Csongrád Megyei Hírlap, 1967. november (12. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-26 / 280. szám

smxartsmm 21., vasárnap HÍRLAP EGY Bot piszkált már régóta. Mégpedig az a bot, ami Alberto Sordit ébresztgette egy hajnalon „A maffia parancsára'’ című Lattuadafinaben. Persze ez a bökdösés csak amúgy, képletesen érthető, de a bökések ereje semmivel sem kisebb, mint feordi esetében. őt néhány oldalba taszítással felébresztették, engem meg a nézőt ráébresztették valamire. A ráébredés okát ez a bot önmagában hordozza, másként szólva: azzal ébreszt, hogy van. Azzal, hogy éppen vele ébresztenek, hogy nem vállrázással, nem szólongatással, nem óra csörgetéssel verik fel a filmben az alvót, hanem egy láthatóan külön e célra alkalmazott nagyobbfajta husággal. A bot tehát puszta létével is azt mondja el minden egyéb közlő eszköznél ékesebben, hogy Szicíliában, ahol ilyen funkcióban alkalmazzák, bizony nem egyszerű az alvók felkeltése, mert sok alvóban, az alvók apró szobákban, zsákok módjára szoronganak egymás mellett, s e nagy szűkösségben egyéb módon lehetetlen az ébresztés. A bot ilyenformán jelkép, hely és helyzet jellemző szimbólum, amely a maga különös módján nagyon is sokat mond el alkalmazóik életkörülményeiről. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az ébresztő husáng a couleure local — adott esetben a szicíliai couleur local — megfestésének rendkívül hatásos és sokat mondó eszköze. És ami a rá ébresztést 11- lel, engem az gondolkodtatott el, hogy efféle botok csak nagyritkán böködnek elő a magyar filmekből, s ha böknek is, piszkálásuk nem ilyen erős, inkább keltegetésnek, mint felrázásnak hat. Vagyis, a mi rendezőink — legalábbis tapasztalataim szerint — általában a kelleténél kevesebb gondot fordítanak a filmbeli környezet ilyen természetes és ilyen sokat mondó jellemzésére, kevésbé érdekli őket a háttér, kisebb figyelemmel vannak a cselekmény „mögöttes” területeire. Általában elmosódóbb, kidolgozatlanabb részlet. Példával kezdtem, példával folytatom. HA EMLÉKEZETEM nem csal, a kitűnő Jancsó Miklós „így jöttem” című filmjének utolsó jeleneteiben a magyar főszereplő, Kozák András egy hosszú-hosszú sín mellett halad. Futását többféle szemszögből vették fel, így igen jól megfigyelhető az a vaspálya is, amely mellett hosszú perceken át lohol. És mik tartják össze e vaspálya sínjeit? Ha nem csak a szemem: vasbeton „talpfák”, szaknyelven szólva: feszített vasbeton aljzatok. És a néző, aki a futó mellett a futás hátterére is figyel, s a vasbeton aljzatokat észre veszi, azon nyomban gondolkodni kezd, s kérdezi: volt-e már ebben az időben Magyarországon ilyen „talpfa”. Utána érdeklődtem: volt! Ahogy mondták, már a két világháború között alkalmaztak ilyen síntartókat a hazai vasútvonalakon, ám ezek alkalmazása akkoriban nem volt gyakori, s merre volt gyakori az ilyen vasúti pálya a felszabadulás idején sem. A néző tudja ezt, s érzi hogy amit lát: anakronizmus, és hiába szalad már Kozák András, a nézőt már feleannyira sem köti le futása. Nemcsak azért, mert a film hangulatából kizökkent, de azért sem, mert a látvány egy részlete, a háttér egy darabja elvesztette előtte a hitelét. És ahogy kizökkent az „elhiszem” hangulatból egy vasúti sín, épp így csinál rossz hangulatot egy jellegtelenül elkészített lakás, de méginkább egy személytelenül, félerővel, fél igyekezettel berendezett szoba. Hamarjában az egyik régebben bemutatott — azóta méltán elfeledett — Elmünk jut eszembe ideillő példaképp: a „Sok hűség semmiért”. Volt ebben a filmben egy professzori lakás, ebben a professzori lakásban sokminden, és mégis — semmi. Semmi olyan részlet, ami nekem, a nézőnek azzal, hogy 'v'an, már elmondta volna, hogy az én gazdám az ilyen meg ilyen, hogy használati tárgyaiból miképpen is tűnik elő egyénisége. S ahogy az említett processzor