó Józsefné kezembe adja a „Nem én kiáltok” bőrkötéses példányát az attilai bejegyzéssel: „Ez a könyv Etuska nénémé, húgomé, hogy megcsókolja homlokomban a transzparenseket is”. Izgatottan nézegetem jól ismert betűit, jellegzetes aláírását. Ez is valami, nyugtatom magam, hiszen számozott kötetek első példányáról van szó, egy nagyszerű, verssornak beillő dedikációval. Azután pedig kezemben a kép. Attila mosolyog. Fiatalon, kamaszként. Felöltőzsebén kitűzött, fehér végű töltőtolla, mint mesterségének címere. Attila mosolyog, mint soha, sehol wamiammnem 72 óra szorongás egyetlen képen. És, hogy ő, az biztos. Nem hiszem, ha nem tudom, látom. • A kép, amelyet három óra óta hordok magammal, most már teljesen hatalmába kerít. Feleségem egy pillanatig nézi csak és ujjong: József Attila! (ö az! ö az!) Akácz László újságírókollégám: De hiszen ez József Attila. Azután számos ellenvélemény. Kételkedések. (Hát nem ismerik fel?! Még mindig nem ismerik fel!) Tamás Attila irodalomtörténésznek az utcán mutatom: József Attila. Nem hiszem, hogy láttam volna már. Ugye ismeretlen? (Nyugalom, persze, hogy ő az!) A szegedi múzeumban fél óráig nézelődöm. A kép ismeretlen. Motorral indulok Makóra, egyenesen a múzeumhoz. A fiatal igazgató hosszú töprengés után K. János makói ismerősének nézi. (Döbbenten hallgatok. Vigasztalom magam, érvelek, hiszen mosolygó Attilaképet eddig senki sem látott!) Szinte száguldok a cukrászdához. Az öregek — H. Szabó Imre, Kelemen Ferenc, a költő egykori patrónusai és a többiek — még ott „tanácskoznak”. Imre bácsi fölényesen, mosolyogva: Nézzétek, csak Attila! (Nem József Attila: Attila! Megnyugszom.) Nacsa Imre barátom pedig ölelgetve nyugtat: Attila: Attila. Másnap már Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban keresem a kép mását. Nem találom. Már csak özv. Makai Ödönné, koronatanú bizonyságtétele van hátra és Péter László meleghangú elismerése. Hetvenkét órával az első találkozásunk után a kép élni kezdte önálló, saját életét. Polner Zoltán