Csongrád Megyei Hírlap, 1970. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-03 / 128. szám

Harcosok BteBaytcangscica cycettcascora 2— Az inálló szakasz Dicsérik a fegyvereseket Deszken, ahol május 18-a óta állandó a készültség, hiszen a község alatt folyó Maros soha még olyan haragos nem volt, mint most. Két esetben kellett a lakosságot riasztani — így mondja Juhász Ferenc a párt csúcsszervezetének titkára, az önálló helyi munkásőr szakasz helyettes parancsnoka. — Még ilyen szolgálatunk nem volt, pedig öt éve viselem az egyenruhát — beszél a riasztásról Török József munkásőr, a tsz traktorosa. — Negyven ház lakóit értesítettem egy éjszaka. Veszélyesen m árad a Maros, készüljenek fel! Május 23-án kaptak parancsot a második riasztásra. Huszonöten indultak el ismét az üzenettel, felkészülni, felkészülni! — Akkor csúszott meg a gát Ferenc- szállás alatt.— Mégsem tört ki a pánik. Az egész község szinte meglepő higgadtsággal és komolysággal fogadta az intézkedéseket — nyilatkozik a tanács vb titkára, Rusz Miklósné és hozzáteszi: — Mindenki a helyén maradt. Mindenki a helyén. Végig a Maros és a Tisza mentén ez történik ezekben a nehéz napokban. S a deszkieknek sem csak a saját községük határát, az ott húzódó gátszakaszt kellett erősíteniük, őrizniök, hanem adtak segítséget a szomszédos helységeknek, Ferencszállásnak, Kiszombornak, sőt a túloldali Apátfalvának is. Hétszázan mentek ki a gátra a legveszélyesebb napokban, letakarították és homokzsákokkal erősítették meg. S a közerők mozgósításában szintén a munkásőrszakasz kapta a legtöbb feladatot, miközben a rendőrség megerősítésére is kellett embereket küldeni, irányítani a forgalmat, fenntartani a rendet, járőrszolgálatban őrizni a nép vagyonát. Amikor pedig a helyzet úgy kívánta, hogy a munkabíró férfinép ne hagyja el a község területét, néhány munkásőr a kommunisták közül parancsot kapott: — Szerezzetek érvényt a rendelkezésnek az autóbusz-állomáson. Érvényt szereztek. Akinek kellett, türelmesen megmagyarázták, miért nem szabad elhagynia a községet. Mindössze néhány esetben volt erre szükség, mert valóban igaz harci fegyelem jellemzi ma is a lakosság magatartását. Sem a hosszú ideje tartó áradás veszélye, sem holmi személyes garabonciáskodás nem zavarta meg ezekben a napokban a helység nyugalmát. Sőt, annak ellenére, hogy soha nem látott méretű a forgalom, a készültség időszakában a legkisebb koccanásos közlekedési baleset sem történt. Mif idez nem utolsósorban annak köszönhető, hogy a helyi munkásőrszakasz Zsivity Demeter parancsnokkal az élen elismerésre méltó helytállást tanúsít. A veszély még nem múlt el, amikor a szakaszt meglátogattam. Láttam, hogy fáradtak már a munkásőrök, itt-ott az is eszükbe jut, amiből a család megél, a mezei munka, az üzemi termelés, hiszen a szakasz tagjainak zöme fizikai dolgozó. De amikor a parancs elhangzott: Elvtársak! Ketten a benzintöltő állomásra, ketten a gépkocsik mellé, mintha eltűnt volna a fáradtság. Indultak, teljesíteni a parancsot. Kettesben maradtunk a parancsnok helyettesével, aki azt mondta: A szakasz tagjainak zöme családos ember. Abból él, amit a kezével keres. Tudják, hogy a szolgálat idejére kevesebb lesz majd a jövedelem, de erről még egyetlen szót sem hallottam. KACZÚR ISTVÁn Jobbról balra: Juhász Ferenc parancsnokhelyettes, Rusz Miklósné vb-titkár, Tóth Lajos és Török József traktoros, végül Kócsó József TÜZÉP-telepvezető. (Fotó: Kaczúr István) Híradás a híradásról Az első híradások a folyók áradásáról úgy hatottak, mint egy-egy hadijelentés. Aztán nemsokára meg is született valaki agyában a találó jellemzés: a soha nem tapasztalt méretű áradás a folyók hadüzenet nélküli háborúja. Elnéztem a kiskatonát a Maros gátján. Nem messze a buzgároktól települt rádiójával. Előrenézett a folyó felé, fülét hegyezte, nem hívják-e? Fegyelmezettnek látszott, céltudatosnak — olyannak, ahogy a katonákat képzeli az ember. Valami mégis szokatlannak tűnt rajta nekem. A kiskatona gumicsizmát viselt. — Ha esik az eső, ez a legpraktikusabb viselet a gát koronáján — mondta —, rendben tartani is sokkal könnyebb, mint a csizmát... Koreáik Lajos első éves katona. Rádiótávirász. A