Csongrád Megyei Hírlap, 1971. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-23 / 45. szám

Vallomások Kriván Ferenc, a szobrász Vásárhely a századforduló idején egész sor neves művészt adott a magyar művészetnek. Ezek között természetesen szobrászok is voltak; Kallós Ede, Pásztor János, Rubleczky Géza és valamivel később hozzájuk csatlakozott Medgyessy Ferenc is. Nagy gondot okozott azonban az első nemzedéknek, hogy az elindított mozgalmat kiknek adják tovább. Ennek a gondolatnak a jegyében hozta létre Rudnay Vásárhelyen első művésziskoláját, és ezért keresték a művészek az egyszerű emberek, a nép között a megfelelő utánpótlást. Így került felszínre Kovács Mari, majd Darvassy Pista és nem utolsósorban Kriván Ferenc is. Nehéz helyzetben volt akkor az induló fiatal Kriván Ferenc, nemcsak azért, mert olyan országosan elismert szobrászok között kért helyet, hanem azért is, mert a vásárhelyi fórumon könyörtelenül elvérzett minden kísérletező, ha nem volt tehetséges. Mindenki szóhoz jutott, de csak a bemutatott művek számítottak. Érthető tehát, hogy amikor Kriván Ferenc 1912-ben első önálló kiállításával jelentkezett, a kritikusok még fenntartással fogadták. Gonda, a Jövendő szerkesztője például így nyilatkozott: „Kriván kiállítását kizárólag azon a téren tudom megbocsátani, hogy ő vásárhelyi ember és teljesen magára utalt. Okos, igaz és biztos nyomon jár midőn az utcát, a nyomorúságot tanulmányozza. Jól teszi, hogy a nyomor művésze akar lenni, mert ehhez impressziói vannak." Valóban Kriván nagyon lentről indult, és közvetlen közelről ismerte az élet nyomorúságos oldalát. A szobrászatól mint egyszerű kőfaragó munkás kezdte el Szegeden, és nagy áldozatokat hozott azért, hogy tanulmányait a fővárosban egy olasz származású szobrászművésznél folytathassa. A kiállítástól érthető módon nagyon sokat várt, de korántsem kapta meg azt, amit remélt. A várostól 400 korona segélyt kért, hogy ebből külföldön tovább képezhesse magát. Kriván kezdő évei is nehezek voltak — még jobban meg kellett küzdenie azért, hogy szobrász maradhasson. Amiért nem veszett el mindjárt az induláskor, azt annak köszönheti, hogy mélységesen hitt művészi elhivatottságában, — egyik kezével dolgozott, hogy a másikkal szobrot csinálhasson. Idehaza nem maradhatott, mert nem adtak neki helyet a Kerháztéri Művésztelepen, lárta az országot, közben tanult és ismereteit bővítette Budapesten, Münchenben, Berlinben és Párizsban. A háború alatt katona volt, de visszatérve, 1910-ben nagyszabású gyűjteményes kiállításon mutatta be a legújabb szobrait. Művészeti érdeklődése széles körű volt, mert szobrai között megtaálható a Szenvedő Krisztus, Munkanélküli vagy éppen Gugguló Faun, de egy hiányos. Kriván művészetének központja mindig az ember volt. Nem lehet elvitatni tőle, hogy egész életében ípusa volt a vásárhelyi művésznek. Erősen élt benne az úgynevezett vásárhelyiesség, a helyhez kötöttség, a néppel való együttélés és együttérzés. Mindez párosult széles látókörű emberek alázatos szerénységével. Taán ezzel magyarázható, hogy a két világháború között egyre jobban elszakadt a művészi élettől, befele fordult, magába zárkózott, mint aki mélységesen csalódott, pedig szobrait