külső jellemzés nélkül maradt, épp így nem tudunk meg semmit számos más filmhősünk környezetéből sem. Ha mai tárgyú, és értelmiségi körben játszódik a film, akkor a Képcsarnok Vállalat különböző boltjaiban kapható bútorok és más berendezési tárgyak sorakoznak a szobákban, ha pedig valami munkástémát dolgoz fel, akkor az állami áruházak bútorosztályaiban unalomig látott asztal-, szék-, heverő- és lámpatípusok ismétlődnek benne majd miden egyénítés nélkül. Pedig a magyar filmművészek is tudnak olykor igazi couleur localt építeni; erre mind a régebbi időkben játszódó, mind a mai tárgyú filmjeink között akad példa. Idézzük csak fel az Aranysárkány című Kosztolányiregényből készített Ranodyfilmet! A történet tanárhősének lakása, a lakás? bútorai, a legapróbb használati tárgyak, mind-mind a századforduló szecessziójának jegyeit, viselik magukon. Még a tanár íróasztalán álldogáló ezüst fénykép tartó is eredeti, stílusos darab: szeszélyesen fodrozó, jellegzetes mintái mindennél hitelesebben idézik fel a megelevenített kort S épp így játszódik igaz — s nemcsak „valódi” — környezetben egy-két paraszti tárgyú filmünk is! A Tízezer nap című — Cannes-ban díjat nyert — filmünkre gondolok itt elsősorban, amelynek rendezője, Kósa Ferenc nemcsak a képek megkomponálásában, a történelmi freskókat idéző jelenetek balladisztikus öszszefogásában jeleskedik, hanem a hátterek kidolgozásában is. A parasztházak szobabelsői, falra aggatott szitáikkal, mángorlóikkal, a fehérre meszelt tornácok paprikafüzéreikkel, fonott kosaraikkal — mind-mind a bemutatott színhelyek szótlanságukban is beszédes jellemzői. Különösen egy jelenetben figyelhető meg a művészien összezsúfolt tárgyaknak ez a néma szava: akkor, amikor a fiú — ismét csak Kozák András — a mindenféle elkoptatott használati tárgyak — mozsarak, fakanalak, cseréptálak, e közé állított televíziós készüléken a sugárhajtású repülőgépek parádéját nézi. Évszázadok találkoznak így a vásznon, s szó nélkül is mindent elmondanak történelmi korszakot egymásba mosó, összeolvasztó korunkról. Ilyen tárgyi jellemzések azonban csak nagyritkán tűnnek elő a magyar filmeken! HOGY MIÉRT, annak okát többfelé is kereshetjük. Filmrendezőink — akik többé-kevésbé maguk is érzik ezt az általános érvényű ,,betegséget’ — általában a költségvetésre hivatkoznak, mondván, hogy a szükséges és alkalmas berendezési tárgyak megvásárlására már alig-alig jut néhány forint. Az egyik fiatal rendezőnk úgy jellemezte a jelenlegi helyzetet, hogy némely filmgyári bútorok annyiszor szerepeltek már filmjeinkben, hogy egy-egy sokat fényképezett fotel, karosszék lassan már — úgymond — vissza is köszön a nézőnek. Mégis, hadd hivatkozzunk ismét Kósa Ferencre, akit filmje készítése közben rendezőtársaihoz hasonlóan köthetett a pénzügyi keret, s filmjéhez mégis meg tudta teremteni a szimbólummá emelt tárgyakból álló hátteret. Persze ehhez hónapszámra kellett neki a falusi házak padlásain, kamráiban kutatnia, s gyűjtögetnie a lassan feledésbe merülő rekvizitumokat. Ilyen időrabló, látványosnak aligha mondható munkára azonban csak igen kevés fimrendezőnk vállalkozik ... Igen, ez a mindenre kiterjedő igényesség, az aprólékos részletfestés hiányzik még egyelőre filmjeink többségéből, az a jellemző jegy, amely jó néhány külföldi flmnek éppen a legnagyobb erőssége A couleur local! Ha valami, hát éppen az aprólékosan és egyénítetten megkomponált, környezet vall igazán az emberről, a senki másra, csak az adott figurára jellemző tárgyi világ. S természetesen a tárgyakhoz kapcsolódó, azok ..egyedi” használatáról valló szokások. A szicíliai ébresztő husáng például, amellyel Alberto Sordit ébreszthették ..A maffia parancsára” című Lattuada-filmben egy hajnalon ... AKACZ, LASZIV w Ébresztő husáng Szicíliából Polner Zoltán Ismeretlen Berkó Sándorfénykép és -versek A tragikus