Budapesti Forradalmi Ezredben szolgál. — Hát igen, egy kincses kalendáriumnál több van még a hónom alatt — folytatja —, de nagyon gyorsan telnek a napok, különösen mióta itt vagyunk az árvízvédelemben. Itt teljesíteni szolgálatot: harci feladat! — Mit gondolsz, meddig tarthat még a víz háborúja? — A feleségem gyermeket vár a közeli napokra, talán egy-két hét múlva már hárman leszünk. Remélem, a gyermekem már akkor fog megszületni, amikor lecsendesedik az ár, s ki-ki hazatér otthonába ... Érden lakom, ott dolgozom, központifűtés-szerelő vagyok, de azért ezt a részét is nagyon szeretem az országnak. Szentesen születtem. Bár — válik tűnődővé az arca — azt hiszem, hogy ez most teljesen mindegy, bárhol is volna ez az áradás, csak az a lényeg, hogy megnyerjük ezt a háborút a víz ellen, meg kell nyerni... PETRI FERENC Maroslele határában szovjet egyenruhás katonák. Egyesek a hatalmas kétéltűket ápolgatják, többen a füstölgő gulyáságyú közelében karéjban ülve beszélgetnek. Mögöttük a kis térségen mezítelen felső testű, izmos fiatalemberek ütögetik a labdát. Szerencsére nyugalom van a gátakon, elcsendesültek a buzgárok, a többnapos feszültség megszűnt, pihenőre vonulhatott a szovjet alakulat. A parancsnokot hol találom meg? A parancsnok, a barna bőrű, mosolygós arcú őrnagy kedvesen fogad. Beszélgetésünkhöz odahívja a kis alakulat legjobb katonáit. Nyikolaj Georgijevics Jefremov a vezetőjük. Adjanak ők felvilágosítást a gáton végzett munkáról. Nyikolaj Georgievics húszéves, két öccse van, szülei Ukrajnában élnek, egy szovházban dolgoznak. A civilben sofőr, de megtanulta az esztergályos szakmát is. Fél év múlva szerel le. A gáton együtt dolgoztak a magyar katonákkal. Nyikoláj egy izsáki fiúval, aki tudott egy kicsit oroszul, barátkozott össze. Elbeszélgettek, amikor volt egy kis idejük. Több száz társukkal jöttek ide, hogy segítsenek a tiszai gátak megerősítésében. Homokzsákokat töltögettek és a buzgárok elfogásánál segítkeztek idáig. Most már visszavonult csoportjuk, a PTSZ-ek, a kétéltűek mellett teljesítenek szolgálatot. Nem hiszik, hogy szükség lenne a járművek bevetésére, de készen állnak, hogy veszély esetén mentsék az értékeket. — Georg gyermekkorában látott először árvizet. Barátjánál tartózkodott éppen, amikor egy éjjel kiöntött a Kura folyócska. A piszkos hullámok pillanatok alatt bent voltak a szobában, alig tudtak kijutni. Felültek a házi tetejére. Onnan menekítették őket egy dombra. Emlékszik, hogy a várban dunnák, párnák sodródtak és állatok úsztak kétségbeesetten. A parancsnok-őrnagy már mentési munkálatokban is részt vett a Szovjetunióban. — Az emberek az ágak között és a megroggyant háztetőkön ültek. Onnan szállítottuk őket biztonságos helyre. — Itt erősek a gátak, hisszük, hogy nem kell igénybe venni a segítségünket. Tizenhat gép áll rendelkezésünkre. Mindegyike 50 embert tud felvenni a fedélzetére — folytatja. Mi maradtunk csak itt. A többiek, a társaink Szeged alá vonultak, most ott segédkeznek. Megfőtt a scsi. Ebédhez készülődnek. Elbúcsúzunk. Maroslele csendes. Háborús viszonyok a békében. De barátok állnak mellettünk. HUSZKA ISTVÁN A szovjet katonára mindig számíthatunk Sokismeretlenes „háború“ Elfogynak a jelzők, amelyek hűen fejeznék ki azt a küzdelmet, amelyet az emberek hosszú hetek óta vívnak a megáradt folyókkal. Az újságíró jegyzetfüzetének lapjain csak a történések, s egy-egy név szerepel szűkszavúan. Katonák. Az első perctől kezdve ott voltak a gáton, ott vannak ma is ... Szinte szótlanul hordják a homokkal töltött zsákokat, viszik a vaslemezt, s vállukkal nekifeszülve tolják meg az egyre sárosabbá váló töltésekbe ragadt járműveket. Ha időnként felnéznek, értelmetlenné válik talán egy pillanatra a „lent” ’"lés a „fent”, mert a víz színén egybeolvad a fák koronája és az ég. A katonákról szólnak ezek a sorok, most a névtelenekről, akik a nap minden órájában birkóznak az árral. Történet az első buzgárról Sajnos már szakértőkké válnak az olvasók is az árvízvédelmi szakkifejezések értelmezésében. Ma már sokan tudják, mi a buzgár... De akkor, a Maros mellett, az egyre emelkedő víz mellett járőröző katona még nem ismerte e