mindig szívesen fogadták, a kiállításokon. A vásárhelyi művészetben a Pásztorék utáni nemzedék egyik sokat ígérő tagja volt. Szerepe a második nemzedékre járuló feladat lett volna, de ebből csak annyit valósított meg, hogy egy állapotot rögzített és mint egy eleven múlt élt tovább, de művé■zetével példaképül szolgált azoknak, akik a felszabaduás utáni években a vásárheyi művészet második megújhodását elindították. Bár ebben a munkában is részt vett, azonban szobraiban vanhogyan megállt az idő és az 1953-ban rendezett legutolsó kiállításán már világosan érződött, hogy a váárhelyi művészet már hagyományát tiszteli benne. Úgy látszik mintha az is vásárhelyi sors lenne, hogy a művészek itt nem tudták ■létükét végigélni úgy, hogy erés ne legyen benne. Kriván Ferencnek is ez jutott osztályrészül. Szerényen, de lágy figyelemmel szemlélte, hogyan fejlődik az a művészet, aminek alakításában neki is némi része volt. Kriván Ferenc szobrászművész munkásságáról a művészettörténet nem feledkeztet meg. Szükség lenne arra, hogy a 81 évet élt művész hagyatékát az illetékesek összegyűjtsék és megőrizzék, mert azok midenkor őszinte vallomások lesznek Vásárhelyről. ALMÁSI GYULA BÉLA Galsai Pongrác: Bajor Gizi játékai io. 1/ Közben tart a világháború. Egyre több az A. I. érdemrend és a hősi halott. Magyarország vezetői híven teszik a dolgukat: siettetik az ország összeomlását. Beyer Rudolf utász főhadnagyot harminchat havi frontszolgálat jutalmául, kitüntetik a Károly-csapatkereszttel. Ezt majd mindenki megkapja. A kitüntetés annyiba kerül, amekkora az érem gyártásához felhasznált réz súlya. Vajda Ödön tüzér zászlóst dicsőszentmártoni, védettebb helyzetéből az orosz frontra dobják. S ahogy nő a távolság, úgy lesz erősebb a szív húzása is. Vajda a halálveszélyben is megőrzi spleenig fölényét és higgadtságát. Egyik levelét a muníciósládán, zseblámpafényben írja. A másikat a hajnali árokparton, tűzszünetben. A harmadikat állig a fölbe ásva oly siketítő robbanások közben, hogy a jobb fülére átmenetileg el is veszti a hallását Ám ezekben a levelekben a közvetlen halálveszélyt meg sem említi: a félelem helyett csak féltést érez. Ahogy Sztrakoniczky Karel megjósolta korai vesztét, úgy bízik Vajda a személyes jószerencsében. De fölénye nem elég ahhoz, hogy feledtetni tudja a sikeres színésznő s a lövészárokban veszteglő frontkatona sorsának kontrasztját: „Te megy előre, mint egy üstökös és én mint egy vakondok, csak éjjel bújhatok elő a gödörből.” Vajda a tűzvonalból is tüzesen udvarol. De az udvarlás charmeauer-fogásai mögül előtetszenek a szenvedő ember arcrándulásai. Ezekben a felfűtött bókokban a féltékenység nem holmi stílusfordulat többé. 1918 tavaszán, amikor a Júlia-szerepre sor kerül, már a színésznő ellenségei is elnémultak. A remekművek arról ismerszenek meg hogy koronként újra föl lehet fedezni őket. Hiszen elődeink akárhány kérdésére adtak választ, számunkra is van még közölnivalójuk. Shakespeare Júliáját sem lehet tökéletesen kiismerni. Ebben a tizenegynéhány éves gyermeklányban ugyanis az író potenciálisan elrejtette a női lélekről szerzett legigazibb és legravaszabb ismereteit. Hogy milyen is volt Júlia? A romantika korában csak a szerelem