sorsú Berkó Sándor egyike volt azoknak a tehetséges fiatal költőknek, akik a két világháború között bontogatták szárnyukat, és akik végül is elpusztultak a háború poklában. A losonci születésű költő" a munkásosztály felszabadításáért, a nemzeti függetlenségért és a fasizmus ellen küzdő szocialista költők csoportjához tartozott. Közvetlen hangú versei leginkább a fiatal József Attila verseire emlékeztetnek. Rövid pályafutása alatt két verses kötete jelent meg: „Ez nem legenda” (1939), és „Az ördög köpenyében" (1940). Második versekötetében már megmutatkozott erősen szociális szemlélete és mondanivalója. Ez a kötet azonban csak megjelent Az olvasóközönséghez már alig-alig jutott el. A munkaszolgálatos Berkó Sándor mártírhalált halt Ukrajnában. A felszabadulás után, a Bóka László által szerkesztett Magyar Mártírírók Antológiája (1947) közölt néhányat versei közül, majd 1964-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó „Nem vagy magadban" címmel kötetet jelentetett meg a fiatalon elhunyt költő műveiből. Berkó Sándor eddig ismeretlen fényképére és két fiatalkori versére dr. Márfai Ferenc, kiszombori állatorvos feleségének önképzőköri gyűjteményében akadtam rá. Dr. Márfai Ferencné (született: Scherer Éva) Scherer Lajosnak. A mi lapunk szerkesztőjének a leánya, aki a losonci csehszlovák állami református reálgimnázium magyar tagozatán 1938-ig együtt járt a költővel. Visszaemlékezésében dr. Márfai Ferencné néhány jelentős vonással gazdagítja a tragikusan elhunyt költő arcképét.. „Sajnos a fasizmus, a nagy világégés fiatalon elvitte. Huszonkilenc év távlatában sok emlék elsikkad. Én fiatal korára emlékszem, hiszen 1938-ban, az érettségi után, szétszóródtunk és nem láttam többé. Berkó Sándor kislétszámú osztályunk fő szellemi mozgatója volt irodalmi téren. Az önképzőkörben Berkó nemcsak előadásaival tűnt ki, hanem bírálataival és verseihez fűzött magyarázataival is. Haladó gondolkodása, a Nyugatosok felé fordulása sokszor ellentétet váltott ki magyar tanárunkkal — Pásztor Mihállyal — szemben, de egy-egy Ady-, Babits-előadását tanárunk is kénytelen volt elismeréssel fogadni. Verseit, apám, aki a losonci A mi lapunkat 1932- ig szerkesztette, sokszor elolvasta és megbírálta. Közölni azonban már nem állt módjában." Az önképzőköri gyűjteményből előkerült egy meghívó is, amelynek érdekessége, hogy a költőként ismert Berkó Sándort, mint novellaírót is szerpelteti. : „A losonci csehszlovák állami református reálgimnázium magyar tagozatának Kármán József Önképzőköre 1935. május hó 4-én este 6 órakor díszülés keretében békeestet rendez. ... 8. Berkó Sándor: Mert Isten akarta, szavalja: Scherer Éva V. e. 9. A legszebb dolog (novella) írta és elmondja: Berkó Sándor V. o.” A „Mert Isten akarta" című versében az embereket összetartó szeretetről ír, és a vers utolsó szakaszában így zárja le a versen végigvonuló gondolatot: „Testvér, nagy dolog ez, deszép és nemes, csak akarat kell és márminden megyen! Testvér, csak egyet, egyet t akarjunk: A patakokból majdan tenger f legyen!" Kétségtelen, hogy a felfedezett és közzétett vers is a korai Berkó-alkotások közül való és mint ilyen magán viseli az irodalmi zsengék jellegét. A fénykép azonban értékes irodalomtörténeti dokumentum a fiatalkori Berkó-versek társaságában. 