kifejezést csak azt látta, hogy a töltés alján egyre nagyobb víztükör keletkezik. Nézte a katona a vizet és a közelében nyugodtan dolgozó két asszonynak kiáltott oda: — Asszonyok, jöjjenek segíteni! Az asszonyok kapával próbálták a víz folyását megállítani, aztán a közeli tanyából néhány férfi is előkerült, a katonával együtt már heten voltak, a víz pedig kíméletlenül, ellenségesen emelkedett, ők szótlanul, fogukat összeszorítva dolgoztak. A gát tetejéről hordták a homokzsákokat... Zsákra zsákot, mikor a katona riadóztatta az egységet. Ma már tudjuk, hogy az első buzgárhoz egyre nagyobb erőt kellett mozgósítani. Számolatlan teherautónyi homokzsákot, pátrialemezt, míg a küzdelem befejeződött. Az első buzgárról még ma is beszélnek az emberek és a kiskatonára, meg az asszonyokra talán csak a parancsnokságon emlékeznek. Növendékek vízben A küzdelem hevében eltűntek a rangok, csak az ember maradt és sokszor nem lehetett megállapítani, hogy ki van itt önként, s ki parancsra. Parancsra? Ez csak olyan civil fogalom, mert Krizer József tiszthelyettes növendék és 15 társa számára adott, körülhatárolt parancs nem terjedhetett ki az előre nem látható dolgokra. Még a küzdelem első napjaiban történt, hogy a gáterősítési munkákhoz a nehéz traktorok is eljutottak. Ekkor történt, hogy az egyik vontató homokzsákokkal megrakodva belecsúszott a töltés melletti csatornába. Krizerék a robajt meghallva, gondolkodás nélkül ugrottak a vízbe, s kezükkel emelve, vállukkal nyomva emelték ki a több tíztonnás traktor alól annak idős vezetőjét, aki csak bordatörést szenvedett, és nem életével áldozott a védelemnek. — S a növendékek? — kérdezem most. — A növendékek?... a körletben ruhát cseréltek, s utána újra vissza a gátra — válszolják úgy, mintha azt mondanák: az ég kék ... Apátfalvai küzdelem Bizonyára sokáig emlékezetes marad az Apátfalváért vívott küzdelem. Ekkor még váltások nélkül kellett helytállni, s voltak, akik már 70 órája hordták a homokzsákot, verték a szádpallót. Az AKÖV dolgozói teherautókkal törmeléket hordtak, hogy a gáton utat lehessen építeni. Méterről méterre haladtak előre, amíg az út el nem készült, a megrakott homokzsákokat kézről kézre adták fel a gátra. Magyar és szovjet harcosok és civilek dolgoztak fent, és lenn a vízen, a kétéltűek, a „lug”osok, Varga Tamás tiszt alegysége mintegy 20 ezer homokzsákot épített be. Mikor pihenőre mentek megkérdezték tőlük: — Bírták? — Újabb helyre menjünk? — kérdezték vissza. A körlet ismét egy olyan fogalom, amely a civilnek csak az obsitosok elbeszéléséből mond valamit: a gyűrődés nélküli takaróról, a fénylő folyosókról. Most Makón, a Kun Béla általános iskolában katonák laknak. Mikor odaérkeztek, ott találták a diákok készítette virágoskerteket, azóta azt is ők gondozzák. Kertészkednek. Az udvart építésből ott maradt törmelék csonyította. A szabad idő a pihenésé — gondoljuk mi —, de a katonák egyik napról a másikra eltüntették a piszkot, s amikor megkérdezték tőlük, hogy miért nem pihennek. — Úgyis elég bajt okozott a diákoknak az árvízveszély, s ha majd elmegyünk, jó szívvel emlékezzenek ránk — válaszolták. Névtelenül A törzsnél a parancsnokokat arról faggatjuk, itt milyen munka folyik? — Olyan — válaszolják —, amilyet a védelem megkövetel. A katonák szűkszavúak, a parancsnokok nem beszélnek. Munkájukról nem sokat mondanak, de azért a katonáikról szívesen szól Kerekes Szilveszter ezredes és Nemes Ferenc alezredes. Magukról ők sem beszélnek. Másoktól tudjuk, hogy éjjel-nappal hol itt, hol ott tűntek fel, intézkedtek. Ők dicsérik a polgári alkalmazottakat, s később halljuk: az ezredes gépkocsivezetője, Ancsin Tibor szinte egy hétig ágyat se látott. A parancsnokságon azokat emlegetik, akik az első pihenésre érkezve újra menetkészen indultak oda, ahol szükség volt erősítésre Furcsa háborút vívnak most a katonák. — Nehezebb ez, mint az igazi, mert ott elképzelhetjük, hogy mit gondol az ellenség, variálhatunk, átcsoportosíthatunk, itt sok az ismeretlen — mondja Nemes Ferenc alezredes. S e sokismeretlenes „háborúban” névtelenek a harcosok, pedig sokszor hősökként védenek várost, s falut. DÓCZI IMRE — HÍRLAP SZERDA, 1970. JÚNIUS 3.