heroináját látták benne; költői felmagasztalását a nem is evilági, időtlen érzelemnek, amely a pusztulás tudatától oly embertelenül szép és megindító. A múlt század Júliáit a jó értelemben vett teatralitás jellemezte. Aztán Shakespeare hősnője a realista kísérletezők színpadán kilépett a holdfényből. Nappali megvilágításba került, S lábujj hegyről a talpára állt. Bajor Gizi a százötvenedik előadáson veszi át Júlia szerepét. A színháztörténet Bajor alakítását tartja a polgáriasabb, közvetlenebb Júlia-ábrázolás kezdetének. Shakespeare hősnője nem a régi heroiné többé, akinek „emberfeletti” szenvedélyét tán csodáljuk ámde nem követhetjük, s aki megszállottságában már-már szerelmi kereset is Bajor megőrzi Júlia átszellemültségét, de szellemalakká egy pillanatra sem légiesíti; az ő szerelme csak annyi elszántságot kíván, amenynyire a fiatalság — legalább az idősebb nemzedék képzeletében — bármikor kész lehet. A kritikák a Rómeóval való találkozás pillanatát, az erkélyjelenetet és ,a méregivás mozzanatát emelik ki leginkább. Bajor egy tapasztalatlan gyermek kíváncsiságával néz Rómeóra, mitsem tudva, s mégis borzongató sejtelemmel, sőt pillantásában felvillan az az érzéki öröm is, amellyel később az áldozatot, szenvedést és halált is vállalja. Az erkélyjelenet úgy artisztikus, hogy tele van színészi leleménnyel. A méregivási mozzanat pedig a napihírekben olvasható öngyilkossági esetek realitásával hat a nézőre. Igaz, a kritikák megállapítják, hogy Bajor játéka nem egyenletes. Művészi felfogását csak töredékesen tudja megvalósítani. Ott, ahol a belső elragadtatás úrzás lesz bizonyos játékosán kedveskedő, csengettyűző modoron. „Csak azokon a helyeken szerettem volna kissé keményebbnek és erősebbnek látni ezt az új és érdekes színésznőt — írja Kosztolányi —, amikor a szenvedély hangja elcsuklik és a pátosz kiabál. Az aranyhoz és az ezüsthöz kis ércet kellett volna hozzáadni.” De Bajor Júlia-alakjából nő ki az a teljesebb Júlia, aki Shakespeare módján már nemcsak érezni tud, hanem ember (Folytatjuk.) Júlia szerepében 4 Acker B Bilk v4 vörös postakocsi és zenészei Oscar Peterson után újabb világhírű dzsesszmuzsikus — Acker Bitk és együttese — látogatott Magyarországra. Acker Bilk és dixielandegyüttese méltán tartozik a világ legjobbjai közé. Hibátlan ritmusérzékük, nagyszerű technikájuk, és nem utolsósorban a kiválóan megválasztott számok, arról tanúskodnak, hogy a közönség mindenkor csak a legjobbat várhatja és kaphatja tőlük. Húszperces műsoruk kapcsán egyaránt hallhattunk ismert és kevésbé ismert számokat. Ami mégis a legfeltűnőbb volt, az játékstílusuk. A meglehetősen kemény dixielandet is finoman és igen kulturáltan játszották. Kár, hogy a felvétel csak egy kis részét rögzítette a koncertnek és technikailag sem volt a legjobb. A dzsessz híveinek azonban így is örömük telt a műsorban. Van olyan érzésünk, hogy Thomas Mann „Lujzi” című novellájának kezdő mondatát („Némelyik házasság olyan, hogy a legedzettebb szépirodalmi fantáziával sem lehet elképzelni, hogyan jöhetett létre”) azért fogalmazta meg, hogy elterelje a figyelmet arról a konkrét esetről, amelyet feldolgozott. A story megdöbbentő, de nem a fantázia birodalmából való — ezernyi