7 Egy esszékötet margójára 1959-ben jelent meg a szovjet líra és próza reprezentánsait bemutató eszszék addig legteljesebb gyűjteménye. Az akkori válogatás megfontoltságát bizonyítja, hogy a huszonkét művész között talán, ha egy-kettő akad, akinek magas minősítését az idő megkérdőjelezte. Ilyenfajta szelekció az ízlés és a kárigények változása miatt természetes, elkerülhetetlen. Ami hangsúlyt érdemel: az értékek zömének állandósága. Az értékek folytonosságát az 1967-es ünnepi kiadvány sok példája bizonyítja. A drámai parabola mestereként is bemutatott Lunacsarszkij szellemi rokonsága Majakovszkijjal, szembeötlő. Hasonlóképpen nem nehéz felismerni, hogy az új hullám legtöbb lírikusa elődjeként, részben példaképeként tiszteli a Nadrágban járó felhő, a Lenin-poéma és a Csudajó költőjét. Az egyetlen kivétel Vinokurov, aki másféle hagyományt követ, Lermontovtól a Jeszenyin örökségig. A prózaírók tablója is erősíti meggyőződésünket: az új kísérletek és eredmények nem előzmény nélkül születtek. Vagy nem Solohov java életművéből nőtt ki szervesen az Emberi sors nagyszerű humanizmusa, a prózai új hullám áttörése? S még egy — talán meglepő — példa. Az új háborús regények komor őszintesége, vívódó igazságkeresése is feltűnt már Viktor Nyekraszov Fordul a kerékjében: a regény megjelenési dátuma: 19411. A hatvanas évek élgárdája tehát inkább csak előtérbe állít, felerősít olyan tendenciákat, amelyek — olykor rejtőzkedve —, de jelen voltak a szovjet irodalomban. Ilyen vonás például a társadalmi konfliktusok leplezetlen feltárása, a rosszat és elavultat mellébeszélés, szemérmes takargatás nélkül láttató őszinteség. F Ez a valóban forradalmi látásmód és írói program vezeti többek között Tyendriakovot, Konyeckijt, Akszjonovot és Ajtmatovot. Ez az ars poetica — a róla szóló esszék meggyőző tanúsága szerint — korántsem határozza meg kizárólagosan az említett szerzők egyéni ülését. A kötet arról győz meg, hogy a szovjet irodalmi skála rendkívül változatos, és hogy ebben az eddig feltételezettnél jóval nagyobb szerepet játszik az egyes írók alkata. Külön szólni kell azokról a művészekről, akik a hatvanas években nyerték vissza az olvasói köztudatban és az irodalomtörténet értékrendjében az őket megillető helyet. Ilyen költők és prózaírók: Cvetajeva, Tinyanov, Pilnyak, Ahmatova, Platonov, Martinov, Paszternák, Olesa és Bergholz. Legtöbbjükről Az új szovjet irodalom című gyűjteményben olvashatunk először átfogóbb igényű magyar ismertetést. A kötet jegyzetanyaga pontos és hasznos kiegészítés. Kardos László bevezető tanulmánya pedig nemcsak előkészíti és öszszegezi a portrék tanulságait. őszintesége és sokszempontúsága, elemzőkedve és elfogulatlan higgadtsága az értéksorban is első helyre állítja. DERS TAMÁS Berkó Sándor Tükör A délután szétömlik kicsiny szobámban, órám az asztalon egyhangú dalt ketyeg, le s felsétálok zsebretett kezekkel s lágy karokkal átölel a meleg. Izzadt homlokomra simul a hajam, szívem köré fagyos jégpáncél tapad .. . s igyekszem, hogy egy-egy gondolattal áttörjem e falat. A nagy tükör előtt megállok és farkasszemet nézek magammal, szememből tompán ömlik ki a fény, szomorúan, néma, hosszú jajjal. Ölelő nézéssel bámulok egyre, s ott a tükörben, egy ifjú könnyet fázón, reszketően hullanak a földre. Ahogy állok a fényes tükör előtt, belém kúsznak az átélt napok, bambán nyújtom előre a kezem... a tükör nevet — és a lelked vagyok" Én vagyok a dal, a vágy, a Szépség én mutatom neked az utat, belőlem kacag a sok-sok érzés, én vagyok az Urad. Sápadtan nézek a tükör mögé, csapzottan lóg arcomba a hajam szivemben ezer vad érzés dobol, sikong az agyam. — Uram, ordítok a sima tükörre, — Uram — könyörgöm — mi törtél veled? zavaros kínok ülnek a szemedben s arkad mozog, remeg. Mért nézel rám oly fáradt fájdalommal, mint hervadt virág, mért hull le a kezed" Én test vagyok csak, a te örök szolgád S te őrződ számomra az emlékeket. Ne akard, hogy elváljunk egymástól, mert mi ketten egy élet vagyunk, s ha kettészakad köztük a fonál Uram, meghalunk. Uram, még ifjú, fiatal vagyok ezer szép és jó vár még reám ezer daltól sikong a szívem és átölel... az Anyám. Van ajkam, mely énekeket szór szét, tudok álmodni gyönyörűket, nagyot, vágyaim egén csilingelve csöngnek, kicsiny vágy csillagok. Losonc, 1935. május 4. A középső sorban a második Berkó Sándor, mellette Scherer Éva áll. (Fotó: Enyedi Z.)