hasonló volt, van és lesz a kis- és nagyburzsoázia keretei között. Amikor Selymes Judit némileg szabadon Jacoby szerepét az előtérbe helyezte, helyesen járt el és amellett, hogy felidézi a kispolgárság álerkölcsét, lehetőséget nyújtott Szendrő Józsefnek egy valóban vérbeli és testhezálló — ez szó szerint értendő! — szerep eljátszására. A gazdag ügyvéd „erőn felüli” szerelmében teljesen elveszti értelmi és érzelmi Az elmúlt évben meglehetősen sok kifogás hangzott el a tv belpolitikai műsorairól, amiket abban lehetne — nagyon leegyszerűsítve — summázni, nem tükrözi kielégítően örömeinket, gondjainkat sem társadalmi, sem egyedi síkon. Erre a negyedévre több új műsorszámot ígért a szerkesztés, természetesen a már meglevők — Változó világ, Demokratizmus a hétköznapokon, Mindenki közlekedik, Kék fény, Nők fórulrúdyt olvasni vagy hallani — utazás „az eltűnt idő nyomában”. Hátha még a vörös postakocsin teheti meg eztaz utat az ember! Az az igazi élmény! A Vígszínház felvételről közvetített előadása nyomán a századforduló éveit idézte meg elemi erővel, hitelesen. Köztudott, hogy Alvinczi Eduárd alakjában az egykori híres kártyás és lóversenyfogadások győztese, Szemere Miklós keresendő. Az a Szemerre, alá egyszerre példa a múltra — férfiúi erények, nemesség —, és a jelenre is, a századforduló jelenének felemás környezetében. De hát milyen vízválasztó évekről is van szó a vörös postakocsi utazása során? Nem másról, mint az iparosodó Budapest, vagy inkább Magyarország ellentmondásokkal jócskán terhes problémáiról. A történet Krúdynál leginkább csak arra szolgál, hogy a pompásan kidolgozott részeket egységbe fogja, és szereplőinek viselkedésén, életről alkotott véleményén át megismerjük társadalomkritikáját. Az előadás végig élvezetes főszereplője volt az a Krúdy által teremtett nyelv. Testhezálló szerepben amelynek irodalmisága, líraisága és szépsége a magyar irodalomban előkelő helyet vívott ki magának. A szereplők közül Darvas Iván, Halász Judit, Schubert Éva, Pethes Sándor, Bulla Elma és Bilicsi Tivadar játékát élveztük elsősorban. Kapás Dezső rendezése jól vitte színre a regény főbb eseményeit. vili újság? ma, AZ erem nanna- oguravai, az negyedik oldalak mellett, sült Vegyiművek há- Az ígért műsorszárom műszakban dolmok egyike „Mi új- gézó csoportvezetőjéság?” címen szerdán vele majd kedves otta kora esti órákban hónukban feleségével bemutatkozott. Szer- és két gyermekükkel, kesztő-riportere Ba- A bemutatkozás siketegh Mária, akit a rütt! Egy rendkívül legkomolyabb szó- szimpatikus házaspár ciális üzemi gondok — nem zavartatva bátor bemutatójaként magát a világosítástól ismert meg és becsülés a kamerától — a közönség , őszintén, tárta fel bel- Nos, szerdán meg-ső családi életük neismerkedtünk min hány problémáját, s kahelyén Fazekas már ebből az első A rendezés mértéktartó- á. * . sága mellett dicséret illeti / SWMSSt€V(jS Tamássy Zdenkó zeneilluszitv rációit is, melyek tökélete / _ _ jj sen simultak a kor ízlésétfeSZeISZeteS (Fotó: Liebmann) A szépasszony — Ruttkai Évahez. Darvas Iván i Angela Érdemes a rádió „Pillantás a nagyvilágba” című állandó rovatára figyelni. Va- önuralmát, s szépasszony-sárnap a kora délutáni adá- feleségének „drága állata,- fában igaz élvezettel haltvá” süllyed. Az önbecsülés- gattuk Szécsi Éva és Liponek azonban mégis marad vecz Iván dokumentumműannyicska szikrája valahol sorát Angela Davisről. A a lélek mélyén, hogy meghallgatók valamennyien isalázottsága végső fokán a merik azt a hajszát, ami ez szégyenérzet megöli. Szend ellen a 27 éves, néger szerző kitűnő érzékkel nyúlt marású filozófusnő ellen inszerepéhez — úgy véljük dúlt, ám az összeállítás sokebben a rendezőnek, Szönyi színűen világított rá ennek G. Sándornak is része van, a legújabb boszorkánypermert a szerepkínálta bvk- nek gyökerére, összefüggétazoknak gátat emelt. Rutt— cpirp _ ,, „„ v,,,, „ s „kai Éva a szép asszony-fele- Oly mindig folyik az seg érzéketlenseget a toké- USA né lakossága ellen, letessegig fokozta- Két fe- Mennyire igaza van egy né(ejthetetlen jelenetet hadd irónak) amikor azt írta említsünk meg: az ügyvéd Angela Davishoz intézett szerelmi vallomását ágyban „ levelében- Ha téged fekvő feleségének és a tüviszköz előttit, amikor az ügy reggel , ? gazkamrába visz véd bejelenti, hogy eljátsz-nék, akkor estére miértünk san Lujzi szerepét a tavaszi idénnek, söravatón. hez. */ A korábbi bírósági ítéletadásból egy-két érii- a Legfelsőbb Bíróság végleteit szerv felfigyelges döntése, a napilapokban betett a peremtelepü- megjelent riportok kellően lés gondjaira, felcsigázták az érdeklődést A műsorszámnak ahhoz, hogy csütörtökön essiikert jósolunk — te negyed tízkor „telt ház” különösen akkor, ha legyen a tv-képernyők előtt, a címben foglalt kér A műsor „A Kerényi-ügy-"désre őszinték lesz- ként jelezte azt a beszélgettek a válaszok, mert tész, amelyet a riporter a kérdés-felelet na- folytatott a kémkedés vádgyon érdekesen kó-jával hét évre elítélt Kerévetheti nyomon egy nyi Mária tisztviselőnővel, magyar munkásosa- A riportert — a nézőkkel lád életének körül- egyetemben — egy kérdés izményeit,gatott: hogyan válhatott — A családot mégis- vagy válhat! — valaki hamertük, ízelítőt kap zaja árulójává azzal, adatozunk a riporternő hát, jelen esetben még bizalmódszeréről is — más kormányhatározatot is várjuk a folytatást! egy idegen rendelkezésére A hírszerzés — művészet. Kerényi Mária esete is bizonyítja ezt. Dr. H. J. Vergalt „úr”, az egyébként intelligens főelőadónőt úgy meg tudta győzni „jó szándékáról”, hogy az tudatos adatszolgáltatóvá vált. Elaltatott lelkiismerete észre sem vette, hogy — Vértessy Sándor szavaival éljek — nevezett intézményének nem architektúrájáról, hanem struktúrájáról fecsegteti amit — feladatának megfelelően — nyomban továbbított NSZK-beli megbízóinak. Pénz? Szerelem? Az elítélt tagadta, hogy ez a két tényező szerepet játszott volna esetében, így volt — nem így volt? — ezt még maga a riporter sem tudta véglegesen eldönteni, a nézők zöme viszont ebben keresi a tettének nullját. A beszélgetés azonban tanulságos lehetett mindenki számára — figyelmeztetés az óvatosságra, s ha tetszik, ha nem ez a szó, az éberségre. A hírszerzők ismerik mesterségüket- de , mi — valamennyien — tudjunk hallgatni és gyakori „jól értesültségünkkel” ne kápráztassuk el környezetünket, még kevésbé az idegeneket. Írta: POLNER ZOLTÁN, SZABÓ ENDRE KEDD, 1971. FEBRUÁR 33.